Nyugat · / · 1935 · / · 1935. 9. szám

Fenyő László: Strófák a fáradtságról

I.

Ó fáradtság, te halavány virág,
mely a szobába nő illattalan,
hadd éneklem most dekadenciád,
szinpadi felhő, szőtt őszi világ:
szenved alattad a boldogtalan.

Menekülés vagy és felejtető,
sok szép órát néked köszönhetek,
hányszor feküdtem a lapos tető-
terraszon, szállt fölöttem az idő:
suhintása érlelte versemet.

Az ínyenc test ingyen és kicsiben
élvezi benned a könnyű halált
álmunk légies szüneteiben -
keleti ég, pipafüst, bús ütem -
formádat ölti fel a tunyaság...

II.

Fáradt vagyok... Értelmét nem tudom,
mint amikép szél tépázza a fákat,
íly természettől tépáz és lenyom
egyhangu jelzőm, a fáradt, a fáradt.

Olyan fa ez, hogy ha szellő se jár,
a levele akkor is hulldogál.
Madárt se látsz, ágát mi nyomja le
mégis? Konyúl, nesz nélkül, földfele...

III.

Fáradt vagyok... Csuklott zsellérfejem
a fényre, mint gazdára emelem,
mint jó gazdára, aki büszke bár,
szeretetével izzó lesben áll...

IV.

A fáradtság ejti rám szürke hamvát
s e hamv, észre se vettem, már bevont.
A fehér párna! Míly egyszerü honvágy,
fehér lesz ott a hamuszínü gond...
A tisztaságnak érzem most a szomját -
Beteg az alkonyat, nyelve bevont,
a nappaltól, lám, elrontotta gyomrát,
legyint, mint ki az életről lemond.

V.

A hold s a nap goromba két mozsár,
az egyik ón, a másik sárgaréz
és éjjel-nappal testemet töri-
zúzza bennük egy testetlen bűvész

és a mutatvány végén felmutatja
összetört testem: Minden tagja ép!
S másnap, finom mosollyal, újra kezdi
nem éppen ártatlan bűvészetét.

Ki költővé jelöltél: áldjalak?
S boldogtalanná: átkozzalak-é?
Istené a tökéletesség,
a neuraszténia az emberé.

VI.

A délutáni lapokat átnéztem,
mulik, telőben már e mai nap.
Mi volna még, mi volna hátra nékem?
Az estilap?... ha volna estilap?

VII.

Izét, alakját rejti az öröm,
ez ugri-bugri, kis, hegyes kebel,
fátylakba burkolózik ujjad, ajkad
elől - és szemmel nem érheted el.

VIII.

A hó színébe öltözik a fajd,
életösztöne öltözteti így.
A fáradtság ilyen mimikri nékem:
tettvágyam reszketését meg ne lássa
e kor, orcátlan ellenségem.

IX.

Lesz egyszer ébredésem nékem is,
vad zöldben ég majd a reggeli pára:
zöld koszorú a hegynek homlokán -
dúdolva ébredek a szabadságra.

Egy zápor adja majd ki gyermekes
örömét, tapsol és mellemre ráhull
és szivárványt felejt a táj felett,
hálája hét szinét, szép búcsuzásul.

Az lesz az én időm, a bujdosás
letelt, ó az lesz, az a magas ég -
ölelésébe végkép befogad
a reggel, ez a nagy Testvériség!