Nyugat · / · 1935 · / · 1935. 8. szám
ÁRKÁDIA
«Egyetlen egy helyes megoldás van - kezdte a gróf - ha a zsidók és a katolikus emberek összeházasodnak.»
Ezt a gróf mondja, neki szabad, neki sok minden szabad, tudjuk ezt az arisztokrata-viccekből.
«Ezt úgy képzelem, hogy keresztény ember, ha zsidólányt vesz el feleségül, a férj vallását követi és viszont.» «A kivitel az már mellékes, azt földolgozza az állam.»
Így Arisztid, vagy Agenor, esetleg Bogumil. Ez még jogos lehet. De azután megszólal maga az író is. Nos, ő is pont úgy beszél, mint a gróf. Íme:
«A gróf levette szeméről a monokliját, tiszta zsebkendőt vett elő, azt kiteregette, mint egy lepedőt, ezt jobbkezének hüvely- és mutatóujjára terítette s két ujjával, illetve a zsebkendővel dörzsölni kezdte.»
A grófnak monoklija volt, ez nem csodálatos, de hogy az egyik ujja hüvely ujj volt, az már az előkelőségnek rendkívüli foka. Egy ilyen előkelő úrnak még a mozdulatai is annyira eltérnek a közönséges emberétől, hogy azt sem tudhatjuk, mit mivel dörzsöl, ha egyszer dörzsölni kezd, «azt kiterítette... ezt dörzsölni kezdte.»
De hogy hogyan csinálta a gróf, az nem fontos, fontos csak az eredmény:
«Azt hittem már, hogy addig egy szót sem válaszol, míg a monokli tisztaságát be nem fejezte.»
«Közben monokliját egy dühös mozdulattal szemére akarta tenni, sőt jobb arcának rángó mozdulataiból arra lehetett következtetni, hogy a monokli már a szemén is van. De legnagyobb meglepetésemre a szemén nem láttam semmit.»
A gróf azonban, mintha csak egy demokrata lenne, leejti a monoklit, az író pedig - aki elsőszemélyben meséli el a történetet - a monokli után kap, véletlenül fellöki az inast, a feketekávé és likőr, amit az inas a kezéből kiejtett, az író nyakába ömlik; a gróf átvezeti az «öltözőjébe» az írót, ott tetőtől talpig átöltözik s új ruhájában igen jól érzi magát:
«Ki meri tagadni, hogy a ruha minden?»
«Pedig az elegánsan öltözött és látszólag gondtalan életet élő ember a legnagyobb kalandor, esetleg hidegvérű gyilkos is lehet, míg a kopott ruháju a becsületességének, az élni nem tudásának viseli trikolórját: a kopott ruhát!»
(Ha foltos is a ruha, az nem szégyen, csak háromszínű legyen.)
«Másnap délelőtt a gróf az inasával egy fehér vászoncsizmát és lovaglóruhát küldött át hozzám, de mindebből csak a lovaglócsizma fontos, amely úgy vonzott és úgy hipnotizált, mint Tutánkámen sírboltja fölszínrehozóját Cartert.»
(Gong, Szóról szóra igaz című regény, írja Ujvári Sándor.)
Ha egy cikkben sok az «ezeréves mult», az «olvasztó nemzet magaslatára emelkedik», a «lángoló hazaszeretetében», a «lelkének genialitása», a «jobb jövőt harsogják és a feltámadást zengik», a «magyar örökkévalóságnak szólnak», a «sajátos lelkével», a «nemzeti jelleg», a «külföld előtt is tisztelt», a «magyar sors kegyetlen hullámzása», szóval minden ami jó és drága, az a cikk aligha kezdődhetik kevésbé szép mondattal:
«Június 28-án volt 100 éve annak, hogy Breznóbánya zólyommegyei városkában Herrmann Károly chirurgus camerális és Ganzstuck Franciska szülötteként napvilágot látott egy kíváló magyar tudós (nem pedig egy tudatlan kis csecsemő), akire rágondolásunkban országszerte felgyúlnak a tudományok oltárain az emlékezésnek szent tüzei, hogy lerójják (a tüzek) hálájukat egy, munkájában élő nagy ember iránt.»
(Magyarság, Herrmann Ottó, írta Farkas Béla dr. egyetemi tanár.)
Mindenki szabadon aszocializálhat ehhez a két mondathoz:
«Góthné csak domborított s Rajnai is teljesen melléfogta szerepét. Bohém sem volt, pipogya sem volt, semmi mélységet nem kapott keze alatt a szerep...»
(Független Szemle, Színház, Bourdet színművéről: Nem olyan időket élünk.)
Derítő komorság:
«Csak egy-egy magányos fenyő dacos komorsága deríti föl és enyhíti egy csöppet ezt a rémítő képet.»
(«Erdélyi csillagok», Pázmány Péterről szóló cikk, írta Reischel Arthúr.)