Nyugat · / · 1935 · / · 1935. 7. szám · / · Heltai Jenő új könyvei

Heltai Jenő új könyvei
Karinthy Frigyes: 1. Ifjabb

Vannak nyaktörő és bravúros mutatványok és vannak hősies és reménytelen kísérletek: szellemország szabad vállalkozóit, a költőket és írókat nem ok nélkül s nem véletlenül hasonlították, a Goncourt-fivérek előtt is s utánuk még gyakrabban a cirkusz artistáihoz. Függetlenül a félig keserves jelképnek, félig akasztófahumornak idézett valóságtól, hogy mi írók éppenúgy a levegőből élünk, mint a salto mortale művészei, van a mesterségünk anyagában és formájában is valami elszánt és hazárd, olyasféle, amiről, ha nem élnénk állandóan ebben a valószínűtlen közegben, hamarosan ráeszmélnénk, hogy normális lélek csak a végső szükség, vagy kétségbeesés esetén vetemedik rá - vagy talán nem feltünő, hogy a gonosztevők rendes fűzfaköltővé válnak a börtönben, sőt az akasztófa alatt? nagyon sok esetben láttam és hallottam magam is effélét és sajnos, egy cseppet se csodálkoztam.

Heltai Jenő produkcióját huszonötéve figyelem a legnagyobb ámulattal és irígy elismeréssel. Megjegyzem, artista-szem kell már ahhoz is, hogy ebben a csendes és nyugodt, mértéktartó és kiegyenlített produkcióban felismerjük a leghajmeresztőbb bravúrok egyikét, amiket a magyar irodalom valaha ismert: a laikus semmi boszorkányságot nem lát s első pillanatra erőltetettnek fogja tartani a cirkuszi hasonlat alkalmazását. De a művelt olvasó mindjárt zavarbajön s igazat kell adjon nekem, ha mellének szegezem a kérdést: hová sorozza Heltait? a tiszta és elvonatkozott költészet, hogy így mondjam, a költészet ügyének ápolói és mívelői közé, vagy a szórakoztatók és gyönyörködtetők sorába, akiket elsősorban a közlés s csak másodsorban a kifejezés becsvágya inspirál?

Heltai bravúrját ezekután igen tömören és határozottan leplezhetem le. A mindig legidőszerűbbnek s legmodernebbnek tetsző, mégis mindig mintegy a félmult varázsával bűvölő közismert témák és formák Blondinje ő: banalitások Niagarája fölött egyensúlyoz az ízlésnek kifeszített sodronyán, ahonnan minden pillanatban vagy a biztos giccs, vagy a biztos kontárság ürességébe való zuhanás veszélye fenyeget. Művészeten innen és művészeten túl egy keskeny út - jobbra a túlszabályos közhely, balra a túlszabálytalan «eredetiség», amitől Arany János óv: «mihelyt a költő végtelenbe vész...» Heltainak volt bátorsága ezt a legkockázatosabb ösvényt választani. S egy életen át nem lépett félre, se jobbra, se balra. Mindig a banalitás szélén járt és soha egy pillanatra sem volt banális - mindig a nagy és égető problémák közelébe kacérkodott s soha egy pillanatra nem égette meg magát s nem vált problematikussá.

Eszményképe, úgylátszik, a nagyképűség nélküli bölcsesség, mely a legigénytelenebb játékot hajlandó éppenúgy komolyan venni, mintahogy hajlandó a legvéresebb tragédiában mulatságos játékot fedezni fel: mindkettőben örömét lelni, de nem a «komédiát tragédiává s a tragédiát komédiává» torzító luciferi gúnykacaj kíséretében, lévén ez a gúnykacaj maga is véres tragédia - nem, Heltai mosolya inkább csodálkozó és elnéző, mint fölényes, vagy cinikus. Így született meg, természetes összhangban, az irodalom és ujságírás legváltozatosabb műfajaiban a tipikus Heltai-hang, regényekben éppenúgy felismerhető, mint nemesveretű versekben, bökversekben és krokikban - így alakult ki egy megbízható és megnyugtató művészet, a művész számára legkényesebb és legveszélyesebb határterületeken: ma már az a helyzet, hogy a kellemetlen, vagy lehangoló meglepetés minden kockázata nélkül vehetjük kezünkbe «legújabban megjelent» könyvét: ezen az úton csak emelkedni lehet.

Ez a «legújabb könyv» ezúttal regény s ha lehet «fejlődés»-ről beszélni olyan íróval kapcsolatban, aki nyilvánvalóan nem hiszi, hogy a technikában és tudományban kötelező progressziós elv a költészetre is érvényes: az «Ifjabb» bizonyos negatívumokban még a legjobb Heltai-regényhez, az «Álomokházá»-hoz képest is fejlődést jelent. Utóbbinak barokk romantikáját itt a legtisztább expozíció s a couleur locale hibátlan ábrázolása váltja fel. A téma most is vakmerően banális, csak a legkitünőbb stílista engedheti meg magának a fényűzést, hogy a mult századközép egyik legelcsépeltebb, a vadromantika egyik legémelygősebb s nem is egészen tisztaforrású hatáseszközét, a gyermektragédiát elevenítse fel. A negyvenes és ötvenes években az egész európai irodalom tele volt haldokló gyermekekkel, kitett gyermekekkel, éhenhaló gyermekekkel, javítóintézetek pincéiben vizes kötéllel ütlegelt és éheztetett gyermekekkel, akik végre is megszöknek, hogy az erdőben eltévedjenek s ott lelje őket a korai halál, vagy ami még rosszabb, egy romantikus moralista, aki aztán Werthert nevel belőlük: a többi, szerencsésebb gyermek ott pusztul el édesanyja sírján, vagy elhagyott, sötét szobában - volt az egészben valami hajmeresztő, túl a társadalomjavító szándékon, s Marquis de Sade beteg és ostoba, de legalább őszinte pornográfiája, az orgiákon kivégzett gyermekek látomásában való kéjelgés, még mindig ártatlanabb szórakozásnak hat, mint amit ezek a romantikusok véghezvittek gyermektömeg-mészárlásaikkal, a szemforgató részvét ürügye alatt.

Heltai gyermektragédiája (eltekintve a happy end-től) már csak azért is egészségesebb, mert lényegében nem is a gyermek, hanem az apa problémájával foglalkozik. Az elkényeztetett és felületeslelkű színész jellemfejlődéséről van szó: az apa idejében eszmél rá, hogy amit gyermekében gyűlölt, azért kell leginkább szeretnie és sajnálnia gyermekét, mert a fiú éppen erről tehet legkevésbé - tőle örökölte a bűnözésbe átcsapó fantáziát, önmagát akarta megbüntetni a viszonlag ártatlan fiúban, aki a jelképes hamis gyémántot elrabolta a múzeumból. A hagyományos javítóintézet s a zivatar, mely utoléri az erdőbeszökött gyermeket, Heltainál finom lélekrajzzal bővül és enyhül, anélkül, hogy ez a lélekrajz a tudományos lélekelemzés (freudizmus, stb. - a kontárkodás veszélye!) mélységeibe zavarodna. Mindent összevéve zsongító jóhangulatot áraszt magából a könyv, mértékletes szatírájával s kibékítő megoldásával - a kötéltáncos megint átsétált a sodronyon, az olcsó lappáliák s a fantáziát s indulatokat csábító gondolat-lidércek Niagarája fölött, pillanatokra szinte érintette a mélységet és magasságot, pillanatra mintha kigyult volna amaz éles fény, amiben egyszerre látni meg az ember külső és belső struktúráját, ezt a zavaros képet, melyen szív és tüdő rárajzolódik «keblünk» fehér vásznára, s a mosolygó száj mögött felködlik a csontkoponya vigyora - aztán ez a veszély is elfut s révbeér a becsületesen vállalt mutatvány. Gyermek és apa megértik egymást s a hamis gyémánt csillogóbb és káprázatosabb az eredetinél, visszakerül a múzeumba, ahová való.