Nyugat · / · 1935 · / · 1935. 8. szám
Hogyan? Miért? Hogyan kerül együvé ez a három nagy név, amikor ha híres magyarok közt választhatunk, ép úgy idézhettük volna fel gróf Széchenyi Istvánhoz Szent Istvánt vagy gróf Tisza Istvánt? És nem jobban illett volna-e Rákóczi Ferenchez Bocskay vagy Bethlen, a két másik nagy fegyveres magyar fölkelő? De ha e kérdésekre valamely történet-író választ is tudna adni a krónikákból, akkor még mindig itt van a nagy miért? Három magyar politikus alakja miért jelenik meg egy dolgozatban, mely ha célját el nem téveszti, nem történelmi kutatás, hanem szépirodalmi tanulmány kívánna lenni?
Ha az olvasó végig kísér kedves figyelmével, akkor a dolgozat végén, de csak a legvégén maga fogja megadni a választ a «hogyan»-ra és «miért»-re is, bár az út, amelyen ezekért a feleletekért most együtt elindulunk, kissé tekervényes és szokatlan.
Nagyon messziről kell kezdenem, hogy nagyon közelről eltalálhassuk a két nagy kérdésnek a lényegét. A történelmi korok, amelyeket századok jelzésével vagy híres uralkodók nevével jegyeznek, avagy világrendítő háborúk eseményei szerint osztanak föl: ezek a történelmi korszakok mondom valamely igen különös és rejtelmes viszonylatban vannak az irodalmi műfajokkal. Ha volt valaha eseménye a küzködő és hörgő emberiségnek, amely szinte kínálkozott arra, hogy valamely óriási, sok énekre tagolt, szélesen ömlő és messze világokat átfogó hatalmas époszba énekeltessék meg minden ezután elkövetkezendő olvasók, regősök, bárdok és trubadurok számára: az bizonyára a most négy esztendőn át tombolt világháború volt. Az a négy év tele van több époszi tárggyal, mint a világirodalom összes ismert hőskölteményei együtt véve. Ennek dacára meg kell állapítanunk, hogy a világháborúnak mindeddig nemcsak nincs éposza, hanem egészen biztosan meg lehet jövendölni azt, hogy mi, a háborút végig szenvedett nemzedék le fogjuk húnyni szemünket anélkül, hogy ilyen éposz megszülethetett volna.
A legcsudálatosabb minden csudák között az, hogy már elfelejtettünk - csudálkozni. Aki akár végigolvassa idősb
Ha hozzászoktunk ehhez az irodalmi csodálkozáshoz, akkor még mélyebb és kutatásunk céljára fontosabb megfigyelést is tehetünk, amikor megállapítjuk, hogy ebben a négyesztendős rettentő népküzdelemben, ami alatt világrészekben rendült meg a föld kérge a szörnyű emberpusztító dübörgésétől: egyetlen nemzet talajából sem szállott föl egy új nemzeti vagy győzelmi ének. A francia forradalom Marseillaise-e, Kossuth szabadságharcának Kossuth-nótája, a német katonák
A nagy probléma tehát itt van előttünk és ha annyira nem felejtettünk volna még el csodálkozni, akkor már régen kerestük volna a feleletet arra a kérdésre, hogy miért történt ez és hogyan? És ha már politikusoknak és hadvezéreknek a világháború után izgató sietséggel piacra dobott elmékiratai erre adósak maradnak a válasszal, akkor az irodalmi műfajok kutatóinak kell utána járni annak, hogy mi történt itt a mi korunk világirodalmi történelme szempontjából?
A nagy világhallgatásra válaszom az, hogy ez a világháborút átélt nemzedék elvesztett lelkéből valamit, amit semmiféle protezissel, sem pótszerekkel helyettesíteni nem lehet. A világháború nemzedéke világszerte elvesztette a láthatárát. Ezért mutatkozik politikailag az a jelenség, hogy eszmények csillagai helyett a nagy vérvesztés után ránk borult világéjszakában, a népek mindenütt megelégednek papirfrázisok lámpion meneteivel s azt kinevezik politikai történelemnek. Szerintem ez a mély oka annak is, hogy mindegyik világháborúban résztvett nemzet, még a győztesek is, elfordult saját küzdelmeinek benyomásaitól, mert azokból belső megnyugtató lelkesedést meríteni nem tud. Így nemcsak mi, területben összezúzottak, hanem a győztesek, a diadalmasok is össze vannak zúzva lelkükben. Ezért nem akar az emberiség hősi époszt hallani a világháború csatáiról: az emberharc és a költői forma egymás mellett mentek el s nem tudtak találkozni.
Utunkon tovább haladva, most leírt benyomásaink súlya alatt, újra körül kell néznünk az irodalom világmezején s akkor megint tanulunk valamit. Azért hogy a mostani alakzatainkkal ne kelljen vesződnünk a költészetben, azért, hogy a világéjszaka nagy ürességét be tudjuk népesíteni, mind megindultunk arra, hogy a mult nagyjait varázsoljuk ide, de nem krónikás alapon, hanem élő-mozgó emberek alakjában, akik a multé voltak ugyan, de általunk, érdeklődésük által a mi lelkünkkel találnak kapcsolatot. Ez a magyarázata annak, hogy hősi éposz helyett az életregény lett a világháború után az emberiség megkívánt műfaja. Amint
Az életregény, mely, amint láttuk, minden túlzás nélkül mondható a háború utáni világirodalom jellegzetes és önkénytelen műfajának: igen nehéz műfaj. A mai, igen kritikus és kötekedő olvasó megköveteli a történeti hűséget, sőt a kimerítő utánjárást. Ezért az életregény írójának ép úgy föl kell kutatnia a kiformálandó alakra vonatkozó irodalmat, és első sorban magának hősének műveit, még ha azok levéltárak rejtekeiben lappanganak is, mint bármely lelkiismeretes oknyomozó történésznek. Ez azonban nem elegendő, mert hiszen hiánytalan krónika nincs a világon és történelmi könyveinkből rendesen az emberi vonások hiányoznak, ezért bele kell élni magát az írónak hőse minden helyzetébe, ami azt teszi, hogy miután az elmult időt nem hozhatja vissza, legalább is a teret kell teljesen megismernie, hol a regény alakja a maga drámáját lejátszotta. Mulhatatlanul föl kell keresnie szereplésének még oly távoli színtereit is, és abba hangulat tekintetében is annyira beleélnie magát, hogy még az éghajlat, a tenger vagy a hegyi szakadék benyomása is ott lássék lelki fölvételén. Aki emlékszik arra, hogy Renan Jézus-könyvén mennyire körösztül csillog az, hogy az író ott járt mindenütt eszményének lábnyomán: annak nem kell tovább magyaráznom az életregény költőjének ezt a föltétlen kötelmét. Még evvel sem vagyunk készen az új műfaj kellékeinek fölsorolásában. Amint német archeológusok a pergamoni oltár töredékeit gipsz-utánzattal kitöltötték, amint a British Múzeumban lévő Aeginidák tört szoborcsoportjait az esztetikusok kiegészítik: azonképpen az életregény komponistájának ki kell töltenie nemcsak a krónikát, hanem a helyi fölvételek hangulatainak szakadozottságát is, hogy a regény nagy alakja meg tudjon előttünk elevenedni. És vajjon honnan szedje az író vagy költő a mult szakadékait kitöltő anyagot? Merjünk rá válaszolni! Ezt az anyagot az író nem veheti sehonnan máshonnét, mint saját hangulatából, a maga lelkének egy darabjával kell kifoltoznia a krónikák hiányát, a saját húrjainak zengéseiből kell utána komponálni a hiányzó akkordokat, melyek nélkül nem tud megzendülni az a szoboralak, amelyet adatainak porából kigyúrt.
Talán helyes szót találok el mondván, hogy az életregény költőjének a tudományos igazságon kívül még egy másik, ép oly magasrendű igazságot kell belevinni munkájába, tudniillik a költészet igazságát. Ez pedig máson, mint az ő lelkének rezgésén, saját hangulatán nem alapulhat. Neki képekké kell kiálmodnia mindazt, amit az életregény hőséről megtanult, kinyomozott vagy együtt-érzése által megsejtett. Ha kép nem tud kialakulni, mert a lelki hangulat nem ad annak egységes hátteret, el kell dobnia azt, ha minden része hiteles adatokból is van összeszerkesztve és mindegyik következtetése meg is van mérve az igazság aranymérlegén.
Egyetlen példám azt hiszem elegendő lesz ahhoz, hogy az olvasót fölmentsem hosszas fejtegetésektől. Gróf Széchenyi István életregényét szerkesztve, fölmerült előttem az a kép, hogy nem lehetne-e kialakítani hatásos és plasztikus alakban gróf Széchenyi István találkozását Beethovennel. A vállalkozás először igen kecsegtetőn indult. A zene nagymesterét és a fiatal magyar huszárkapitányt is a bécsi kongresszus alkalmával 1815-ben ünnepelték a főúri körök Bécsben. Mindkettő zenélt. Beethoven életrajzából tudjuk, hogy kvartettjeinek mecénásai azok a Razsumovszky és Lichnovszky hercegek voltak, akiknek világhírű szerzeményeit ajánlotta és akiknek palotáiban történt gróf Széchenyi István első két szerelmi drámája, O'Meade Karolina és Gabriella históriája. Sőt szerencsénkre ugyancsak a Razsumovszky palotában lakott a herceg sógornője Türheim Lulu bárónő, aki négy kötet ugyancsak kiadós pletyka-gyüjteményt hagyott hátra, amelyben Széchenyi István ép oly kiadósan szerepel. - Minden úgy látszott tehát, hogy a Beethoven-Széchenyi jelenet írói kiálmodásához megvan minden kellék. És akkor széthullott az egész. Repedezni kezdett, amikor kitünt, hogy Széchenyi nem azért zenélt, mert a klasszikus muzsikát kereste volna, hanem azért tilinkózott, mert Nagy Frigyes is tilinkón játszott, tehát az ő muzsikálgatása politikai utánzás volt, és nem zenei együttérzés. De az egész hangulat szertefoszlott, mikor Türheim Lulu bárónő könyvéből az derült ki, hogy a grófi társaság ügyet sem vetett a süket zongoristára és a Beethoven nevét nem jegyezte meg magának sem a bárónő, sem gróf Széchenyi István. Evvel nyomtalanul elenyészett az a költői hangulat, mely minden irodalmi teremtésnek az alapkövetelménye.
Az olvasóval, ki türelmével kísért, most már hamar befejezhetjük az utat, amelyet együtt kezdtünk. Hiszen már fönn vagyunk a tetőn és csak körül kell néznünk, hogy fölmeredjen előttünk az igazi válasz a mi hogyanunkra és miértünkre. A világháború után az emberiség nem bírt s nem akart magának sehol hősi époszt teremteni. Mindenütt a mult alakjait akarta élő ember-személyek formájában a jelen kietlenségébe átültetni, hogy lelkének rettentő sóvárgó hiányát ki tudja pótolni. Így született meg világirodalmilag s lett uralkodó műfajjá az életregény. Ennek legbensőbb költői kelléke az, hogy az író lelke megtalálja összefüggését hősének legbensőbb hangulatával. A hangulatot, mely nélkül nincs teremtés, az író nem szerkesztheti kénye-kedve szerint, hanem annak önkénytelenül kell lelke legmélyén megsűrűsödnie, ama történelmi nyomás láthatatlan hatása alatt, mely alatt egyformán ott van ő és a nemzet, amelynek beszél s amelynek kedvéért kutatott, fáradott, próbálgatott, azért, hogy a multnak egy hősét elevenen mutathassa meg korának. Az életregény megszületésének hangulati titkát az író vagy költő saját fajának korabeli vágyódásából meríti s egyedül ez teszi képessé arra, hogy száraz krónikákat, vitázó politikai elméleteket, ki nem nyomozható történelmi megszakadásokat egységesen ki tudjon álmodni.
Mondjam-e tovább? A magyar faj a világháború rettentő terhe alatt a maga nagy összezúzódásában némán és hallgatag rájött arra, hogy ő egyetlen száműzött faja és árvája a világtörténetnek. Ezért vágyódik az életregény útján három halhatatlan nagy számüzöttünkhöz: oda akar találni a maga lelkével Rodostóba, Döblingbe, Turinba.
Mint fülemile, ki a hajnal pirkadását várja, mint rab, ki kitekint rácsos ablakán, mint szerelmes, kinek szíve sejtve szólal: a számüzetését érző magyar faj, így mondja, így zengi a nagy éjszakában a maga hármas bűvös szavát és szent zsolozsmáját: