Nyugat · / · 1935 · / · 1935. 7. szám · / · FIGYELŐ

Cs. Szabó László: Egy polgár vallomásai II.
Márai Sándor könyve - Pantheon

Az irodalom régi családi titka, hogy a legtöbb író bensőséges álmaiban egy kitalált portrén dolgozik. Ebben a ravasz önvallomásban tetszés szerint tökéletesítheti szellemi megjelenését; tündér ujjakkal történelmi szépségűvé hamisítja keserű, eleven arcát. A harmadik személy s egy költött név segítségével eltakarja azokat a szomorú kötelékeket, miket az életben vállalt s megmarad meztelen erkölcsi vívmánynak vagy esztétikai látványnak, mint egy heraldikus ábrázolás. A képzeletbeli arckép, akármilyen leheletszerű, heroizál. Tudtommal Márai az egyetlen, aki megszegte a szabályt, nem használta ki a páratlan alkalmat s kitalált hősét: Vidalit pusztán az írói módszerről szólaltatta meg. Lehántott róla minden személyi varázst: az öreg délfrancia Vidali már elkészült a halálra s az életből csak az írás érdekli. Nem az irodalom, hanem az írás. «Gyötri-e honvágy az édes, gyanus, örökre elhagyott haza után, amit általában és pontatlan szóval életnek neveznek?» kérdi fiatal látogatójától. Mert az élet csak nyersanyag, az író nem él életteljesen s «az író egészsége az, ha állandóan munkája rendelkezésére áll.» A módszer minden s képzelt írójáról is csak annyit árul el, hogy mániákus és tökéletes szakember volt.

Márai műveiből minduntalan kicsillan ez a hatalmas, csiszolt írói gépezet. A műkedvelő «ír az életről»; az író működteti a gépet, ha mindjárt az élet fukarul eteti is. Ezt a funkcionális elválasztást ő élezte ki legszigorúbban. Eddigi műve egyetlen hatalmas kísérlet az írói kifejezés, az idegrendszer és a magánélet összefüggéséről. Idegrendszer és magánélet a kifejezés alárendeltjei: lehetnek zajosak, rakoncátlanok, anarchikusak, de abban a vizsgálatban, amelybe Márai megszállottan elmerül, csak másodrangú a jelentőségük. A mai regény akármilyen irányba tágítható, Márai egyetlen esszé-tárgy felé tágította. Műve a szakember lassú föleszmélése a mesterségre s arra a szörnyű, zsarnoki folyamatra, ahogy az írás a független életösztönöket fölemészti. Alphonse Daudet írja, hogy apja halálakor minduntalan rajtakapta magát a «megfigyelésen». A Csutora, a Sziget, a Bolhapiac legtöbb darabja s főleg a Polgár Vallomásainak második kötete tárgyukon túl a szenvedélyesen vállalt írói rabság története. A jövő nemzedék valószínűleg egyéb munkákból ismeri meg a magyar életet és társadalmat, de Máraiból ijesztő méretekre nagyítva tudhatja meg: mit jelentett írónak lenni a szakemberek és technikusok korában? A félelmes gépezet a szemünk előtt áll, készen tízszer akkora nyersanyag feldolgozására, mint eddig tette.

A «Polgár Vallomásai» befejező kötete ennek az írói mesterségvállalásnak végleges megfogalmazása. A széthulló polgárságból való kiválását már az első kötetben tisztázta, a szökés nagy lelki kalandja a serdüléssel lezárult. A második kötet sokkal inkább az irodalom belső ügye. Ebben mondja el: milyen nehezen jött rá, hogy tulajdonképpen mit is kell csinálnia. Mert az írói pálya nem azzal kezdődik, hogy az embernek sok mondanivalója támad s még kevésbbé azzal, hogy nemes célt tűz maga elé. Elváltozott idegéletétől az apró hűtlenségekig Márai legtöbb zavara abból a kínos céltalanságból származott, mely a céltudatos munkavállalást megelőzte. Sohasem olvastam könyvet, melyben a szellemi munka felcsigázott hőfokát és sajátos légkörét jobban lehetne érezni. Az író azonban tudja, hogy végeredményben éppen e légkör hang-terjesztő és hang-módosító természetétől függ, hogy mit mennyire fejezhet ki s mi az írói kifejezés határa, nem a közerkölcs, hanem a szublimálás szempontjából. Márai kikerüli az egyenes választ, de mindenütt sejteti az írói fogalmazás titkát. Az író szemérmesen mondjon el mindent a lélekről. Ezt a szemérmes, fegyelmezett titoksértést jelölte ki Mauriac is a regényíró igazi feladatának a műfajról szóló remek kis dolgozatában.

A mesterré válás, akárcsak a megelőző lázadás, élettörténeti keretbe illeszkedik. Az első kötet a lassú gyökérvesztés könyve, a másodikban a gyökértelen író hozzászokik természetes eleméhez: a magányhoz s kijárja a külföld iskoláját.

Akik emlékeznek a háború utáni Európára - (messzebb tünt, mint a jó békevilág) - tudják, hogy a fiatal intellektus akkor nem ment tanulmányútra. Tanulmányutat rendezett világban tesznek. A háború utáni fiatalság csavargott. A hőseit, bálványait, babonáit, erkölcsi erejét és szellemi öntudatát vesztett világban állandó helyváltoztatással próbáltunk segíteni magunkon: a nyugatiak tengerentúlra menekültek, a középeurópaiak Nyugatra. De az összeomlás után cinikusabbak voltunk annál, semhogy osztoztunk volna az elődök, a Szini Gyulák, Kuncz Aladárok, Laczkó Gézák áhítatában. Feldult, testvérgyilkos, meghasonlott Németországot; kiábrándult, kapkodó és eszméit vesztett Franciaországot; cinikus, istentelen és polgáriatlan Angliát ismertünk meg, szóval más népeket, mint amelyeket a monarchia vagyonos polgársága ártatlan tanulmányútjain távolról s önérzetesen tisztelt. Németországnak imponált minden pesti vagány, Franciaországban az idegen kutyául élt, Angliában rákapott a bálványrombolásra. Fordítva látta mindazt, amire fogatlan mademoisellek és háború előtti esztétikusok tanították. De csak így ismerhette meg az igazi Európát, a civilizáció dzsungelét, ahol «a semmi és a káosz közt kellett választani». Minél többet gondolkozom a huszas évtizeden, annál inkább meggyőződöm róla, hogy ebben az idegbeteg, negroid, köztársasági Európában újult fel legerősebben a tizennyolcadik század közösségtudata, a nagy szellemek egyesült Európája. A felújult érzésnek nem voltak nagy szellemei, nem volt Voltaire-je s még Ligne hercege is hiányzott; a titánok közül Thomas Mann túlságosan német patricius maradt, Croce kiöregedett, Rollandból dühöngő próféta lett, de a kisebb szellemeket és művelt írástudókat áthatotta a vágy az európai hazáért. Persze sohasem foghattak a megépítéséhez. A szellem már akkor elvesztette besugárzó erejét, a társadalmi osztályokból hiányzott az önbizalom, az osztályon-kívüliekben viszont egyre dagadt, a szellemből hiányzott a hit s a világból a biztonság, amelyre támaszkodhatott volna. A kapitalizmus elszakadt polgári gyökereitől, a polgárok jórésze már a válság előtt is nincstelen értelmiségből állt. Az ingatag társadalmakban, melyeket a szélsőséges eszmék teljesen alámostak - (szakadatlanul éreztük a földalatti hullámverést) - az európaiság illuzió maradt: puszta magatartás, mely az írót egy későbbi korban is kötelezte. Ez kötelezi Márait, aki a huszas években lett íróvá, ez kötelez valamennyiünket, akik a huszas években jártuk ki inaséveinket. A Polgár Vallomásainak második kötete fiatalságunk szellemi térképe; a nálunk fiatalabbak számára kimeríthetetlen dokumentum egy céljait reménytelenül kereső szellemi előkészületről.

Nagyon jelentős könyv. Az írás egyenletes lendületét Márai érettebb munkáiból már ismerjük, de a hangja - noha most sem szeretetteljes s valósággal kerüli a gyöngédséget - jólesően meleg. Ez a lassú felmelegedés talán egy lelki kiengesztelődés jele; mindenesetre nagyon emeli az írásait. Frankfurt, az inflációba merült Berlin, Firenze, az utolsó párizsi évek, a londoni ünnepnapok s a Krisztinaváros az országjellemzés remekei, ha kívülálló megfigyelő országok jellemzésében egyáltalában remekelhet. Ami az idegen népek lelkéből írói érzékenységgel megragadható, azt Márai elérte. Az emberek rajzát ezúttal is elhanyagolta; gonddal és szenvedő bensőséggel, megrázó őszinteséggel s nagyon szépen csak két alakról ír: az élettársról s a haldokló apáról. Nyilvánvaló, hogy csak ők ketten jutottak el az önéletrajzíró magába merült tekintetéig.

A mű kész s az idő fordul. Az író pedig e vallomástól megedzve viselheti az idő s önmaga újabb próbáit.