Nyugat · / · 1935 · / · 1935. 7. szám
Epitáfiumírók s panegiristák tudománya: belefektetni az elköltözöttet a számára rendelt emlékezés szoros, kényelmetlen koporsójába, melyet oly ritkán zavar meg egy kései kutató tekintete. Amikor egy birodalom temet - a gyászbaborult excellenciások, rendjelvivők és díszszónokok megett már egymásra sandítanak az augurok: vajjon milyen maszkot készítsünk róla az utókor számára s hogyan keverjük gyorsan keményedő masszává az anekdótákat és a mítoszokat?
A politikai hadviselés mozgóharcában a conquistádort a póruljárt kalandortól csak a győzelem arasza választja el. Aki célbafut: tartományok urává válik, őrgrófi koronát hordoz, vagy marsallbotot. A lebukottak valdemarasi iskolája jobb esetben tisztes számüzetést, de rendesen csak várfogságot, vagy napról-napra szürkülő agitátorsorsot tartogat. Diktátorok ajakán szinte ismeretlen az önbeismerők filozófikus mosolya: siker, hatalomvágy, egyéni ambíció majd-mindig párhuzamosan szaladnak, egymás mellett s az ekeszarvához visszaballagó trimfátor klasszikus póza - utánzók hiányában - máig sem kophatott el. Elhivatás s ambíció kauzális nexusán csupán egy csendes angol fiatalember akart napjainkban rést ütni, aki a század egyetlen sztoikusaként próbált elmenekülni önmagának fenyegető nagysága elől.
Kilencszáztizes esztendők, Oxfordban, Hogarth professzor boncolja szét az ujonnan feltárt hittita kultúrát. A régészet gyakorlati tudomány, mester és adeptusai lerándulnak tavaszonként a Tigris és Euphrates közé. Charchemisben két fiatal régészinas, Leonard Woolley és T. E. Lawrence serénykednek, félmértföldnyire tőlük német mérnökök építik a Bagdad-vasutat. A munkások különböző törzsű arabok, vagy kurdok. Lawrence, alacsony, burnuszos fiatalember biciklin kószálja be a falvakat, ahol lassanként megtanulja a sokfajta különböző nyelvjárást. «Bizony szegénységem kényszerített arra, hogy olyan alacsonysorsú osztályokkal is érintkezzem, akikkel eddig európaiaknak sohasem lehetett kontaktusa. Így szokatlanul széles szögben nyilt szét emberismeretem s magábafogadta a tudatlan tömegeket éppúgy, mint a már felvilágosult előkelőségeket.» Útja mentén történeti és történetelőtti kultúrák maradékai roskadoznak egymásba. Petra, a sziklábafaragott görög romváros, melyen rajtnehezedik Traján súlyos tenyere - két monolithikus ősoszlop köré épül s tőle egy puskalövésnyire, Horeb hegyén, Balduin király gótikus kastélyának csonka ívei meredeznek. Amikor Lawrence beadja disszertációját a keresztesháborúk katonai architektúrájáról - a mű hatalmas, szentföldi képanyaga megérdemelt érdeklődést vált ki Oxfordban. Új művét Woolleyel együtt írja a sinai félszigeten folyó ásatásokról. A kiadó már sürgeti a kéziratot, amikor mindkettőjük fejére rákoppan az első háborús sorozók mércéje. Woolley átkerül a bombavetőkhöz, a túlalacsony Lawrence így pár hónapon át egyedül fejezi be a
A Próféta ivadéka, a mekkai főpap, elküldi hozzá fiát, Faysalt. A két, egykorú ifjú közt életre-halálra szóló barátság szövődik. E különös misztérium nehezebbik fejezete: Kairó. A címzetes alhadnagy brigádokat dirigál Sudánból s mohamedán csapattesteket Indiából, szavára megindulnak torpedórombolók a partvidékre s kicserélnek tehetetlen tábornokokat. Egy emlékirata Londonba kerül s kritikáinak hatása alatt rendkívüli tanácskozásra ülnek össze a miniszterek. Neve, mely csak a legbeavatottabbak előtt volt ismeretes - az új háborús herosz után vágyódó angol publikum közé lassan-lassan kiszivárog. Rangokat és ordókat küldenek utána, de ha kitüntetés neszét veszi - nyomtalanul eltünik a sivatagban. Kibontakozik fobiája mindennemű külsőség, rangeső, jutalom iránt. Szinte hónapok alatt ezredes lesz, de rangjelzését alig viseli s menten leteszi, mihelyt a katonai operációk megszünte feleslegessé teszi. Nyilván csak rejtett és ismeretlen indulatok mozgathatják, mert semminemű emberi ambíció ördöge nem lakik benne. Környezetét s benne önmagát lágy iróniával vagy keserű szarkazmussal méri végig. A hatszáz esztendős rabságból felszabaduló Damaszkusz népe deliriumában királlyá szeretné koronázni. Lawrence kedvesnek és naivnak tartja e néphangulatot, elnéz felette s továbbolvassa Plutarchosból valamelyik kedvenc hősének életrajzát. Stratégiát sohasem tanult, de ezer kilométeres rádiuszban új alapokra fekteti a sivatagi mozgóharcot ott, ahol csődöt mondott eddig minden vezérkari tudomány. Az angolok megbocsátják ezt neki, hiszen az angol katona sokkal inkább intuitív, mint doktrinér s talán ez a magyarázata annak, hogy e botcsinálta hadvezérnek készséggel segédkeznek a tengernagyok és a tábornokok. Közben nem feledkezik meg egykori régész-barátairól, leleteiről bőségesen informálja a kairói «öt muskétást» s híres petrai ütközetében jelentős pozíciókat ürít ki, hogy megkímélje a romvárost az ágyútűztől.
A háborúvégi Lawrence a gondolat tragikus hőse. Anglia elvárja fiaitól, hogy eltemessék szimpátiáikat, amikor a Birodalom érdeke forog kockán. Lawrence fellázad a politikai opportunitás vasfegyelmű törvényei ellen, megkezdődik metamorfózisa, e különös, részben felderíthetetlen tizenötesztendős vezeklőút. Az egykori politikai ágens Faysal zászlói előtt megígérte az osztatlan, független arab birodalmat. A háború már elmult, a szövetségeseknek más az érdeke. Clémenceau rászól Párisban: fiatalember tegyük már le a burnuszt, hiszen vége van már az egész arab komédiának, minthogy segítségeddel hódítottuk meg a Félszigetet, te is megkapod a koncodat, aztán hallgass.
Nicholson, az egykori angol delegáció titkára lerajzolja Lawrence belső ellentmondásoktól hevített, különös alakját, akiben ezidőtájt a célhozért könyöklők már csak az idejétmult romantikust figurázzák. Lawrence sajátos metódusokkal harcol. Leteszi rangját, elköszön barátaitól, anathémát vet az ígéretszegőkre, bezárkózik az oxfordi Mindszentek Kollégiumába, ahol díszdoktorsága révén kosztot és kvártélyt élvez. Kiteríti jegyzeteit, szétbontja a térképeket s aztán feléjük emelkedik s az arab háború tükörképében megnyilatkozik előtte az egész emberiség.
Primitív glosszátor módjára dolgozik: át és átír fejezeteket, évekig küzködik mondanivalókkal, s mikor beteljesedik felette az írói katasztrófa - öt-hat évig még kontemplál, míg megírja ma közkézen forgó egyetlen művét, amelynek címe
Az analógiák mint végtelenben ölelkező párhuzamosak világíthatják csak meg az embert. Mérjük Lawrencet Xenophonhoz, Caesarhoz, vagy Görgey Arthurhoz. Háborúkon felülemelkedő írástudók terméke az
Mikor elhantoljuk a kereső, kutató, nyugtalan conquistádort, a gáncs és ambíciónélküli lovagot, halotti beszédül válasszuk ki számára Paul Valéry textusát, aki Leonardoról emlékezvén, így szólott: «Csak az, aki - bár lázálmában - még sohasem látta kész rajzát a nagy Vállalkozásnak, melynek sorsát kénye-kedve szerint ő tartja kezében, a bevégzett mű csodálatos kalandjának ízét, melyet mások még csak sejtelmes körvonalaiban szemlélhetnének, aki még sohasem ízlelte a pillanat szárnyán elvillanó ihlet kéjét, az eszme fogantatásának mákonyát, nem szenvedte a skrupulusok hárpiáit s a belső ellentmondások jeges fuvallatát... csak az, aki sohasem kapott utána a távolbatűnő cél szivárványképének s nem húzta keresztül számításait az eszközök nyugtalansága - az, csak az nem képes minden tudása ellenére felfogni a tudatos Alkotás lelki képének mindent megvilágító varázserejét.»