Nyugat · / · 1935 · / · 1935. 8. szám · / · Figyelő

Karinthy Frigyes: Lélek az irodalom történetében
Gondolatok Babits könyve körül.

Gondolatok, valóban, mégcsak nem is hozzászólás, nem hogy kritika. De hiszen, maga a mű sem az, tárgyával szemben: az egész könyv elejétől végig egyetlen élénk és lüktető vallomás az élményről, ahogy költője tulajdon érzéseit és gondolatait tettenéri, miközben lepereg előtte a sokszor lejátszott film, európai költők és írók életének és alkotásainak története. Ezért «nem több», mint lírai impresszió s mégis több esztétikai rendszereknél - önálló alkotás, amiben a feladat csak téma, lényegében, s az olvasó számára izgalmas kalandról van szó, drámáról, amelynek szereplői is költők és színhelye és színpada is egy költő lelkivilága. Babits nagyon jól tudja ezt, egy pillanatra se áltatja az olvasót azzal, hogy «művelni» akarja, vagy előkészíteni tulajdon lelkiismerete s a társaság előtt egy második irodalom-érettségire, amennyiben az elsőre elfelejtett komolyan készülni. Könyvet ad a kezébe a szónak csaknem romantikus értelmében, románt, egy modern olvasó naplóját, ki visszatekintve képzeletének ama másik, csaknem igazibb életére, a könyvek birodalmában ráeszmél, hogy a valósághoz fűződő képek színpompájával, tarkaságával, életteljességével egyenrangú képzetek fűződnek a költészet képeihez: az emléknek itt nincs egyéni tárgya, annál gazdagabb az emlék színezete, gazdagabb és élénkebb tulajdon életünk emlékeinél. Egyetlen lélegzetvétellel írott könyv ez s úgy hat, mint három arc sorozatos visszaverődése a tükör-szobában - a költészet arca az egyik, Babitsé a másik s a harmadik az olvasóé, akiben a szerzőn keresztül tükröződik az egész.

Ezt a furcsaságot (magam a «lelkek relativitásának» neveztem valahol, hivatkozva a nyilvánvaló tényre, hogy minden emberről szóló véleményben három komponens szerepel: az, akiről a vélemény szól, az, aki vélekedik és az, aki a kettőt összehasonlítja). Babits az összirodalom szerves életének, térben és időben való folytonosságának hipotézisével igyekszik érthetővé tenni. Nyelvek és fajták szerepe ebben a folytonosságban csak külsőleges, tüneti: csak valőrt ad ahhoz az alapvető kompozicióhoz, ami az európai ember halhatatlan lelkét fejezi ki az irodalomban. Ez a szemlélet határozott fejlődést és elmélyülést jelent a taine-i környezet-magyarázathoz képest s a gyakorlatban sokkal termékenyebbnek és összefogóbbnak bizonyul, egész sereg jelenséget világít meg, belső vázával és titkos gyökerével, amik eddig elszigetelten lebegtek a jelenségek tünde táncában.

És megtermékenyíti önmagát is, további, még mélyebbre szántó feltevésekre inspirál, amik könnyen vezethetnek a szellemvilágról való egyetemes képünk, sőt szemléletünk módszertanának gyökeres, forradalmi átalakulásához.

A dolog nem valószínűtlen.

Régi gyanúm, hogy az esztétikai rendszerek és rendszerezések elavultak s ugyanezt a gyanút Babits könyvén is érzem végigsuhanni: persze, inkább negatívumokban, abban a könnyed, félig irónikus hangnemben, amivel a romanticizmus, naturalizmus, idealizmus és realizmus fémjeleket mintegy idézőjelben alkalmazza. Mert mit jelent a szó, hogy romantikus és naturalista, vagy akár verista? Szavak ezek, amik semmit alapjában meg nem különböztetnek és össze nem hasonlítanak: hangulat és indulat dolga, hogy Hugo Viktor rémtörténeteiben megfelelő egyéni tapasztalatok hatása alatt, fel ne ismerjem a való élet hű és exakt ábrázolását, vagy részleteiben a verista minuciózus lelkiismeretét, mint ahogy a «romantikus» grafikus technikai tökélye sokszor közelebb hozza a tárgyat szememhez holmi modern «művészi» fotografiánál. És hangulat dolga, hogy Zola, vagy akár Maupassant tárgyilagossága mögött (Flaubert-ről nem is beszélve!) ne érezzem a leghóbortosabb eszmények és fantasztikumok felé ágaskodó vágyak és hitek pátoszát: ugyan mi fűtené és feszítené különben az ábrázolásra? A félreértést az okozza, hogy a romantikus gyakran abból indul ki, ahová a naturalista eljut, egymásban és egymás alatt lappanganak, sokszor mindkettő együtt van ugyanabban a művészlélekben, sokszor mind a kettő hiányzik s a lélek mégis a művész lelke, mindegyik skatulába belefér és mindegyikből kilóg.

Hogy tudományos legyek (s művészhajlandóságom és bergsoni sejtelmeim ellenére nagyon szívesen vagyok tudományos) esztétikai rendszertanunk, úgy az iskolában, mint az egyetemen, elmaradt a kor evolúciós kutató-módszere mögött, hogy úgy mondjam, prae-darvinisztikus állapotban leledzik, vagy botanikai hasonlattal a Linné előtti zűrzavarban. A Babits «szerves-egészről» szóló elmélete, mely minden irodalmi jelenséget az Emberi Lélek valamely nagy és egységes élményére vezet vissza s amelynek kiáltó igazolása az általa is hangoztatott tény, hogy éppen a legérdekesebb és legkülönb művek függetlenek, lényegükben, a korszellemtől és helyszellemtől, a két döntőnek hirdetett kiváltóerőtől, melyekkel a mai esztétika mindent meg akar magyarázni - ez az elmélet, mondom, kedvre ingerel, hogy ne csak szerves életre, de szerves fejlődésre is gondolhassunk, a szónak már nem is darvinisztikus, hanem egyenesen mendeli értelmében. A művészlelkek kölcsönhatásának, egymásból-származásának, mindig egymásra-utaló s mégis mindig egyéni modulációinak és «mutáció»-inak, a visszaütéseknek és előreszökkenéseknek gazdag forgatagában talán fel lehetne fedezni valami törvényszerűséget, amiből új szempontok, új, dúsabb és helyesebb osztályozások láncolata következnék.

Ehhez azonban szükségünk van a hitre, hogy a láthatatlan és halhatatlan lélek éppoly létező valóság, mint a látható és halandó test.

A spiritiszták, akik a lelket láthatónak s mégis halhatatlannak tartják, primitív és gyermekes «tapasztalataik» alapján már régen tudni vélik, hogy a lelkek, halhatatlanságuk ellenére, csakúgy résztvesznek a «struggle for life» nagy háborúságában, mint akármelyik fejlődő és létértharcoló élőlény. Ebből az következnék, hogy van valami, aminek elvesztése, vagy megnyerése fontosabb dolog az élet elvesztésénél, vagy megnyerésénél is: csak nem tudjuk, mi ez a valami. A vallás üdvösségnek és boldogságnak nevezi. De egy elnevezés nem meghatározás. (Viszont hogy határozzuk meg a határtalant?)

Ennél sokkal gyakorlatibb és termékenyebb volna, ha valaki ki tudná mutatni, hogy a művészlélek éppúgy alá van vetve a biogenezis törvényének, mint az anyatestben fejlődő utód: keresztülmegy a művészet fejlődésének minden szakaszán, kicsiben végigcsinálja az egész irodalomtörténetet.

Valamikor gondoltam effélére.

Magamat választva kísérleti tárgyul (a dolog természeténél fogva - lélekről és emlékekről lévén szó, amit csak az «én»-en keresztül ismerünk - ilyen kísérletet máson nem is végezhetünk) abból indultam volna ki, hogy hároméves koromtól (a léleknek, mint öntudatnak fogamzásától) kezdve végigvizsgálom képzeletem alkotásait egészen a művészlélek megszületéséig: a tizenhat-tizenhét éves ifjú művészi egyéniségnek kialakulásáig. Már az első próbálkozásnál bőven ömlöttek a biogenezis feltevését igazoló adatok: egész pontosan emlékeztem rá, hogy négy-öt éves koromban, mielőtt írni-olvasni tudtam volna, szabályos naivéposzt komponáltam és szerkesztettem egy végtelenül erős, jó és hatalmas király s népének történetét, megfelelő kozmogonikus világalakulással. Ezután a homéri háborús éposz következett, de nem emberekről volt szó, hanem hangyákról, vörösekről és feketékről (vesd össze: tótem-kultusz) s ezeknek történetét már formába öntve szövögettem, az óvodából, később az iskolából hazajövet, adagokban «dolgoztam» rajta képzeletemben, abbahagyva a munkát otthon, s újrakezdve másnap, ahol abbahagytam.

S aztán jöttek a többi «műfajok», «irányok» és «izmusok» - végig a hatezeréves irodalmon. Igazán függetlenül a korszellemtől, abban az időben, ha jól emlékszem, éppen a «verizmus» dühöngött Európában.

Egyszer talán megcsinálom ezt az elemzést.

S akkor sokat fogok hivatkozni Babits két kötetére, az európai irodalomról.