Nyugat · / · 1935 · / · 1935. 7. szám · / · FIGYELŐ
Alig van pár hónapja, hogy Giraudoux egyik kisebb műve először jelent meg magyarul s a
Lehet-e Giraudoux-t magyarra fordítani? Lehet-e magyarul tolmácsolni ezeket a rohanó mondatokat, amelyeknek mindegyike magában zár egy képet vagy egy szót, a következő mondatnak vagy mondatzuhatagnak a kulcsát, hogy így mint hullám hullám után, mint egyik gyöngyszem a másik után megszakítás nélkül, egy irammal kapcsolódjanak elejétől végig? Vissza lehet-e tükröztetni a képeknek ezt a gazdagságát, ezeknek a hosszú, hajlós, közbeékelésekkel megszakított és mégis oly egységes mondatoknak ritmusát? S lehet-e éreztetni ezt a nyelvet, amelyben a francia stílus - művészi és életstílus - minden gazdagsága és finomsága már-már precizitássá csipkéződik s amely át és át van szőve a körülöttünk rohanó élet, Európa, Páris, Franciaország mindennapi életének ezer apró és eleven aktualitásával? Íly nehéz problémának legjobb megoldása is csak részleges, csak szükségszerű lehet. A fordító megtalálta a legjobb, az egyetlen megoldást: ragaszkodott Giraudoux formájához. Nem bontotta fel a mondatokat és mégis sikerült újjáköltenie tisztaságukat és rugalmasságukat, sikerült elénkvarázsolnia, mint már a
S így jelenik meg magyarul, a magyar nyelv nem kevésbé érzékeny és folyamatos zenéjén át a bűbájos Maléna szerelme, szenvedése és megbékülése. Semmi sem nehezebb, sajnos, mint egy Giraudoux-könyv elmesélése. Talán még úgy maradhatunk legközelebb a tartalmi hűséghez, ha a regény két fő motívumát, Jacques és Maléna szerelmét s mellettük Jacques miniszterfőnökének, Brossard-Briand-nak halálküzdelmét állítjuk előtérbe és egymással szembe. Maléna gazdag délamerikai fiatalasszony, édestestvére Giraudoux ragyogó fiatal hősnőinek. Benne is megvan az a természetes és leányos ártatlanság, mint Giraudoux akár hajadon, akár férjes nőiben, mint Alcméneben, aki asszony, mint Bellában, aki özvegy, mint Geneviéveben, aki elvált, mint Julietteben és Suzanneban, akik a tengeren és a nagyvilágban járnak, mint Isabelleben, a tanítónőben, akibe egy egész kisváros szerelmes. Több bennük az életkedv, mint az érzés, több az érzés, mint a szenvedély, több a szeszély, mint a heroizmus, több a hajlékonyság, mint az életakarat. Mintha csak átmeneti megoldást keresnének: kevés reményt, egy kis boldogságot, egy-egy óra örömeit és elégtételeit, bölcs tündérek, tündéri bölcsek, átszellemültebbek Moliére csak józan fiatal leányainál, okosabbak a musset-i vígjátékok nagyon is romantikus hősnőinél. Így élt Maléna is eleinte öntudatlan boldogságának, szépségének, gazdagságának, függetlenségének szigetén, védve minden probléma, minden kényelmetlen kérdés, minden fájó gyötrődés ellen. De szerelme kiragadja erről a szűkké vált szigetről. Méltatlannak érzi magát ahhoz, aki kinn, az életben él, felfedezi a szegénységet, a szenvedést, a háború rémét és minél védettebb volt eddig ezekkel a csapásokkal szemben, annál forróbban vágyódik a velük való közvetlen megismerésre. Le akar hát hajolni a betegséghez, a nyomorhoz, de hiába, nincsen híd közte és a világ tökéletlensége között s minden megindítón groteszk s elbájolón együgyű kísérlete, az öngyilkosság, az életmentés, a jótékonyság, az önfeláldozás felsüléssel s ami még rosszabb: megalkuvással végződik. A regény másik párhuzamos ága Brossardnak, Briand e transzfigurációjának utolsó küzdelme a Békéért, az emberiség szebb életéért, a szebb és jobb emberiségért; de hogy célját megvalósíthassa, nemcsak egyesek, egyének és államok gonoszságával kell szembeszállnia, hanem saját testi gyengeségével, az öregséggel és a halállal is. Halálos ágyán fonódik össze a regény két legjelentékenyebb szála. Maléna, Jaques hívására eljön a haldokló szobájába s Brossard az ő mosolyában és szépségében véli felfedezni nagy álmát, aminek minden idegét és idejét áldozta: a Békét. Persze, e nagy motívumok mellett bőven jut hely, mint minden Giraudoux-könyvben, a kisebb, a magukért való motívumoknak is s egy Giraudoux-könyv alapjában és szerkezetében nem is egyéb, mint egy sor változatos motívumnak gobelinszerű bogozása. Ilyen motívum például - egy a szebbnél-szebbek közül - Maléna délamerikai dajkájának, Amparónak a históriája, akivel új alak vonul be Giraudoux galériájába: az idősebb asszony, a duenna, a háziszellem, akinek természetes bája semmiben sem marad a hősnőké mögött s a regénynek legmulatságosabb s egyben legmegindítóbb fejezete, amikor a jó Amparo több ravaszsággal, mint meggondolással, több lelkesedéssel, mint sikerrel igyekszik távoltartani úrnőjétől minden szegényt és nyomorékot, mindent, ami elhomályosíthatná teste és szelleme ragyogását, hogy aztán ő is beleessen az álmodozás és az érzelem ragályába, sőt férjének megmentésével magának a halálnak a pitvarába.
Sokszor halljuk, a franciák közt és nálunk, azt a vádat Giraudoux ellen, hogy nem regényíró, nem elbeszélő, hogy nem szerkeszti és fejleszti cselekményét és alakjait. Vajjon nem hiábavaló-e ennek a kérdésnek a felvetése? Ha a regénytől elsősorban egységes, kerek cselekményt, élesen rajzolt sorsokat és alakokat várunk, akkor Giraudoux regényei valóban nem regények. Csakhogy az ő alkotásaiban nem a mindennapi élet ritmusa, hanem egy más életnek, egy más világnak a ritmusa ver. Úgy állunk ezzel a világgal, Giraudoux világával szemben, mint a gyermek, aki mindenben csodát lát, lelkendezik és nem keres magyarázatot. Egy új regénytípusnak a kialakulása ez a franciáknál, a költői regényé, amelyben minden, a mese és a figurák, a pillanat, a tündéri pillanat szülöttének látszik, amelyben, legalább látszólag, minden csak tánc, csak szeszély, csak epizód, de amelyet, mint Maléna históriáját, filozófiai mélységű szemlélet fog össze, a filozófia igényessége és súlyos vértezete nélkül. Ezen a téren Giraudoux nem is áll olyan egyedül a franciáknál: Colette, Giono vagy Ramuz, igaz, hogy mindegyikük más-más úton, ugyancsak a költői regény, a regényköltemény művelői.