Nyugat · / · 1935 · / · 1935. 7. szám · / · A boldog ember
Együltömben végigolvastam Móricz Zsigmond új regényét, «A boldog ember»-t és aztán, amikor a könyvet az ölembe ejtve lehunytam a szemem, az ősrokonságok titokzatos kapcsolata elém kápráztatta Rodin Keresztelő Szent Jánosát. Ezzel a begörbült lábú, fölemelt karú atlétával jelent meg Rodin először a nyilvánosság előtt és ez az első műve mindjárt nagy művész-háborút indított el. A közönség megdöbbenve látta, hogy ez a szobor már nem művészi summázás, nem fölényes beszámoló egy ember megjelenési formáiról, hanem maga az ember, törvényszerű, másíthatatlan adottságaival. Akadtak orvosok, akik megállapították, hogy ezen a szobron az izmok legapróbb megvonaglását is az idegek és inak egységes működése alakította és a legszélsőbb perifériák is benső, törvényszerű összefüggésben állanak egymással. A mozgásban lévő test nyugtalan felülete mögött az anatómiai szerkezet egész bonyodalmas fölszerelését ki lehet érezni. Kialakult az a vélemény, hogy a valóságnak ez a hű ábrázolása emberi ügyességből már ki nem telhetik és így született meg az a vád, amely a maga idejében heves harcba állította az esztétikusokat: hogy Rodin ezt az alakot nem mintázta, hanem eleven modellről öntötte le. Persze Rodin könnyűszerrel megcáfolta ezt a nevetséges vádat. Elég volt néhány valóságos öntvénnyel bebizonyítania, hogy a valóságnak ez a gépies ábrázolása mindig színtelen, élettelen és nem ad számot arról a látszatról, amellyel az élet tudatunkban megjelenni szokott. A gyalázkodó vádból így lett az ő legmagasabb dicsősége: az ellenségeinek is el kellett ismerniök, hogy a művészet kifejezési eszközeivel a valóság illúzióját kényszerítette rájuk.
Móricz Zsigmond megelőzi a kritikát és maga vádolja be önmagát: regényét egy valóságos élő paraszt elbeszélésének keretébe állítja. Elmondja, hogy egy napon megjelent nála egy falujabéli paraszt, távoli rokona, Joó György és nyomorában segítségét kérte. Ő aztán tollba mondatta véle az élet-történetét. Hogy még valószínűbbnek látszódjék a dolog, részekre osztotta a munkáját és egy-egy heti gondolkozási időt adott az emberének, hogy rendbeszedje a mondókáját. Joó György egy hétig szorgalmasan készült, aztán beállított és egyfolytában lefujta a föladatát. Néki pedig csak annyi volt a dolga, hogy leírja.
Elképzelhető, hogy akad szegényember, aki jópénzért akkor is közvetlenül, frissen tudja elmondani az élettörténetét, ha egy hétig készült rá. És hogy akad valaki, aki ezt a gyorsírás technikájával hűségesen lefényképezi - ezt meg éppenséggel nem nehéz föltételezni. De tisztában lehetünk vele, hogy az a mű, amely ezzel az eljárási módszerrel készült, sohse lesz a világirodalom egyik halhatatlan remekműve. És Móricz Zsigmond könyve az. Valóban egy eleven ember eleven beszédét érezzük, amely egy pillanatra se bágyad az utánnyomás szürkeségébe. És ebben a beszédben egy egész világ kél életre mindenestül. Olyan ez a beszéd, mint a tűz: minden lobot vet tőle, amihez hozzáér.
Éposz ez, a homéri fajtából. A történelmi rétegek alól a nagyvilág felé küszködő magyar parasztság hősi éposza. Az olimposzi istenek végzet-alakító hatalmát itt a nyomorgó szervek állati ösztöne helyettesíti. Egyszerűek, tiszták, átlátszóak, minden indítóokukban kitapogathatók ezek a hősök; a bűnbeesés előtt, az áldott aranykorban lehetett ilyen az ember. A történések rendjével itt pörbe szállani nem lehet; minden, ami itt történik, esetleges, vak és másíthatatlan, mint maga az élet. Látszólag nyugtalan, összefüggéstelen fodrozódásai ezek a felszínnek, de összességükben egyetlen központi erőnek a megnyilatkozásai és a tömérdek apró rezdülésből egy zárt világ tökéletes képe alakul ki. A magyar parasztról már sokat írtak jellegzeteset és hazugot, mulatságosat és ostobát; de ez az éposz nem a magyar parasztról ír, hanem a magyar paraszt-világ fizikai és szellemi életének teljességét örökíti meg. Ez a Joó György esetlenségében, durvaságában, együgyűségében és ravaszkodásaiban szívet-olvasztóan bűbájos, mint a népéposzok hősei. Az érzések gazdag költészete kicifrázatlan ős egyszerűségében van meg benne. Olyan, mint azok a furcsa, elhaló népdal-motívumok, amelyeket Bartók és Kodály taposott ki a mesterkélt cifrázatokból. A népművészet díszítő eleme mind megvan itt, de abban a romlatlan állapotában, ahogy az egyszerű balta a nyers fából kifaragta. A gyermeki szeretet, az első szerelmi játszadozások, a becsület, a munka, a családalapító szerelem, az élet tűnődő kíváncsisága egészségesen bomladozik itt ki, mint a csirázó mag az anyaföldből. Mindösszesen csak arról van szó, hogy egy szegény kis parasztgyerek fölcseperedik és kiröppen özvegy édesanyja szoknyája mellől, hogy megkeresse az élete párját, akivel fészket verhessen. De egy nemzetalakító osztály ezeréves történelme van benne. És lelketzaklató szörnyű vád, hogy ez a történet ezer év óta nemzedékről-nemzedékre mindíg azon az egy síkon, a legnyomorúságosabb állati megélhetés síkján ismétlődik meg.
Sárba tapadt realitásában is geometriába nem szabályozható formáival, a hagyományos színskálába nem iktatható színeivel, széttöredezett és látszólag össze nem függő vonalaival is a legmodernebb költészet ez. A jövő zenéje. A zenei műfajra utal már a formája is, ahogy előbb tömör kivonatban megkondítja a vezető témát, hogy aztán szikrázó variációiban kiteregesse. Anélkül, hogy a szabályait ki tudnám lesni, a hangjában már érzem valami új vers-forma ritmusát. Persze, szó sincs itt a hexameterek gépies ismétlődéseiről, ennek a versformának a vonalát rejtettebb, távolabbi összefüggések rajzolják ki. Megint csak azt mondom: ez már modern zene. Melódiátlanságában van a melódia, lihegő színkópáiban, fölbontott mértékében a ritmus és disszonanciáiban a harmónia.
Szomszédja voltam Hévizen Móricz Zsigmondnak, amikor ezt a hatalmas munkáját írta. Kora hajnalban kopogni kezdett már az írógépe és késő éjszaka hallgatott el. Úgy dolgozott szakmányba, mint ahogy derék népe szokott, amikor megérett az élet, hogy kipördül a szem belőle. Nem volt a szobájában semmiféle Joó György sem; csak népének lelke lenghetett körülötte. Elképzelni se birom azt a gyönyörűséget, amit akkor érezhetett, amikor élete e tán legnagyobb munkáját befejezte. Nekünk, kisembereknek ez az érzés nem adatott meg. Valami lett, aminek már régtőlfogva lenni kellett volna és ami most már örökkön-örökké lenni fog.