Nyugat · / · 1935 · / · 1935. 8. szám
Így még soha senki sem tárta elém az életét, mint Náray Elemér, a költő. Interjuért mentem hozzá a Sütő-utcába. Tudtam, igaz, csak hallomásból, hogy szeszélyes, hogy különc. El voltam készülve arra, hogy nem fogad, annál inkább meglepett a szívélyessége. Teával kínált és szinte erőszakoskodott, hogy vegyek még a csokoládés-patkóból, mert bizonyára szeretem.
Cigarettát nyújtott felém, de én nem gyújtottam rá. Papirost, ceruzát készítettem elő és, anélkül, hogy kérdeztem volna, Náray Elemér beszélni kezdett.
- Én vagyok a magányos ember, olyan árva, mint az útszéli jegenye, amelyre a setéttollú varjú se fészkel. Senkim sincs...
Furcsán nézett rám nagy, kék szemével és egészen lefojtott hangon mondta.
- Talán több rumot öntöttem a teámba, talán azért gomboltam fel a mellényemet ilyen hirtelen megtárulkozással maga előtt és megmutattam a szívemet. Az is lehet, hogy más, egészen más az oka... Ahogy belépett ide, félénken, a kopott, élesvasalású nadrágjában, mintha azt a másik fiatalembert láttam volna, aki huszonnyolc esztendővel ezelőtt én voltam... Ugye a vánkosa alá teszi a nadrágját éjszakára? És szereti a csokoládés-patkót... Ne is feleljen, én most már mindent tudok...
Úgy meredt rám, mintha tükörbe nézne. Zavarban voltam, szidtam magamban a szerkesztőmet, hogy miért küldött ide, közben pedig megpróbáltam jegyezni Náray Elemér szavait, amelyekkel össze-visszaságban, évtizedeket ugorva előre és hátra, dobálta felém az életét.
- Egyszer voltam szerelmes. A bonyhádi gimnáziumban tanárkodtam akkor. Szőke haja volt a lánynak, a szeme barna, de talán nem is ez a fontos. Tíz lépésnyire volt tőlem a Jókai-utcában, amikor először megláttam és tudtam, hogy szeretni fogom. A Krémer... várjon csak, nem az volt a neve... Krammer, igen, Krammer Lipót és Társa, annak a cipőüzletébe ment be és utolsó pillanatban felismertem, hogy a III. b-ből a kis Goller Imre lépdel mellette. Másnap fizika óra előtt, tízpercben, megkérdeztem Gollert.
- Kivel voltál tegnap a Jókai-utcában?
- Eszterrel.
- Cipőt vettetek neki?
- Nem vettünk tanár úr kérem, mert Eszter Pestről kap mindent és édesapám mondta is, hogy Eszter szeret flancolni, Eszter meg visszaszájaskodott, hogy van elég pénzünk és ő juszt is Pestre jár vásárolni.
- Eszter a nővéred?
- Az, tanár úr kérem. Hét évvel idősebb nálam és tavaly nyáron, amikor Iharos-pusztán voltunk, megnyergelte Vazult, pedig az csődör, hozzá viszik hágatni egész Tolnából a kancákat és olyan vad ló, tanár úr kérem, hogy a Matusek bácsi is alig meri elébetenni az abrakosládát...
- Elhallgatott a kis Goller, félrehajtotta fejét és most láttam meg először, mennyire hasonlít Eszterhez, a nővéréhez... Május tizenegyedike volt, hétfői nap, az új kétsoros ruhám volt rajtam, mindig szerettem az ilyen új szövetek szagát, egy kicsit idegen voltam a ruhában a magam számára is; mentem az utcán, felnéztem a kék égre, amelyen fehér felhők uszkáltak. Ezeknek, ezeknek a fehér felhőknek súgtam életem legszebb titkát.
- Szőke a haja, Pesten varratja a ruháit és Eszternek hívják, akit szeretek...
- Megismerkedtem vele, de neki sohasem mertem szerelmet vallani. Tudja Isten, mindig gyáva voltam a nőkkel szemben. Másfajta emberek ők, mint mi, azt se tudom, hogyan kell bánni velük... Várjon csak, nincs még vége ennek... Ott végződik, ahol a tanári pályám... Azon az órán gyakorlatot irattam a III. b.-ben. «Toldi öreg Bencéjének jellemzése» - ez volt a tétel. Járkáltam a teremben és a középső oszlop harmadik padjánál megálltam. Fejét oldalra hajtva, felnézett rám a kis Goller. Hosszúmetszésű, tisza barnafényű gyerekszemében ugyanazt a villódzást láttam, mint Eszterében. A szája vonala, igen, erre ma is esküt merek tenni, pontosan ugyanaz volt, mint a nővéréé... Én nem tudom mi volt az, de valami furcsa, parázsló vágy igazította mozdulásomat és nekem engedelmeskednem kellett. Hirtelen egész közelről láttam Eszter barna szemét, megcsókoltam Eszter puha, ijedt kis száját... Ugyanakkor hallottam, hogy Keleti, a szeplős, spicli Keleti, akit tavaly is már el kellett volna buktatnom magyarból, mert fogalma sincs a helyesírásról, röhögve súgja a legjobb tornásznak, a Prägernek: «Te, a Náray megcsókolta a kis Gollert».
- Aztán ott álltam az igazgatói irodában és hallgattam Baranics feddő szavait. Wizmanovits Alfonz tankerületi főigazgató olajfestésű képe meredt rám a falról és tudtam, leginkább azért hagyom ott a tanári pályát, mert útálom Wizmanovits cvikkerét, karvalyorrát... és a folyosókon az áporodott penészszagot is útáltam mindig...
- Azt hiszem, nekem a gazdálkodás felelt volna meg legjobban. Szeretem a földet, a májusi margarétás réteket, a barnuló őszi fákat, ahogyan belevesznek a hervadásba. Szeretem a cséplést, a por, meg a gépolaj szagát. A mezitlábas lányokat a szalmarázó előtt. A nagy legény-kezek beléjük csípnek és olyan incselkedőn tudnak sikítani, hogy túlhallatszik a gép dohogásán, lármáján... Egyszer odatartottam tenyeremet, ahol kiömlik a gépből a buza. Akkor nagyon közel éreztem magamat az Istenhez, aki a kenyeret adja...
- Meglepi, hogy vallásos vagyok? Van egy pár imádságom, amely az én legnagyobb titkom. Egyszerű, mondhatnám együgyű kisgyerek szavakkal beszélek az Istenhez és kérem, hogy vigyázzon rám... Sajnos, csak ennyit kérhetek. Másért nem imádkozhatok, senkim sincs, akiket valaha szerettem, azok a földben pihennek. A szüleim, a két öcsém... Túl vagyok az elvesztésükön és ez jobb is nekem. Sohasem volt nyugságom. Ültem a kávéházban, magányosan ültem, a magányos asztalnál, leírtam négy szép verssort, képeket nézegettem a
- Álltam négy sírgödör mellett és még csak sírni se mertem, mert szégyellős vagyok az emberek előtt. Pedig nagyon tudok sírni, négy fal között, egyedül, kiváltkép, ha az emeleti lakásból zongoraszó hallatszik. Mozart... Debussy... Néha Lehárral is beérem, vagy cigányzenével, amelyet a rádió közvetít az Emke kávéházból.
- Mondom, sokszor kiejtem kérőn, könyörögve és mindent remélőn az Isten nevét. És ahányszor kiejtem, mindig az ivándi, a falumbéli kőkrisztus jut eszembe, azt látom magam előtt, a csontos, sovány, mészszínű kőkrisztust, amelyet Inhóf bácsi faragott és, amely inkább a készítőjére hasonlított, mint bibliai elképzelésekre. A mi járásunkban az összes kőkrisztusok Inhóf bácsira hasonlítottak, pedig bizonyos vagyok benne, hogy az iszákos, vörösorrú kőfaragó életében tízszer se nézett tükörbe. Ebben a soványarcú, elfuserált Krisztusban asszociálódik nekem az Isten, hozzá imádkozom és ő szokta néha teljesíteni a kérésemet.
- Nem hallgatom el, akadt egy-két nő, aki szeretett engem. Elfogadtam őket, mert rám is kötelező a test külön élete, azonban kevés közöm volt hozzájuk. Mondja, szégyen az, hogy soha ajándékot se adtam nekik? Vagy az, hogy én elfogadtam tőlük? Egyik pénztárcát adott, a másik házikabátot, a harmadik díszzsebkendőket. Olyan szép volt tőlük, hogy rámköltötték kevéske pénzüket, higyje el, jobban meghatott, mint az, hogy feljöttek hozzám a Sütő-utcai lakásomba és öttől hatig az enyémek voltak. Sokszor ez az egy óra is hosszú volt, sok volt. De azért nem dobtam ki őket, kedves voltam hozzájuk, tettetem, mintha örülnék a jelenlétüknek. Mert én többnyire tettetek. Szomorú ez. Ötvenkétéves multam, de bevallom, nem volt egyetlen olyan napom sem, amelyen kizárólag azt mondtam, azt tettem volna, ami kedvem szerinti. Nem akarom mentegetni magamat, de nem gyávaság ez. Költő vagyok, nem azért vagyok költő, mert tizennyolc kötetem megjelent, hanem azért, mert ezer meg ezer ember gondolatát fel tudom inni, mert nincs előttem csukott ajtó, mert belelátok a lelkekbe, mert kiolvasok mindent a lelkekből, mert átviharzik rajtam mindenki bánata, mindenki öröme. Ha bemegyek nagyritkán az étterembe és a pincér gombás-filét ajánl; látom rajta, hogy rámtukmálni akarja, mert tegnapról maradt, de látom rajta azt is, fél a konyha-séftől; esetleg az állásába is kerülhet, ha nem adja el a tegnapi bóvlit és én tettetem, mintha bedőlnék, mintha a világon semmit jobban nem szeretnék, mint a tegnapi, odakozmásodott gombás-húst. Néha belopódzik hozzám egy-egy ifjú költő és felolvassa a versét. Komisz, rossz az a vers, de én csak a várakozó, ijedt szemeket látom, tudom, hogy a komisz, rossz vers írója félóráig sétált a kapu előtt, amíg fel mert jönni, a lépcsőn sóhajtozott magában, a Bartosék lakása előtt kéményseprővel találkozott, megfogta a gombját, mert akkor biztos, hogy Náray Elemér el lesz ragadtatva a
- Érdektelen levelekre válaszolok, mert tudom, hogy írójuk minden nap a postást lesi, pedig útálom a levélírást és semmivel sem fukarkodom jobban, mint a magam idejével. Ezért lázadok fel néha, az időpocsékolás ellen, amelyre begyökerezett szokások késztetnek. A reggeli öltözésre, tisztálkodásra, az estéli vetkőzésre naponta két óra pazarlódik el. Ez egy hónap alatt hatvan, egy év alatt hétszázhúsz, tíz év alatt hétezerkétszáz óra. Megtettem két napon át, hogy nem mosakodtam, nem bibelődtem a körömkefével, a szájvízzel, fogpasztával, este ruhástól dőltem az ágyra és jól éreztem magamat. Forradalmár voltam, fütyültem a társadalmi előítéletekre, viszont tudja meg, Ladányira, az esztétára nem azért neheztelek, mert
- Azt is kevesen tudják rólam, hogy műveletlen vagyok. Négy nyelven beszélek ugyan, de nem ismerem Einstein relativitás-elméletét, képtelen vagyok elolvasni a
- Arra is emlékszem, hogy volt az anyámnak egy feketecsíkos szövetblúza, amelyen paszománt-dísz volt. Emlékszem a sötétkék, csigamintás kötényére, amelyben karácsony tájon almát hozott le nekünk a padlásról. Azt se felejtem el, hogy életemben egyszer kaptam verést. Aprószentek napján, mert fűzfából fonott korbáccsal suprikálni jártam a faluban. Nyáron mezítláb futkostam és, mikor bekerültem Csurgóra, gimnáziumba, első éjszaka azt álmodtam az idegenszagú ágyban, hogy otthon, a présházban hordót segítek gurítani az édesapámnak és egy széleskalapú pap integet felém. A kosztos-helyemen útáltam mindenkit, különösen a bácsit, aki kenyeret morzsolt a levesébe, ebéd után pedig lefeküdt a díványra és nekem kellett nyomkodnom zsírostapintású homlokát, mert mindig fájt a feje. Mariska volt a cseléd neve és egyszer hazautazott, mert meghalt a Gizella nénje. Fekete ruhában jött vissza, ült a konyhában a cipőpucolóládán és könnye odahullott a Fedák-krém feliratú skatulyára. Másnap sajtot mentünk vásárolni a Hutter savanyúkáposzta szagú üzletébe és ott találkoztunk egy asszonnyal, aki pólyásbabát tartott a karján. Mariska ráborult a pólyára, csókolta a kisgyereket, sírt még akkor is, amikor a tizenötdeka sajtot fizette ki a púderes arcú Hutternénak és én bizonyos voltam benne, hogy Mariskának nem a Gizella nénje halt meg, talán nem is volt Mánfán Gizella nénje, hanem egy ilyen pólyásbabája és azt temette el.
- Mindig túl okos voltam, mindent tudtam, mindent láttam. Nem volt gyerekkorom. És mégis, első gimnáziumba jártam már, amikor Schober Feri világosított fel, hogyan születik a gyerek. Trágár, csúnya szavakkal mesélte el és én úgy kiabáltam, mintha életem utolsó kis illuzióját akarnám megmenteni.
- Hazudsz... hazudsz...
- Kérdezd meg a Lukácsot, ő az apja mellett alszik az ágyban, majd ő elmondja. Ő kihallgatott, tudd meg, ő mindent kihallgatott... Most haragban is van az anyjával és megesküdött, «Isten bizony»-nyal esküdött, hogy útálja az apját és inkább ott fekszik a kis-kamrában a vaságyon, de éjszaka azért odamegy mégis az ajtóhoz, hallgatózni. Nem tud aludni és azt mondja, muszáj, hogy hallgatózzon és egyszer «olyankor» be fog nyitani, had szégyeljék magukat a szülei...
- Nem tudtam, higyjek-e Schobernak, gondoltam, ha kirándulni megyünk és Takács tanár úr megint velünk jön, tőle kérdem meg. De nem mertem. Este eszembe jutott, hogy Mariska eltemette a pólyásbabáját, ő biztosan megmondja nekem, hogyan születik a gyerek. Mariska felugrott a cipőpucoló ládáról és befutott árulkodni a szobába. «Nagysága kérem, a kisfiú mindenféle rondákat összebeszél.»
- A Schober a Lukáccsal sugdolózott, mindegyik fiúnak volt barátja, nekem soha senkim. Magányosságra születtem. Valami elriasztja mellőlem az embereket. Kiérzik, hogy más vagyok, mint ők. Néha késő éjszaka hazajövök, felgyujtom a villanyt és megállok a tükör előtt. Nézem magamat sajnálkozva és keresem az arcomon, a szememben, mi lehet az, ami elválaszt mindenkitől. Nézem magamat a tükörben és hangosan kiáltom: «Miért élsz egyedül, Novacsek Elemér?» Novacseknek hívom magamat, mert az apám neve is az volt. Bélyeggel szereztem a Nárayt, viszont tudom, ha meghalok, odaát, abban a másik életben, így fog szólítani valami csodálatos, messzi hang: «Itt vagy, Novacsek Elemér?» «Jelen» - mondom én és lehet, hogy mezítláb állok majd, lehet, hogy abban a kis vászongatyában, amelyet az anyám szőtt nekem, abban állok, de nem kopaszodó fejjel, rövidlátó szemekkel, hanem tízéves fiúként, mert akkor voltam a legszebb...
- Arra is gondolok itt a magányos szobámban, milyen jó lenne, ha égne a villany egyszer, amikor hazajövök. Szép szőke asszony és kövér kisfiú ülne az asztal mellett. «Kik ezek?» - kérdeném, de aztán eszembe jutna, hogy a családom: feleségem, gyerekem. Biztosan örülnék nekik. A kabátom zsebéből csokoládét szednék elő Pistikének, Esztertől - miért ne hívnák a feleségemet Eszternek? - megkérdezném, mivel töltötte a délutánt, nem fájt-e a feje, eljött-e hozzá látogatóba Janka néni. Ő mindenre felelne és én hallgatnék, mást már nem is tudnék kérdezni. Pistike gagyogását is elunnám, egyedül szeretnék lenni, egy gondolatot hoztam az utcáról, amely verssorrá szeretne alakulni, csendet szeretnék, magányosságot és futnék vissza az utcára... az egyedüllétbe...
- Máskor pedig megyek az utcán és fáj a magányosságom. Sokféle párt látok, nőt nővel, nőt férfival, férfit férfival, csak én bandukálok egyedül. Találkozom ismerőssel, elkísér darabig, búcsúzásnál azt mondja: «Holnap nagyon rendes társaság lesz nálam feketére, szeretném, ha eljönne». Kitépem magamat a nagy magányosságból és elmegyek. Dícsérem a feketét, megmondom, hány éves koromban írtam az első versemet... aztán... aztán már alig mondok valamit. Néha mellém ül egy nő, beszél, karomhoz érinti a mellét, aztán továbbmegy és hallom, amint a lámpa alatti csoportnak meséli: «Lehet, hogy tehetséges ez a Náray, de rém unalmas». Felém néznek, a háziasszony szeméből látom, bánja, hogy meghívott, mert különcnek tart, Friedmann dr. pedig egyenesen ki is mondja: «Patológiás tünet...» Odamegyek a vitrinhez, megnézek egy szépvonalú vázát és közben arra gondolok, milyen jó volna már otthon lenni... Előbb azonban meg kell hallgatnom Piroska kisasszony zongorázását és el kell olvasnom a verset, amelyet a kilencéves Péterke írt. «Mit szól a rímeihez?» - kérdi az anyja és én csak bólogatok, hogy kitünő, igazán kitünő rímek. Elek úr viszont azt tudakolja, mi a programmom a kettős-ünnepre? Nincs programmom, nekem soha nincs programmom. De ezt meg se merem mondani. Darvasék felmennek a Svábhegyre, Elek úr négy barátjával autókirándulást rendez Gödöllőre... Mindenki tervez valamit, mindenki megy valahová valakivel, csak nekem nincs senkim, nekem nincs programmom. «Biztosan valami csinos kis nőt vár a lakására» - véli a szabadszájú Katus és én ál-lovagiassággal tagadom: «Dehogy, szó sincs ilyesmiről». Persze, olyanformán, hogy mindenki érthesse: «Bizony, csinos kis nőt várok. Cudar jól fogjuk érezni magunkat».
- Az igazság az, hogy mostanában már soha senkit se várok. Néha a nyomdából küldik a korrektúrát, néha a lapomtól elüzennek, szállítsam a vasárnapi verset, néha felnéz hozzám
- Megírom a vasárnapi verset a lapomnak, tudom, hogy nem jó, hogy nem ezt akartam írni, de majd egyszer... majd megírom azt is, elvégre még csak ötvenkétéves vagyok. Őszintén szólva, legtöbbször kedvtelenül írok, nem szeretek dolgozni. Minden évben legfeljebb hat-hét verset szabadna írnom, de ebbe viszont a házigazdám, a cipészem, a szabóm nem nyugodna bele... Ezeknek a kedvéért tehát megírom a vasárnapi verset. Örülök, hogy elkészültem vele, utána jöhet a séta. Megnézem az üzletek kirakatában a divatcikkeket, az újtípusú rádiókat és az utazási-irodában a szép, pálmás plakátokat, a kék tengert és a piramist, amelyet láttam már moziban... A kávéház terraszán fagylaltot esznek, a nők világos, könnyű ruháján keresztülérzem az illatukat, eszembe jut Milike, akitől a dohányszínű otthoni-kabátot kaptam. Szétment már a kabát, Milike pedig nagymama lett, húsvétkor láttam a Margitszigeten, elegáns, fehér kocsiban tolta az unokáját... Megyek az utcán és valaki elsétál mellettem, ringó járással és hallom, amint mondja: «Andor megtiltotta, hogy cigarettázzam.» Milyen jó, nekem senki se szól bele az életembe, még csak a cigarettát se tilthatják el tőlem... Nem titkolom, fáj egy kicsit, hogy olyan egyedül botorkálok a Körúton, viszont nekem is kínálnak tűzkövet, szacharint, cipőfűzőt és a koldus nekem is azt mondja a Wesselényi-utca sarkán: «Áldja meg érte az Isten nagyságos úr...» Az is igaz, hogy senki se lenne bolond kijönni velem a Dunapartra, úgy, hogy órákhosszat bámulja a vizet. A hajókat is szeretem nézni, eszembejut a pálmafás plakát... Egyszer jó volna jegyet váltani valahová messzire...
- Nevessen ki, nem voltam még bárban. Nem tudom, a bemenetnél kell-e borravalót adni a ruhatárban és azt se tudom, mit kér az ember, milyen ételt vagy italt, ha leül az asztal mellé. Restellem valakitől megkérdezni, hát inkább nem megyek. Hazafelé indulok, nézem a csillagos eget és büszke vagyok arra; tudom, hogy legalább 2700 fok hőmérséklet kell ahhoz, hogy a csillogást láthassuk, hogy a csillag
- Milyen sokan vannak, akik ezt nem tudják, milyen sokan vannak, akik soha egyetlen olyan szép, igaz sort nem írnak le, mint amilyen az
- Milyen árva vagyok, Úristen, milyen árva - mondom ki magamban és mihelyt önmagamról van szó, fokozott mértékben hajlamos leszek a szentimentálizmusra. A Ritz-palota előtt alighogy meg nem simogatom a saját arcomat, szerencsére meglátom autóján a drámaírót és megjegesedik az ellágyulásom. Irígylem a drámaírót, mert gazdag, mert a tehetségtelenségével sok pénzt keres és rögtön leszidom magamat: «Vén szamár, ettől tanulj! Ezt kell, így kell csinálni. Minden plakáton ott a neve, fényreklámok vetítik a darabjai címét, a szeretőit nyilvántartja a színházi újság, vastag szivart szí, hátradől a tizennyolcezerért vett autójában, otthon van a bárban és nem bámulja plakáton a kék tengert...»
- Lenézem a gazdag drámaírót, mert annyira érti a tömeg nyelvét, de irigylem is őt. Amikor még éltek a szüleim, sokszor keseregtem, miért vagyok költő? Mit ért ebből az én apám, az én anyám? Mit ér nekik az, hogy franciára lefordítják a verseimet, mit ér nekik az, hogy a Petőfi Társaság tagja vagyok; többet érne, kézzel foghatóbb, szemmel láthatóbb siker volna, ha egy függöny előtt hajlonganék és zsufolt nézőtér tapsolna nekem. Milyen megremegő örömmel mondaná akkor az anyám: «A fiam... az én fiam...» Ezért szerettem volna inkább zongora-virtuóz lenni, vagy hegedűművész, vagy csak légtornász valami nagy cirkuszban, hogy ő előttük ünnepeljenek egyszer, hangosan, lelkesen, hogy lássák a két öreg szemükkel, lássák, milyen híres ember lett a fiuk...
- Ennyire szerettem a szüleimet és annál jobban fáj, hogy szégyeltem az apámat, szégyeltem az anyámat. Csúnya, vörösorrú, vörösarcú, bozontos szemöldökű, nagybajuszú ember volt az apám. Vizimolnár Csurgó mellett, Ivándiban. Otthon, a belisztezett ruhájában, nagy csizmáival még különbül nézett ki, mint a fekete, szűk ünneplőjében, amelyben Csurgóra jött be, a gimnáziumba, mert ötödikes koromban megróttak magaviseletből. Azon a reggelen ott sündörögtem a folyosón, lestem az apámat, hogy ki ne jöjjön tízpercben az udvarra, nehogy a fiuk láthassák. Ott állt szegény levett kalappal a tanári-szoba előtt, elbúcsúzott tőlem, sietett a vasúthoz, megcsókolt a nagybajuszú szájával, adott egy koronát és én még akkor is szégyellősen néztem körül, nem látja-e valaki az esetlen, mesteremberes apámat. Kinyitottam a kaput, néztem utána és ahogy pillanatra láttam még meghajlott hátát az ünneplős fekete kabátban, szerettem volna kiáltani, hogy meg akarom fogni a kezét és levezetni az udvarba, lássák a fiuk: ő az én édesapám...
- Az anyám kikötős blúzt viselt és kendőt kötött a fejére. A delénkendőn átcsúcsosodott híres, nagy kontya, de sokszor fojtogatja valami a torkomat, ha ilyen kendős, nagykontyú asszonyt látok az utcán! És mégis... mégis, amikor elmérgedt ujján a kelevény és bejött Baumholczer doktorhoz, hogy felvágassa, nem a Fő-utcán mentem vele, hanem kerültem jó nagyot és a Kápolnási-úton keresztül vezettem Baumholczerhez. Így is találkoztam Rosenberg Edittel, aki akkorában nagyon tetszett nekem és piros volt az arcom, amikor köszöntöttem. Az ő anyja strucctollas kalapot viselt, másnap, amikor kérdezte: «Ki volt az a néni a Kápolnási-úton?» - egészen halkan feleltem: «Az édesanyám».
- Nincsenek már, meghaltak és mégis, biztosan érzem, majd egyszer elmondom az édesapámnak, hogyan is volt az ott az iskolában, mert nem igazánból szégyeltem én őt, hiszen tudhatja... Az édesanyámnak mindig fájt a két karja. Most már tudom, hogy érelmeszesedés miatt, hallottam mostanában egy orvos ismerősömtől, hogy jódos készítménnyel gyógyítják. Ott fekszik a nagykontyú édesanyám az ivándi temető ecetfái alatt és mégis, úgy gondolom, ez nem végleges, majd felébredek és látom őt újra a sötétkék fehér csigamintás kötényében, amint jön le a padlásról, szétosztja nekünk a piros almákat, leül a spórherd mellé, nyomogatja a karját és mondja: «Jaj, Szűzanyám, vedd le már rólam a fájást». Én eszem a piros almát a két öccsémmel együtt, nevetek hangosan, mert tudom, hogy a jódos készitmény segíteni fog és soha többé nem jajgat az én édesanyám.
- «Mi a halál?» - kérdem sokszor, ahogy fekszem az ágyban és néha úgy érzem, csöndes; válság, megrázkódtatás nélküli elpihenése léleknek, testnek. Ilyenkor nem félek tőle, szinte áhitom, hiszen olyan jó volna beleburkolózni a puha homályba. Máskor páni félelemmel gondolok rá, mint a Vezúv kitörésére, mint robajos földrengésre, drámai viaskodásokat képzelek el és ilyenkor felgyújtom a villanyt, megkeresem a jobb kezemmel a szivemet, hogy dobog-e még. Rágondolok az Inhóf bácsi krisztusára, kérem, hogy vegye számításba jámborságomat, főként pedig azt, hogy a halottakért is szoktam imádkozni...
Náray Elemér hirtelen elhallgatott. Csak nézett nagy kék szemével, aztán annyit mondott még:
- Mindig megbántam, ha magamról beszéltem, mindig féltem kiszolgáltatni magamat. Kár fiam, hogy ennyire hasonlít egy fiatalemberhez, egy fiatalemberhez, akit huszonnyolc éve láttam utoljára. Neki tartottam számadást... Remélem, nem jegyzett semmit?
Gyorsan eldugtam a teleírt papírlapokat és búcsúzni kezdtem. Megszorította a kezemet, zsebembe csúsztatott néhány csokoládéspatkót és mintha titkot bízna rám, úgy suttogta:
- Keressen barátokat... Most még nem késő, hogy beleolvadjon a tömegbe...
Visszanéztem az ajtóból. Náray Elemér ott állt a villanyfényes szobában, olyan magányosan, hogy árnyéka sem volt, megesküszöm rá, hogy nem vetitődött árnyéka a falra... egyedül, egészen egyedül volt...