Nyugat · / · 1935 · / · 1935. 7. szám
«Hidegen áll előttem e kötetnyi vers, mint a vak előtt a látó, - nem értem, hogy az tapintva keresi a másik arcán annak lelkét.»
Továbbá:
«A könyvben 7 csodálatos fametszet revelálja Buday György istenáldotta művészetét. E képeket csak áhítatos csöndben lehet megnézni - önmagunkba tekintve.»
«Nem akart a valóság elől a fellegek közé menekülni. Tudta, hogy a lekötözött ember fájdalmának paripái a fellegek, de ezek a paripák nem bírják a nyerget.»
Ez Dimitrijről. Weiner úrról pedig:
«Nyúlfarkas, zöld vadászkalapját tömött fürtök fiatalsága emelte hetykére... Szeme megtelt valami sűrű, nyúlós kívánsággal. Már nyúlt is át a kerítésen» (kívánsága tehát csakugyan nyúlós volt), «hogy megcsípdesse az asszony réklijéből kikacérkodó húst s ha nem talál ellenállást,
Az asszonyról:
«Kellett a fiatalságának a mások szeméből felé égő kívánság, amely fáradt, megviselt férje mellett egy percre sem tudott kibontakozni.»
És így tovább, et sic porro.
Vagy a harang volt kicsi - kisvárosi haranggal ez bizony megeshetik -, vagy az ablak volt elég nagy, de:
«A vasárnapi harang szólt. Bejött az udvari ablakon...»
Az író maga ezt túlzásnak érzi, úgy is csinálja azután, hogy ha jött is a harang, azért mégis csak kívül maradt az udvaron:
«Bejött az udvari ablakon a szomszéd lakó kitett zöld növényei közé.»
Komoly baj nem történik, mert a beteg végül is meggyógyul. Addig azonban jónéhány ijedtségen esnek át a szereplők s - az olvasók:
«Kéri arca sápadttá ijedt a fehér párnán.»
«A kőkockák fölött orvosok suhantak tova, mint hatalmasra nőtt fehér galambraj, ajkuk bíborán a vígasz és könyörület olajágával. Majd ijesztő bőséggel ereszkedett vissza a csönd.»
«Benne álltak.» (A csöndben.) «Az orvos a megszokás közönyével, mint a halál-park kertésze, aki naponta temet. Lili pedig életszépségét féltve, rejtegette magát s bár nem ismerte a riasztó jelek értelmét, ösztönös fázás fogta el.»
«A leány zsebkendőjébe takarózva sírt.»
«Kéri csak egy percre nyitotta fel szemeit. Utána álomba takarózott...»
És Kéri mindezek után meggyógyult. Nagy életerő lehet benne.
A vadászembernek különös világszemlélete van. Hogy vadászni szokott, az még nem különös, de írni is szokott némelyik s írás közben itt-ott kicsordul valami a világszemléletből is:
«
Bús-örömmel! A vadászember úgy képzeli, hogy a kalászfej, amikor már érzi, hogy nemsokára levágják, elkezd örülni, legalább is bús-örülni. Igen, a vadászember elvárja, hogy a maga szádizmusához az élőlények - állatok és növények - a megfelelő mazochizmussal illeszkedjenek. Amilyen bonyolult a világ, még az sincs kizárva, hogy a vadászembernek igaza van, az ő igénye egészen reális. Mielőtt azonban ez a kérdés eldőlne, kövessük nyomon egy darabig a vadászembert:
«
A mókus szép és kedves állat, még egy vadászembernek is. De amikor afelé a bokor felé tart, amelyet már önmagának foglalt le a vadászember, hogy alatta lesben üljön, akkor az éhes és falatozni vágyó kis mókus: torkos fickó.
«
Úgy történt, hogy egy lóhullát tettek ki az erdőben, várván, hogy a hollók rászálljanak. Ha holló nincs, jó lenne a kuvasz is. A kuvasz mindjárt el is itéltetik főbenjáró bűnben: görhes dög, - hogy racionalizáltan indokolt legyen a «szépen oldalba pattintása.»
A hollók nem jöttek. Bizonyára nem tudták, hogy a vadászember várja őket, mert különben bús-örömmel siettek volna a vadászember elé, egy kis oldalba pattintásra. A vadászember másodszor is kiment lesre:
«Hátha megint leskelődünk és a kutya visszatér.»
A derék kutya vissza is tért:
«...amikor a kutya megállt a dög mellett, hogy beleharapjon, - oldalba lőttem. Felugrott és odahempergett a csikó mellé. Aztán hazamentünk.»
Már mint a vadászember és a paraszt, aki a hollókra fölhívta a figyelmét. Minden kielégítően folyt le. De mi lett volna, ha a kutya nem tért volna vissza a döghöz? Nem kellett volna-e akkor - persze csak úgy lélektanilag - a parasztot szépen oldalba pattintani?
De mondom, lehet hogy a vadászembernek van igaza s ha valaki az ő, hogy is mondjam, stílusán fennakad, az egyszerűen neurótikus.
És most lássuk a nem-vadászembert:
«Bozót. Csodálatos: mennyi tehetséges költő jelentkezik nap-nap után.» (Bizonyára a cikk írójánál.) «Ilyen költőt mutat Perkátai László: Bozót című első verseskötete. A tiszamenti Párizs: Szeged, már régóta, Radnóti Miklós jelentkezése óta nem termelt olyan mély, elementáris, gazdagszavú költőt, mint Perkátai László, aki gyakran Radnótit is felülmúlja... Egy-két sorba becsúszik Ady» (tudjuk, hogy ügyes csúszó volt), «de csak ritkán és nem olyan szilárdan megfészkelődve, hogy Perkátai ne tudna könnyedén megszabadulni tőle... Vannak képei, amelyek olyan élvezetesek, mint egy egészséges, friss alma.»