Nyugat · / · 1935 · / · 1935. 7. szám · / · FIGYELŐ · / · Képzőművészet

Farkas Zoltán: Három kiállítás tanulsága

Júniusban, majdnem egyszerre három igen érdekes kiállítás nyilt meg, az egyik Fraenkel-nél, mely mai párizsi művészet alkotásait tartalmazta, a másik a Szinyei-társaságé, a harmadik a Tamás-galériában, ahol a mai magyar művészet termelésének legjavából válogattak. Érdekes megfigyelésekre és összehasonlításokra volt alkalmunk, számot vethettünk mai művészetünk európai értékével.

Fraenkel kiállításából hiányzott Matisse, aki talán a legkülönb a mai párizsiak között, a többiek pedig: Bombois, Bonnard, Braque, Ceria, Chagall, Delaunay, Derain, Dufresne, Dufy, Foujita, Friesz, Kisling, Laprade, Le Fauconnier, Leger, Luce, Marquet, Metzinger, Modigliani, Pascin, Picasso, Roault, Roussel, Signac, Soutine, Utrillo, Vivin és Vlaminck művészetüknek nem éppen legjavával voltak képviselve, hiszen egy szegény országba, mely a magas párizsi árakat csillagászati számoknak kell hogy nézze, e művészeknek csak kisebbméretű és nem is legjelentősebb műveit lehet és még ezeket is csak nagy kockázattal elhozni - amiért különben Fraenkelt kétségtelen elismerés illeti. - De még az itt látható anyagból is sok mindent ki lehetett olvasni a nagy impresszionizmus korát követő párizsi művészet törekvéseiről és értékéről. Különösen, ha a Szépművészeti Múzeumban most kiállított nagyszerű Majovszky-gyűjtemény tanulságait is odakapcsoltuk.

Az impresszionizmus nyugodt és boldog polgári világszemléletnek, az érzékek minden lelki felindulástól mentes gyönyörködésének művészete volt, amely a századforduló körül mindinkább izgatottá vált szellemiséget már sehogysem tudta kielégíteni. A párizsi művészet mind idegesebbé vált és a látszólag nyugodt élet felszine alatt egymással mindjobban küzdő erők szinte szétpattanásig feszítették ezt az izgatottságot. Megszületett a művészet forradalma, mely új formákat keresett. Emlékezhetünk arra, hogy milyen sokféle irányban, mennyi szenvedélyes kísérletezés között jelentkezett s hogy mennyi lelkes, programmszerű magyarázat és nem kevesebb felháborodás kísérte.

Felforgatta az egész világot. Végigszáguldott egész Európán, hozzánk is eljutott. Mindenütt gyökerestül átalakította a művészetet és az irányok akkora sokféleségét teremtette meg, amilyen sokaságra még sohasem volt példa a művészet történetében. A gombamódra szaporodó különleges törekvések talán csak egy vonatkozásban egyeztek meg egymással, abban, hogy mélységesen megvetették a naturalizmust, és még jobban annak kései, finom hajtását, az impresszionizmust.

A valóság hű kifejezése helyett a lélek kifejező ereje lett a jelszó. Azt a programmot, melyet annak idején Courbet egyik levelében aképpen foglalt össze, hogy a festészet a látható és megfogható tárgyak megjelenítése, hogy lényegesen konkrét és nem állhat egyébből, mint a reális és létező világ tárgyainak megjelenítéséből, hogy teljesen fizikai beszéd, melynek tárgyai az összes látható tárgyak, hogy az elvont dolog, a nem látható, a nem létező kívül esik a festészet birodalmán - ami Szinyeinek is meggyőződése volt - gúnykacajjal vetették el és éppen ellenkezően azt hirdették, hogy a művészi képzelet nem abból áll, hogy a valóságban létező dolog legtökéletesebb kifejezését keressük, hanem abból, hogy a dolgot helyettesítsük, vagy megteremtsük.

Vonalból, vagy színből, néha mind a kettőből is és ezzel kimondhatatlanul tág teret nyitottak a szabadon csapongó lélek szeszélyes képzelete előtt. Míg a courbet-i naturalizmus azt tanította, hogy a festészetnek nem szabad elvonásba tévednie, és egy elemét sem hagyhatja kizárólagos uralomra jutni, sem a rajzot, sem a színt, sem a kompozíciót, sem akármely mást sokféle eszköze közül, mert ezek együttese a művészet: az új forradalom éppen erre törekedett.

Elképzelhetetlen változatossággal kínálta egyoldalúságait, különösen amióta a tér viszonyainak erős hangsúlyozását is felvette alapelvei közé. Lázasan halmozta egymásra a folyton új és új ötleteket, melyek kialakításában gyakran nem a művészi érzékiség, mint inkább az intellektuális meggondolások játszottak döntő szerepet. Különösen Németországban, melynek az a kétes szerep jutott, hogy az új vágyak karrikaturáját a leggroteszkebb formákban komoly meggyőződéssel halmozza fel.

A nagy hevület azonban lassanként hülni kezdett: ebben az irányban is Párizs volt a vezető, ahol a forradalom szennyesétől, a sebes ár könnyű hordalékától legelébb szabadultak meg.

A Fraenkelnél látható gyüjtemény már ennek a lehiggadtabb és tisztultabb állapotnak eredményét mutatja be, bár akad ott néhány olyan festmény is, mely nem művészi élményből, hanem gondolati kitalálásokból fakadt. De ha szembeállítjuk ezt a festészetet, - amelyet kiállítás-katalógusa jól jellemez, midőn csattanó szellemességét, ízlésességét, nagy kulturális hátterét, technikai fölényét pompás színérzékét és szinte dekadens érzékenységét dícséri, viszont azonban találóan kevesli benne az elmélyült élmény erejét, meggyőző voltát - az impresszionizmus korának immár történelmivé érett, nagy művészetével, lehetetlen észre nem vennünk, hogy ennek a mai párizsi művészetnek Manet-i, Renoir-jai, Degas-i vagy éppen Césanne-jai nem voltak és ma sincsenek. Izgatottsága nagyobb volt, mint a művészi erő, mely azt összefoglalni törekedett, képzeletének szeszélyes játékai szellemes kísérletek, de nem értek meg olyan maradandó alkotásokká, amelyek a szemlélőt a végtelenség közelébe emelnék. Ma azonban még alkalmasint korai volna annak kutatása, hogy ez csak a kellő nagy tehetségek elmaradása miatt volt így, vagy pedig a törekvésekben bennrejlő lehetetlenség volt, azok, olyan célok kitűzése, amelyek kívül esnek a képzőművészeti kifejezés örök korlátain.

Úgy, ahogyan itt állott előttünk ez a kiállítás, egy kissé lehangoló volt, mintha legilletékesebb kritikája lett volna egy szükséges és kikerülhetetlen kornak, kritikája azonban mindnyájunknak is, akik részesei és küzdői voltunk: nagy szintézisekig ez a művészet nem jutott el! Minden ízében párizsi, de talán már nem annyira francia, mint az előző koroké, nemcsak önállóan termel, hanem igen könnyen vesz fel olyan teljesen idegen hatásokat, amelyek nyomát azelőtt jóval kevésbé lehetett felismerni.

S ha erről a kiállításról átmentünk a Tamásgalériába és Szinyeiékhez, s arra törekedtünk, hogy mai művészeti termelésünk lényegét megértsük, lehetetlen volt némi büszkeséggel meg nem éreznünk azt, hogy művészetünk mai állapotáért még a párizsi kiállítás mellett sincsen okunk szégyenkezésre. Igazán nem valami extra hungáriamoskodás, nem valami korlátolt lokálpatriotizmus sugallta ezt a megállapítást, mely a kiállításon annyira kihozta sodrából modern művészetünk egyik leglelkesebb irodalmi harcosát, hogy epésen azzal vágott vissza: «ezek után nyilvánvaló, hogy a párizsiak Pestre jönnek majd tanulni!»

Nem erről van itt szó. Jól tudjuk, hogy mai művészetünk nem termel világrengető dolgokat, de másutt talán teremnek ma ilyenek? Éreznünk kell, hogy ha nem is rendelkezünk a formák akkora ideges ötletességével és akkora változatosságával, mint a mai franciák, s ha egészen kimagasló és átütő erejű egyéniségek nálunk sincsenek, élményszerű bensőségben és őszinteségben igen jól megálljuk helyünket. Igaz, hogy legújabbkori festészetünk párizsi hatások alatt indult meg, de aki a magyar Dunát nézi és benne gyönyörködik, annak nem kell okvetlenül feketeerdei forrására gondolni. És ez az új magyar művészet kezd a maga lábán járni, nemcsak tartalma, hanem formavilága is itt születik, itt alakul ki zárt és különálló kifejezésmódokká, - úgy, hogy joggal büszkék lehetünk rá.