Nyugat · / · 1935 · / · 1935. 8. szám · / · Figyelő

Rédey Tivadar: Viola
Sárközi György regénye - Athenaeum-kiadás

Hősnő zajtalanabbul és észrevétlenebbül még aligha lopakodott be saját regényébe, mint Sárközi György Pogány Violája, a hősietlenség ez árva hőse. Három szoba és összes mellékhelyiségek - ez az első fejezet címe, s az aprólékos előszámlálás, a kispolgári «leltár» felvételének során, valahol a harmadik lapon, Pogány Alajosék házatájának mellékesebb rekvizitumai között bukkan fel először a neve: «Viola, a lányuk, maga gondozta a saját holmiját». S noha ezután kétszáz lapnyi regényben szerepel, egy kispolgári család két évtizedes életszakaszának pointillista modorban kidolgozott rajzában, ennek során a családi sorsközösség csekély mozgású, nem nagyon vonzó illattal benyálkásodó állóvize mégis csak vet egy-két apró hullámfodrot, - csak Viola esik ki a sorshatározó évtizedekből, melyek a nőiesség ébredésétől a vénleányság tökéletes reménytelenségéig juttatják.

Öntudatossá ért életének mintegy prológusa az idézett mondat, melyből a holmijának gondozásáról értesülünk; azután fejezeteken ét végigkísérjük, amint apjának-anyjának, két félbesikerült fiútestvérének holmiját is gondozza, az örök kihasználtság és kiszolgáltatottság panasztalan erőfeszítéseivel, s a végén kurta epilógusba torkollik az egész, mely mintegy vígasztalan summa vitae gyanánt összegezi azt az árnyszerű «lét»-et, amit ennek a boldogtalan teremtésnek földi bolyongásában betöltenie rendeltetett: «A Pogány-család otthona volt ez a romokban heverő Jeruzsálem, amelyet könnytelenül és panasztalanul siratott s amelynek lakói a föld alatt s a föld hátán keserű szétszóródásba oszoltak. A kaland, melyet anyja egykor annyira rettegett, a kaland tört be ebbe az otthonba, hogy megsemmisítse és földúlja. A pénz kalandja, a szerelem kalandja, a művészet kalandja, a bűn kalandja, s a legnagyobb elragadott egy-egy családtagot, csak ő maradt kaland nélkül, történet nélkül - s e percben csüggedten érezte - élet nélkül. Halott ház volt a romváros közepén, amelyet el nem sodort semmiféle szélvész, össze nem döntött semmiféle földrengés, de amelyet csak kísértetek laknak».

Úgy gondolom, ebbe a rövid szakaszba a szerző beletömörítette elgondolásának teljességét, regénykompozíciójának írói céljai és tehervállalása felől.

Sikerül-e elgondolását megvalósítania, célját elérnie, a magáravállalt terhet elbírnia? A regény elolvasása után valami kielégítetlenség marad bennünk. Úgy érezzük, Sárközi a maga kispolgári mikrokozmoszát túlságosan is mikroszkóp alá helyezte. Azok a «kaland»-ok, amiket a regény végén összefoglalóan felsorol, a művészi igazság és valóságkáprázat erejével ki nem bontakoznak; valamennyinek csak mintegy nyersvázlatát kapjuk, jobbára egy-egy novellai fordulatra összerántva, s még ilyenkor is a lelkibb indítékok és mélyebb egységet sejtető összefüggések mintegy belevesznek az aprószerességbe. Mert - s ez a regény legfőbb gyengéje - az «észrevételt», az ortodox értelemben vett naturalista megfigyelést és részletértékesítést Sárközi nemcsak hogy a legelszántabb Bródy Sándor-i módon tiszteletben tartja, hanem akárhányszor már a képtelenségig is hajtja. A test páráinak, az emésztés működésének, az élettelen tárgyakhoz kapcsolódó, ízléskísértő tapintási és szaglási képzeteknek olyan kataraktája kerül elénk, hogy végül a natura friss és jótékony érzéklése helyett valami vegyileg előállított szupernaturának minden reális részletet elferdítő és agyonhangsúlyozó légkörében fuldoklunk.

Leginkább nyilvánvaló mindez a hősnőnek, Violának esetében. Benne Sárközi érdekes és újszerű művészi feladatot tűzött maga elé: a szürkeségnek, történetlenségnek és igénytelenségnek monumentálissá növesztését. De ha valakit: Violát végképp elnyelik a pepecselő részletek, Érezni, hogy az író nagy szeretettel, szinte a sancta simplicitás földöntúli tisztaságát megillető, hódoló leborulással kívánná ezt a vértelen alabástromszobrot valami nagyon megtisztelő talapzatra helyezni, - de nem szobor az, ami kezéből kikerül, hanem valami amorf képződmény, művészi szempontból nem több, mint: félsikerülés.

A mi szemünkben és becsülésünkben Sárközi művészi egyénisége a legrokonszenvesebbek, hűség és becsületesség dolgában legmegnyugtatóbbak közé számít. Most is ebben a regényében - hol mintha lárvát szorítana arca elé - akad elég olyan mondata, amelyen mintegy átsüt az igazi költő lélekmelege; néha egy-egy «mint»-tel olyan finom kapcsolatot villant elő, melyben egy szép lírai költemény termőmagva szunnyad. Ezekben köszönthetjük őt meleg kézszorítással, ki a regény egészében egy kissé ködbevész.