Nyugat · / · 1935 · / · 1935. 8. szám · / · Figyelő · / · KISEBB BÍRÁLATOK
Egy fiatal mérnök, külső és belső körülmények szerencsétlen összejátszása következtében, abba a téves tudatba kerül, hogy megölte a feleségét. Az önvád és a büntetéstől való félelem félig-meddig már megőrjítették, mikor hirtelen találkozik a halottnak hitt asszonnyal. A «gyilkosság» és a találkozás két pontja közt mozog a regény, mégpedig drámaias, feszült jelenetekben. E hatásos könyvnek jelentős erényei és jelentős hibái vannak.
Erényeit az invencióban és bizonyos lelkiállapotok rajzában érzem a legnyilvánvalóbbaknak. Leleményessége meglepő, a különös figuráknak szokatlanul gazdag sorát állítja talpra. Az őrültség felé sodródó mérnök, a nimfomániás siketnéma leány, a siketnéma asztalos, az enyvfőző «büdösember», az elhülyülő, vén drogista, egy szerelemre képtelen hivatalnok meg a menyasszonya, egy fonák nemiségű festőnő s még néhány kisebb szerepű alak, - csupa izgalom, csupa rendkívüliség. De ilyen a mese is. A regény e szörnyű emberek körül félelmetes grandguignol-jelenetekben lökődik tovább és tovább, s az író az emelkedő hatás minden pontján képes néhány foknyi újabb feszültséget teremteni. Másik erénye az izgatott, kóros lelkiállapotok rajzában érzik. Az önuralmát vesztett lélek tétova rángásait emlék és vágy között, a képzettársulás vészes szabadosságát, az ösztönök fenyegető morgását az altudat lazuló ketrceiben, - mindezt
Hibái az írói telhetetlenségben gyökereznek. A lelemény gazdag, de hiányzik belőle a gazdagság-adta biztonság. Figurákban is, jelenetekben is, az első könyvnek túlsága zavar itt. Minden túlhabzik, minden a hajszoltságig teljes. A figurák nemcsak groteszk és bizarr «vonásokat mutatnak», hanem fejük búbjáig megmártóznak a groteszkben és a bizarrban. A tudatalatti nemcsak fölnyilalló, alkalmi intésekkel vagy állandó, csöndes hangulatszínekkel hat a tudatosra, hanem a megrongált zsilipszerkezeten át szüntelenül közlekedik vele, nyiltan, nyersen. Az ösztönök reteszei meggyöngülnek, a civilizáció és kultúra fékei csődöt mondanak, s egy zabolátlan freudista romantika járja furcsa győzelmi táncát. A váratlan és újszerű effektusok mohó keresése itt is, ott is ingoványba viszi az írót, akinek gyöngéd és csiszolt intelligenciájából éppen a művészi mérséklet vonása hiányzik. Néhol megindít, sőt megráz, másutt - túlzásaival - bosszant és komikussá válik. Több lemondással mélyebbre és magasabbra ment volna. Nem lett volna szabad formakísérlet magas ürügyén, vagy éppen rémregényes ötletek kedvéért oly gyakran elszakadnia meséje főszálától és főhősétől, s így szétdobálni a regény egész konstrukcióját. Igaz, az egész könyvnek egységet ad az előadás egységesen révült-álom-ideges hangja. De e felületi egységen túl a kompoziciós egységet is érezni vágyunk.
S még valamit. Ez a téma és ez a stílus egy előkelőbb kultúráju nyelv közegében érvényesülne igazán. Pedánsabb, feszesebb, hűvösebb és tisztább nyelv több hitelt biztosítana az egész műnek.