Nyugat · / · 1935 · / · 1935. 7. szám · / · FIGYELŐ
Kétféle költőt ismerek: olyat, akinek teremtő impulzusát a szó varázsvesszeje váltja ki, aki csak az alakítás hevében lel önmagára. S van olyan is, kinek a vers elsősorban kimondás, közlés, túláradó lelke inkább erkölcsi parancsnak, mint mágikus kényszernek engedelmeskedik.
Várnai Zseni a második csoportba tartozik, mondanivalója kap meg még inkább, mint kifejezésmódja. Forma és tartalom nem olvadnak nála maradéktalanul eggyé. Gördülékeny dikciója néha bő köntösként lebeg lelke körül s a kellemetes redők nem pótolják mindig az adekvát megjelenítést. Ez a gáncs nem őt illeti egyedül: pártköltőknek és asszonyköltőknek egyaránt gyakori tulajdonsága az ilyen pongyolaság. Ezek az anyagba és társadalmi valóságba kötött költők - mintha csak az empirikus élet számára mentegetnék alakító erejük javát - új életformák, új élő emberbimbók megvalósítására - s azt a lélekfelesleget, melyet a poézisnak szántak, elvetélő gondtalansággal eregetik világgá. Várnai Zseni, az anya- és a proletárköltő kétszeresen tartozik hozzájuk.
De a művészetben nincsenek abszolut szabályok - illetve minden mű maga szabja meg öntörvényét. S az, amit Várnai Zseni átlag oeuvrejében kifogásolunk, egyszersmint jellegzetes erejévé válik költészetének és sok jó versének sajátos értéke. Poézisa «alkalmazott művészet» - de nem az iparművészet játékos célszerűségét, hanem a kollektív léleknek kifejeződését szolgálja. Elragadóan banális tud lenni, a feléje nyujtott kéz alá könnyen símuló szépség - mint a mezők margarétái - közkincs, mint Béranger népdallá magasztosuló sanszonjai. Nemzedékek énekelhetik majd olyan közvetlenséggel, mintha önnön dalukat danolnák. Nem is olvasni kéne ezeket a verseket - hallani, szavalni illik őket. S talán ha mágikusabbak, bonyolultabbak lennének - vesztenének közölhetőségükből. Így a zengő értelmes szavak, a pregnáns ritmus, a néha bőbeszédű ismétlések - széles szárnycsapásokkal hordják szerte a maguk igazát. Világosak és könnyen memorizálhatók - s a népszerű himnuszok és népies rigmusok átütő erejével hatnak.
A mondanivaló, a közlés súlya, fontossága oly jellemző erre a poézisre, hogy a versek fordításban sem vesztenek el értékükből.
Várnai Zseni verseinek egész sora jelent meg nem rég franciául a «La Grande Revue» hasábjain, Eugéne Bencének, a magyar származású esztétának szép tanulmánya keretében. Ezek a fordítások úgy hatnak, mintha franciául íródtak volna. A közvetlen emberi érzés, az intenzív élmény idegen nyelven is költészetté tömörül.
Asszonyköltők szeretnek az anyaságról énekelni. Várnai Zseni azonban új hanggal gazdagítja kórusukat. A legtöbb anya nagy gyermekében is a kis csemetét becézi. A primitív asszony melankolikus visszasírással idézgeti fel elhervadt fiatalságát s kiszolgáltatott édes tulajdonát, a kis csecsemőt; s ha érzésében nem is lanyhul el - szellemileg eltávolodik, lelkileg elszakad a tőle különvált, öncélú egyénné érett embertől. Az ösztönös állat rövid idő multán fel sem ösmeri kifejlett magzatait s az ösztönös ősi anyaság fájón, gyanakodva tekint arra a vele egy sorba került felnőttre, ki megszünt az övé lenni. Újszerű, fejlettebb asszonyi lélek, emberségesebb anyaság kell hozzá, hogy szerelmünk «felérjen felnőtt fiúnkhoz».
Várnai Zseni lerázza magáról a középszer anyák bágyadását - «ágaskodó szerelemmel» igyekszik követni, utólérni fiát. Legszebb verseinek egyike, az «Úgy megnőttél, szinte félek», tökéletes kifejezése ennek a szent ambíciótól hevített érzésnek.
De a költőnő, minden egyéb elérését túlszárnyaló, mulhatatlan érdeme az marad, hogy példás precizitással, égő szenvedéllyel fejezte ki azt, amit a háború borzalmai közepette mindannyiunknak el kellett volna sikoltanunk: az anyának, az asszonynak (örök) a békéhez való kötelezettségét, az ölés gyűlöletét, a gyilkos bátorság megvetését. S mert Várnai Zseni helyettünk is kimondotta, elénekelte, elzokogta hitvallását: versei elevenek lesznek akkor is, mikor sok finom parnassien-csokor már hervadt lim-lomként hever a sutban. A «Katonafiamnak» című régi verse: már ma is «lelki köztulajdonunk» s népies tradíció patinázza érces sorait. Költői egyéniségének az a titka, hogy szerencsés perceiben indulata leperzsel magáról minden felesleges cicomát, külsőséges formatudást - s közvetlen szókimondással olyan páthoszt ér el, amely méltán vetekszik a «másfajta» költők legszuggesztívebb szavával.
Magátólértetődő, hogy az a «kétféle poézis», melyet tételeztem, sohasem nyilatkozik meg laboratóriumi tisztasággal a költőben. Minden poétában él a kimondás erkölcsi parancsa, minden művészben dolgozik az anyag formára törő mágiája. Várnai Zseni művén az előbbi uralkodik, - de más lehetőségek is virulnak benne.
S mintha ez a bátor, becsületes asszonyember, aki annak szentelte ifjúságát, hogy a közlés, a lelkesítés szent célját szolgálja, ma már mind gyakrabban megengedné magának a formai törekvések nemes luxusát. Két verskötete, mely az utóbbi esztendőkben s a «Fekete Bárány», mely most jelent meg, - ennek a tendenciának kifejlését, teljesedését tanusítja. Misztikusabb fény borul a tájra s a «Mária Evangélium»-ban, a «Pléhmadonná»-ban régi Mária-énekek, friss népdalok gyümölcsillatát érezzük. Most ér rá valóban elmerülni a természetben, s önnön álmaiban. Látomások derengenek, titkos szálak szövődnek. Ezek a versek már nem erkölcsi parancsra, de önnön gyönyörűségükért születnek s ez az elmélyülő, kontemplatív öröm fokozza a kifejezés szépségét. «Anyám az őszben» (Kórus szopránban 1930), «Most este van» (Fekete bárány) olyan versek, melyekben «a szó: a kék madár» egy szárnylebbentéssel sem téved el. Sok, kifejezésben is adekvát, szép verset kapunk.
Várnai Zseni bőkezűen ajándékoz: lelke kollektív otthonává nyílik minden léleknek, mindnyájunkért, mindnyájunknak dalol.