Nyugat · / · 1935 · / · 1935. 7. szám · / · FIGYELŐ
Zsolt, a kíméletlenül agresszív közíró regényei többé-kevésbé önvallomások, csakhogy nem narcisztikus, hanem mazochisztikus értelemben. Nem azért vetíti ki fiktív alakokba s helyzetekbe (persze tipikus) meghasonlottságát, hogy - mégha csak a képzelet síkján is - megoldja, mert a neurózisa nem oldódik fel, minden az alakítás kaján gyönyörűségéért történt, c'est une déléctation morose. Hell doktorral, aki a legjobb szándékú emberek egyike, csupa szégyenletes dolog történik, mióta csak él, legalább ő így tudja magáról. Valószínűleg nem érték nagyobb sérelmek és megaláztatások, mint mást, de ez nem ellenérv. Ő nemcsak ingerlékenyebb, de műveltebb is, mint a többiek, európai kultúrember, illetőleg «ajropéer», ahogy a pestiek mondják s mint olyan, tiszta típus, aki vállalja türelmetlenségét és elfogultságait, aki nem alkuszik. S aki ennek következtében nemcsak martir, de hős is. A közvélemény ugyan csak a kifelé-izgágát tartja bátornak, aki szüntelenül ellenséget keres, hogy összemérje vele erejét (s hányan nem akadnak össze az igazival!), ami, valljuk be, meglehetősen oktalan és külsőséges erőpróba. S aminél összehasonlíthatatlanul mélyebb és kockázatosabb kaland, végére járni, mi rejlik bennünk, vállalni magunkat annak, amik vagyunk, visszafojtás helyett szabadjára engedni ösztöneinket, vigyenek, ahova visznek... s mindezt az ön-figyelem éles világa mellett, befelé-forduló önfegyelemmel.
Hell ilyen. De azontúl, mint már mondottam, mazochista is, aki miközben kíváncsiságát követi, egyben utálja magát, mert eszménye a másik típus: a nem-intellektuális ösztönlény, a «szent állat», ahogy a kompromittált nietzschei romantika e típust elkeresztelte. Itt a törés s egyben Hell cselekedeteinek hajtó-motívuma. Mert ez a magába roppant társadalom-reformer csak «eszméi győzelméről» mondott le, ami gyengeség ugyan, de szubjektíve még nem vereség, márpedig Hell valami megsemmisítő csapás után áhítozik (vezekelni, amiért cserbenhagyta eszményeit? vagy önmagáért áhítja a megalázás akméjét?), ami meg is történik, mikor Szatyor, a kísértetiesen duhaj fiatal orvos összeveri. A külső: egy esemény-sorozat visszafelé-gombolyítása, onnantól kezdve, amikor Hell a regény első mondatában észreveszi, hogy szép, ápolt és művelt felesége, akit nem szeret, évek óta megcsalja. A másik téma, amelynek az arabeszkként kezelt külső csak a vetülete, a történtek tudatalatti indítékainak kipreparálása, s ez az a pont, ahol a regény kidagad a műfaj keretéből s állásfoglalásra késztet. Ez a veszély mindig fennforog, mikor az író patológiás figurákat szerepeltet s ugyanakkor racionalizálni akarja cselekedeteiket. Így aztán az olvasó is kénytelen szimbólikusnak tekinteni azokat az ambivalens indulatokat, amelyek Hellt Szatyorral kapcsolatban foglalkoztatják. Művészi szempontból természetesen csak dícséretére válik az írónak, hogy a regény minden szereplőjét és helyzetét Hell idegeivel éli meg és Hell személyén keresztül érzékelteti, egy pillanatra sem esvén ki szerepéből. Zsolt mindvégig Hell észleleteit közli s Hell értelmével ítélkezik. Az objektív igazság nevében azonban mégis meg kell jegyeznünk, hogy a Hell szemével látott szereplők és helyzetek egy neurotikus egyén valóság-hallucinációi, vagyis sokszor a karikatúrát súroló víziók.
Néhány szót még a regény biztos vonalvezetéséről, iramáról, valamint Zsolt stílusáról, mely szándékolt szürkesége ellenére csupa íz és kötekedés, jól elhelyezett s pontos időben robbanó irónia-aknákkal. Stílusa közlés, értelmezés és leleplezés egyidejűleg. Fékezetten csörtető ritmusa imitt-amott Stendhal művészetére emlékezteti a kritikust.