Nyugat · / · 1935 · / · 1935. 7. szám · / · KÜLFÖLD

Cs. Szabó László: A szociális író

Walter Benjamin emigráns író, a Párisban megjelenő Zeitschrift für Sozialforschung-ban a legujabb francia irodalom társadalmi funkcióját vizsgálja. Világnézeti értékelés, amilyent franciául franciákról jóformán sohasem olvasunk. E különös cikk szerint az írói hivatás társadalmi hatóerejének csődjét először Guillaume Apollinaire merte bevallani a Poéte Assassiné-ben. De maga a válság Barrés óta húzódik. Korunk alapvető tünete: a megalkuvás, mely az alapelvek nihilizmusából s a gesztusok idealizmusából ered, Barrést is jellemezte. Bölcselete a családi örökös bölcselete. Jobboldali tanítványa annak a Jules Lagneaunak, akitől a baloldali Alain Chartier is tanult; ők ketten osztoztak a terméketlen, de termékenyítő Lagneau tanításán. Alain a kisember-párti radikálszocializmus mestere. Ebben a pártban gyökerezik a «tanárok köztársasága», mely a kispolgári vezér-típus hordozója. Ezt a francia kispolgárt: egy öreg civilizáció s egy felnőtt nép képviselőjét a kínaihoz hasonlítva legjobban Morand, Chardonne és Siegfried jellemezték. A két polgári irányzat, t. i. a Barrés-Maurras-féle tradicionalizmus és a baloldali radikálszocializmus, mely a kicsik állandó küzdelme a nagyok ellen - befolyásolta a legtöbb francia írót. E hatás döntötte el irodalmi magatartásuk védekező jellegét is. Mindazok, akik a polgári értelmiségtől elütöttek: szektahívők vagy romantikusok voltak. Így elsősorban Benda és Péguy, az írástudó fogalmának két normatív kutatója. Benda, a politikai és intellektuális kettős erkölcstan harcosa tulajdonképpen szerzetesi vágyálmait testesítette meg azokban a követelményekben, melyek az író gazdasági létével egyáltalában nem törődnek. Az intellektualizmus másik harcosa: Péguy visszaütött a paraszt törzsökösségre. Alain Chartier védelmi állásfoglalása helyett az értelmiség forradalmi szerepköréért küzdött. De a nagy tűzkeresztségben: a Dreyfus-ügyben a vallási ügy érdekében elpártolt az igazi Dreyfus-ügytől, a politikaitól. A valódi intellektualizmus zsinórmértéke tehát nem ő, hanem továbbra is Zola.

Zola a mai népi irányú (populiste) íróknál is különb szemlélet hordozója. Carco, Mac Orlan, némileg Dabit is, de mindenekelőtt Céline osztályonkívüli gyülevész prolikról írnak. Zola a hatvanas évekbeli Franciaországot azért tudta ábrázolni, mert visszautasította, míg a mai konformista írók nem tudják jellemezni, mert alapjában véve mindent elfogadnak s mindennel egyetértenek. Az önző, aszociális polgári felfogás elrettentő példája Julien Green. Kitér Proustra, aki a természet termelő erőit száműzte a visszaemlékezések világából. Sznob magatartása a tiszta fogyasztói szemléletet tükrözi.

Paul Valéry már elüt az eddigi polgári írótípustól, ő jelzi a vezető értelmiség és a regényírók szétválását. Hőse: Monsieur Teste kész átlépni azt a történelmi küszöböt, amelyen túl a harmonikusan képzett, önelégült egyén átalakul technikussá és szakemberré és egy nagyszabású társadalmi tervhez alkalmazkodik. Valéry a tervezés gondolatát az irodalmi mű köréből az emberi közösségre még nem vetítette át. André Gide ellenben teljesen átlépte a történelmi küszöböt. Csatlakozott a kommunizmushoz. De Gide döntő hatása már akkor érvényesült, amikor a Les Daves du Vatican révén a fiatalok körében kiváltotta a kezdetben pusztán irodalmi jellegű szürrealizmust. A szürrealisták későbbi politikai kibontakozása visszamenőleg tisztázza Lafcadio, a regényhős alakját. A szürrealisták ugyanis mindinkább arra törekedtek, hogy játékos tetteiket, az «action gratuite»-et a III. Internacionaléval összeegyeztessék. Az álomköltészet képében 1924 táján megindult irodalmi mozgalom nyílt politikai mozgalomba torkolt. Jellemző azonban az írók politikai iskolázottságára s a nyugateurópai helyzetre, hogy a polgárháború kérdéseihez közelebb férkőztek, mint az orosz társadalmi szervezkedéshez. Így Malraux. Malraux hősei a proletárokért élnek, de nem cselekednek proletárok módjára. Nem osztályöntudat, hanem magánosságuk tudata hajtja őket. Ezért mondja Malraux: minden méltóság a szenvedésben gyökerezik.

Az irodalom válságát W. Benjamin tehát így összegezi: A háború utáni nacionalizmus leleplezte a Barrés képviselte «szellemi ember» igazi arcát; a parlamentarizmus válsága a fiatal értelmiség elől elzárta az Alain által megtestesített radikalszocializmus útját; Benda kultúrális értelmű nemzetközisége túlságos próba alá került; Péguy a háború utáni intellektuális feladatokban nem maradt útmutató. Az írónak meg kellett tanulnia, hogy a közönség szükséglete az író jobb belátásával már nem egyeztethető össze. Erre utalt Valéry, akinek még nem volt elég ereje, sége túl nehéz próba alá került; Péguy hogy költői technikája s a mai társadalom közt fennálló ellentét következményeit levonja. Ezt viszont Gide megtette s így lett a kommunizmussal rokonszenvező szürrealista írócsoport szellemi őse.

A furcsa tanulmány nehézkes, száraz nyelven készült. (Zeitschrift für Sozialforschung. J. gang III. Heft. 1.)