Nyugat · / · 1935 · / · 1935. 7. szám
Jancsó Elemér multkori cikke az erdélyi irodalomról, amely magas igények színvonaláról tett kísérletet az erdélyi magyar írók eddig elért eredményeinek értékelésére, úgy látjuk, a sértődés felszisszenését váltotta ki odaát, az érdekelt írók körében. Erre mutat az az ingerült hangú, kötekedő polemikus cikk, amely az
A mérték magassága a kritikában mindig bizonyos elismerést jelent a bírált műre és írójára. S ha most erről a mértékről próbálja valaki az erdélyi irodalmat szemlélni, ebben az érdekelteknek azt kellene látni, hogy írójukat a kritikus ma már nem tekinti babusgatásra rászoruló kisdednek, hanem a magyar irodalom egyenrangú tényezőjének. Már három évvel ezelőtt megírtam, hogy az erdélyi irodalom ma már nagykorúsítva van, nem szorul arra a kíméletre, amely a serdülő gyermeket megilleti és teljes joggal megérdemli, hogy ne a «hiszen Erdélyben írnak, szegények» ma már elévült szempontjából beszéljünk róla, hanem ugyanolyan tárgyilagossággal, mint a magyar irodalom bármely más részéről. Ha az eddigi kíméletes bánásmód után ezt kissé nehéz megszokni s a nagykorusított fiú szeretné, ha tovább is úgy dédelgetnék testvérei, mint kicsi korában, akkor fel kell hívnunk az
Az erdélyi íróknak nincs okuk panaszkodni. Műveik nagy része a magyarországi közönség részéről szinte példátlan kedveltségben részesül s a napisajtó túlnyomó része mindig kész az érdekükben megfújni a magasztalás harsonáit. Ebben azonban mi éppen ő rájuk veszedelmet látunk, önmaguk értékelése dolgában zavart, önelégültséget ott, ahol csak az önelégületlenség visz előbbre, a dicsőítések langyos fürdőjében való elernyedést, aminek némi jeleit már észre is lehet venni. Megírtam már régebben, hogy az erdélyi írók jobbjait az a komolyság tette rokonszenvessé, mellyel önmagukat és feladatukat felfogták. Hogy ez el ne sekélyesedjék valami rutinba, azért tartom szükségesnek, hogy most már beteltnek tekintsük végleg a kíméleti időt és alkalmazásba vegyük a kritikát.
*
Három új erdélyi regényről szólok itt, kettő közülük új író műve, a harmadik nem egészen újé, de nála új az a mód, ahogy a regény irodalmi formájába beilleszkedik. Mindegyik élesen elkülönülő egyéniség munkája, a temperamentum és a világ-formálás óriási különbségei választják el őket egymástól, de az erdélyi zamat egyformán érezhető rajtuk s különböző módokon, különböző szemlélettel az erdélyi problémát érinti mind a három. Az erdélyi embert helyzete arra kényszeríti, hogy közelebb maradjon a politikához, mint mi, mert a politika beleszól mindennapi életének apró részleteibe, döntő hatással van társadalmi, erkölcsi és anyagi helyzetére, olyan neki, mint a gazdának az időjárás. Regényírása is minduntalan súrolja a politikát s érdekes, hogy ez miként tükröződik három ellentétes temperamentumú író művében.
*
Kemény János enyhe optimizmusának elképzelni is nehéz gyökeresebb ellentétét, mint az a sötét-látás, ami
Wass Albert témája a mezőségi régi főúri családok élete. Az író olyan realisztikus vonásokkal ábrázolja ezt a különleges életformát, hogy szinte kulcsregényre kell gondolni. Nyomasztóbb és lehangolóbb valamit alig olvastam hosszú idők óta, mint ez a regény. Egy társadalmi osztály pusztulása van benne ábrázolva, nem a külső körülmények kényszere alatt, hanem belülről, belső energiáinak kihalása miatt. Ez az osztály, amelyet az író nyilván átélésből ismer, önként, önmagától, csaknem tudatosan megy a végső romlásba. Egykori politikai hatalmának elvesztése, anyagi lehetőségeinek kénytelen megcsonkulása, a történelmi okokból eredő többi változás csak másod-harmadsorban oka ennek a romlásnak, első sorban az egyes emberek minőségi leromlottsága, életenergiák bénulása rothaszt el mindent. A szereplők közt alig van, aki többé-kevésbbé nem mániákus. Rettenetesen szűk horizontok, az érdeklődés teljes hiánya minden iránt, ami nem az élet legközvetlenebb érdekeire vonatkozik, eltörpült vagy eltorzult emberek, példátlanul sekélyes élet-lehetőségek testi-lelki elhanyagoltság. Kastélyok, amelyekben fél-őrültek, züllésnek indulók vagy érzéketlen tuskók élnek vegetatív életet. A távolálló olvasónak, aki a mezőségi életet nem ismeri, egyre erősebb gyanúja támad, hogy ezt a képet az író sűrű temperamentuma színezi, a realizmust valami ingerült elkeseredettség hajtja túl. Még a mezőségi természettel szemben is érezhető ez az ingerültség, a dombos-erdős tájak, amelyeknek lehetetlen hogy ne legyenek derült szépségei, ebben a világításban csaknem tényezői, sőt részben okozói lesznek az emberek végzetes lecsúszásának. Alig láttam még írónak ilyen teljes meghasonlását azzal a környezettel, amelyben él. Az ellenkező véglet van itt: az erdélyi írók Jósika óta szépítették, romantizálták az erdélyi életet és tájat. Wass Albert csak a sívárságot látja benne.
Ez a látása azonban valóban látás. Akár igazságos, akár igazságtalan, de egységes. Iró látása. Nem tendencia van benne, hanem temperamentum. Őszintesége kétségtelen. Hitelét elsősorban nem a számtalan realisztikus részlet adja meg, hanem főkép az, hogy az író egy pillanatra sem csúszik félre, mindig ugyanabban a látáskörben marad. Az alakjai lehetnek egyoldalúan megvilágítottak, de lélektanilag hitelesek. Belső törvényeik szerint mozognak, a beszédjük ép olyan életízű, mint a hallgatásuk. Az író kitünően érti az emberek szótlan érintkezésének éreztetését, ahogy mennek vagy ülnek egymás mellett, alig van egy szavuk egymáshoz és mégis érzik egymáshoz való viszonyukat s ez a viszony szavak nélkül, kölcsönös megérzések révén fejlődik, melegszik és elhül. Olyan emberek ezek, akik a legfontosabb szavakat nem mondják ki és mégis tudják. Az elhallgatás hatásait Wass Albert ép oly jól érzi, mint a táj-atmoszféra kapcsolatát az emberekkel. Alig alkalmaz kimondott tájleírásokat és a természetet mégis mindig ott érzem az emberek körül. A technikájában vannak bizonytalanságok, néha elrajzol egyet-mást, de ösztönös technika ez, nincs más íróktól kölcsönkérve.
*
A
Új regényében, a
*
Mind a három regényről el lehet mondani egy közös dícséretet: nyiltan, bátran szólnak, - Székely Mózes vakmerően is - komolyan veszik, amit mondanak, függetlenek művészileg is, nem hatást keresnek, hanem igazságot. Nincs bennük az a rutin, amely annyi pusztítást okoz irodalmunkban s ami közéleti rezonancia van írásuk mögött, az nem napi jelszó-politika, hanem gyökérbe vágás. A modern regényírást elárasztja a mesterségszerűség az egész világon, kitűnő regényírók művein is egyre jobban érezni, hogy csak azért lettek, mert írójuknak el kellett végezni egy bizonyos penzumot. Örömmel fogadunk tehát minden olyan törekvést, amely a belülről kikivánkozó mondanivalóból fogant.