Nyugat · / · 1935 · / · 1935. 7. szám · / · FIGYELŐ
Louis Aragon, a dadaista és szürrealista Aragon, aki a Front rouge demagóg, de szellemes pátoszán át A bázeli harangok egyszerűségéhez érkezett, egy egész művészi forradalom útját jelzi. Nehéz volna megmondani, mi térítette az avant-garde stílusforradalmát a mondanivaló forradalmába, a mondanivaló kategorikus imperativusza, vagy a formai kísérletezés zsákutcája? Utóbbi feltevés mellett az bizonyít, hogy az átnyergelés - művészi értelemben - nem soknak sikerült. A megtérők zöme, kiesve a nagy irodalom hagyományaiból s a háború utáni évek művészeti forrongásait, nagyotakarását alig mentve át új korszakukba, a szocializmus irodalmi hitelét híg pongyolasággal, alacsony, kényszerű naturalizmussal rontotta. Aragon a kevés kivételek közé tartozik s még a kétségkívül érezhető eltökéltség is erőt ad regényének.
Persze, aki a Le paysan de Paris stílusbravurját ismeri, eleinte nem minden csalódás nélkül olvassa A bázeli harangokat. Aragon nem tudott ellenálni annak a babonának, melyet nyilván a tehetségtelen átlag emelt szokássá, hogy a szocialista szemlélet nem fér össze a magas stílussal. A szocializmus neofitái úgy érezték, hogy ha a tömegek nyomoráról és elnyomatásáról beszélnek, ezt csak némi hanyag naturalizmussal tehetik. Gidet kivéve, lemondtak művészi igényeikről s kincseiket, ha lehetett, a szegényes köntös mögé rejtették. Ilyen álhanyagság jellemzi Aragon új regényét is. Ez a leplezett stílus nehéz feladatot jelent a kitünő fordító számára.
De nemcsak a fordítót, az olvasót is próbára teszi. Mialatt, mintha egy pusztító betegségnek még kezdetleges kórképét szemlélnők, elénk tárulnak a régi Franciaországban a mai francia társadalom elemei: az Action française, a bankárok és vállalkozók üzelmei, a tőke és a hadsereg szövetsége, a szociáldemokrácia politikája, a szakszervezetek mozgalmai - nem tudunk egy bizonyos földhözragadtság érzésétől szabadulni. Még az erotikája, férfigyűlölete és a szocialista mozgalom között meddőn hányódó úrilány, a szép és tüdőbeteg Catherine sem emeli a regényt a magasba. Csak vége felé, a soffőrsztrájk kétségbeesett küzdelmeinél és leveretésénél vesszük észre, hogy amit idáig olvastunk, éposz, mely elragadóbb, mint hittük volna. Nehéz, nehéz, nehéz, nehéz dal - mondja Aragon a bázeli harangok zúgásáról, mely sötéten és vésztjóslóan mond ellent a szocialista kongresszus bizakodó hangulatának és békebeszédeinek. Ez a jellemzés ráillik az egész műre, melynek fődallama a végén bontakozik ki. Itt már mindig árulóbb lesz a stílus is. A clusesi órássztrájk idején Catherine mellett lőnek agyon egy munkásfiút. S a regény végén, mikor Catherine már a londoni könyvtárban tanulmányozza a munkásmozgalmak történetét, írja le Aragon a regény legszebb mondatát: A proletariátus mindenütt egy óriási gyermekhez hasonlított, aki a szeme láttára esett el. A befejezés néhány hirtelen fordulata sokat mutat meg abból, amit az író az egyszerűség mögé rejtett s az éposz - a bázeli kongresszus, de még inkább Clara Zetkin leírásával - tiszta lírába csap át. Kár, hogy ezt a lírát néhány tökéletlenül beolvasztott szólam zárja le az új nőről. Méltóbb befejezés lett volna a kongresszus fejezetének utolsó mondata Jaurés beszéde után: Mi, akik megtapsoltuk, mi szavaztuk meg a halálos itéletét.
De közben s már a regény kezdetétől fogva mennyi fő- és mellékalak s mind húsból és vérből, még azok is, akiket csak egy-két mondat jellemez. Bankárok, gyárosok, katonatisztek, politikusok, munkások, kispolgárok, anarchisták, rendőrkémek, történelmi személyek mind egyforma tárgyilagossággal rajzolt alakjai a regénynek. A jó műveket két erőnek egyensúlya dönti el, a tudatos szándéké és az öntudatlan igazságé. Egy nagy reakciós történetírónak még ellenszenve is szebben festi a lázadókat, mint egy demagóg ujságíró szeretete s Proust óta sem igen rajzolták a francia katonatisztnek meghatóbb alakját, mint a gyűlölködően antimilitarista Aragon, Jean Thiébault figurájában. Még akiket szemlélete elítél, azokat is megszépíti művészetének játéka. Catherine akkor válik felejthetetlen alakká, mikor az író némi megvetéssel elfordul tőle s a bázeli kongresszus nagyságát és hitványságát egyszerre tudja éreztetni.
A gyűlöletnek és megértésnek, a kételkedésnek és lelkesedésnek ez a sajátos francia vegyüléke azt jelenti-e, hogy a latin szocializmus, mely Marx győzelmével mintha végleg elbukott volna, most az irodalomban támad fel? Gide, Malraux, Aragon írásai erre vallanak. S hogy ez a latin szocializmus előbbre viszi-e az elnyomottak ügyét, mint a német szociáldemokrácia vagy az orosz eredetű bolsevizmus, az csak a jövőben fog eldőlni, de hogy légköre kedvezőbb a művészet számára, azt az eddigi eredmények is mutatják.