Nyugat · / · 1935 · / · 1935. 7. szám

Schöpflin Aladár: Erdélyi irodalom

Jancsó Elemér multkori cikke az erdélyi irodalomról, amely magas igények színvonaláról tett kísérletet az erdélyi magyar írók eddig elért eredményeinek értékelésére, úgy látjuk, a sértődés felszisszenését váltotta ki odaát, az érdekelt írók körében. Erre mutat az az ingerült hangú, kötekedő polemikus cikk, amely az Erdélyi Helikon májusi számában úgyszólván mondatról-mondatra cáfolja Jancsó cikkét s amely névtelenül jelent meg, tehát jogosan tekinthető a folyóirat saját megnyilatkozásának. Jancsó cikkével én sem azonosítom teljesen magamat, kritikai szempontját értékesnek, de egyoldalúnak tartom, azt azonban el kell ismerni, hogy irodalmi színvonalon és hangon van megírva, nem egy megállapítása kritikailag helyt áll, a mértékei jogosak és nincs abban méltánytalanság, ha a tárgyalt írói csoportra egyszer a kritika legmagasabb követelményeit alkalmazza. Legkevésbé helytálló pedig abból, hogy a Nyugat közölte Jancsó cikkét, azt a gyanút - mondhatnánk azt is, hogy gyanusítást - meríteni, hogy «bizonyos szempontból a fenti megállapítások kapóra jöttek az erdélyi irodalommal újabban nem éppen rokonszenvező folyóiratnak» (t. i. a Nyugatnak). Furcsa volna, ha egy magyar irodalmi folyóirat nem «rokonszenvezne» a magyar irodalommal vagy annak egy részével, kivált az erdélyi irodalommal. Ezt a rokonszenvet azonban mi nem úgy értelmezzük, hogy abból a föltétlen magasztalás kötelezettsége származik. Ha jól emlékszem, a Nyugat «újabban» is kellő figyelmet fordított az erdélyi írók műveinek kritikai ismertetésére s ezzel bebizonyította, hogy a magyar irodalom figyelemre méltó munkásainak és a komoly kritikára teljesen érett íróknak tekinti őket. Még az Erdélyi Helikon sem merné mondani, hogy bárki íróról azért közölt volna kedvezőtlen kritikát, mert az erdélyi. Már pedig a «nem-rokonszenvezés» ezt jelentené.

A mérték magassága a kritikában mindig bizonyos elismerést jelent a bírált műre és írójára. S ha most erről a mértékről próbálja valaki az erdélyi irodalmat szemlélni, ebben az érdekelteknek azt kellene látni, hogy írójukat a kritikus ma már nem tekinti babusgatásra rászoruló kisdednek, hanem a magyar irodalom egyenrangú tényezőjének. Már három évvel ezelőtt megírtam, hogy az erdélyi irodalom ma már nagykorúsítva van, nem szorul arra a kíméletre, amely a serdülő gyermeket megilleti és teljes joggal megérdemli, hogy ne a «hiszen Erdélyben írnak, szegények» ma már elévült szempontjából beszéljünk róla, hanem ugyanolyan tárgyilagossággal, mint a magyar irodalom bármely más részéről. Ha az eddigi kíméletes bánásmód után ezt kissé nehéz megszokni s a nagykorusított fiú szeretné, ha tovább is úgy dédelgetnék testvérei, mint kicsi korában, akkor fel kell hívnunk az Erdélyi Helikon figyelmét arra a saját megállapítására, hogy «igazságos kritika ellen borzolódni gyengeség lenne». Igazságos kritika pedig az, amely az igazságkeresés jóhiszemű szándékából ered, amit Jancsó cikkétől nem lehet megtagadni.

Az erdélyi íróknak nincs okuk panaszkodni. Műveik nagy része a magyarországi közönség részéről szinte példátlan kedveltségben részesül s a napisajtó túlnyomó része mindig kész az érdekükben megfújni a magasztalás harsonáit. Ebben azonban mi éppen ő rájuk veszedelmet látunk, önmaguk értékelése dolgában zavart, önelégültséget ott, ahol csak az önelégületlenség visz előbbre, a dicsőítések langyos fürdőjében való elernyedést, aminek némi jeleit már észre is lehet venni. Megírtam már régebben, hogy az erdélyi írók jobbjait az a komolyság tette rokonszenvessé, mellyel önmagukat és feladatukat felfogták. Hogy ez el ne sekélyesedjék valami rutinba, azért tartom szükségesnek, hogy most már beteltnek tekintsük végleg a kíméleti időt és alkalmazásba vegyük a kritikát.

*

Három új erdélyi regényről szólok itt, kettő közülük új író műve, a harmadik nem egészen újé, de nála új az a mód, ahogy a regény irodalmi formájába beilleszkedik. Mindegyik élesen elkülönülő egyéniség munkája, a temperamentum és a világ-formálás óriási különbségei választják el őket egymástól, de az erdélyi zamat egyformán érezhető rajtuk s különböző módokon, különböző szemlélettel az erdélyi problémát érinti mind a három. Az erdélyi embert helyzete arra kényszeríti, hogy közelebb maradjon a politikához, mint mi, mert a politika beleszól mindennapi életének apró részleteibe, döntő hatással van társadalmi, erkölcsi és anyagi helyzetére, olyan neki, mint a gazdának az időjárás. Regényírása is minduntalan súrolja a politikát s érdekes, hogy ez miként tükröződik három ellentétes temperamentumú író művében.

*

Kemény János, akinek az erdélyi írók megszervezése terén való áldozatkész tevékenységét jól ismerjük, a szelid ember és optimista hármuk között. Kutyakomédia című regényében úgy mutatkozik be, mint gyöngéd lírai lélek, aki szereti az embereket eredendően jóknak látni, emberségeseknek és a nyugalmat kedvelőknek, akik között csak egy-egy rossz ember machinációja csinál néha bajt. Regénye egy vegyes, magyar és román lakosságú falu életét mutatja be, amelynek nagy politikai problémája a bíróválasztás. Magyarok és románok békésen, súrlódás nélkül élnek egymással, a nyelvi és vallási különbség nem csinál köztük egyenetlenséget s a régi magyar bíró bölcs becsületessége nem ismer köztük különbséget. Ebbe a falusi idillbe csak akkor keveredik békétlenség, mikor a magyar bíró mérges román szomszédja bosszút forral kutyájának elpusztítása miatt s fejébe veszi, hogy kibuktatja a szomszédot s maga ül a helyébe, ami végül a román hatóságok támogatásával sikerül is neki. A politika kerül így a falu életébe, a maga személyes indulataival és érdekeivel, elfogultságaival és gyűlölködéseivel s megöli az emberséget. Az író keze sokkal lágyabb, semhogy ezt a témát a szimbolum síkjára emelné. Egy kis cseppben meg lehetne láttatni az erdélyi élet egész tengerét, de Kemény János beéri azzal, hogy iskolai példát ad, amivel a regény belső arányai kicsinyekké válnak. Egy eleme, a mérhetetlen juhnyájakat legeltető román paraszt és a szintén gazdag magyar bíró barátsága, kiemelkedik az egészből s arról ad képet, hogy parasztok között milyen belső rokonságot tud teremteni a hasonló gazdasági helyzetből folyó hasonló gondolkodásmód. Általában azonban a falu-kép aquarellje kissé elmosódottnak és hézagosnak látszik.

Kemény János enyhe optimizmusának elképzelni is nehéz gyökeresebb ellentétét, mint az a sötét-látás, ami Wass Albert Farkasverem regényéből penetránsan árad. Ez a regény a magyar irodalom általános mértékével mérve is jelentős írói képességeket mutat. Az erdélyi írók népszerűvé válásának minden bizonnyal egyik tényezője, hogy témáikban, az általuk szóbahozott életkörök dolgában is egészen más anyagot hoznak, mint a budapesti irodalom túlnyomó része. Tagadhatatlan, hogy mai regényirodalmunk téma dolgában nagyon egyoldalú, az életnek jóformán csak két rétegét dolgozza fel: a városi kispolgár életét és a paraszt-életet. A társadalom többi széles rétegei, például olyan fontos és széles réteg, mint a tisztviselőosztály a maga külön életfelfogásával és életformáival csaknem egészen feldolgozatlanul várja a maga íróit. Hasonlókép a többi fontos rétegek is, holott ezeknek az élete a háború után alighanem érdekesebb és irodalmilag értékesíthetőbb változásokon ment át. Az erdélyiek nemcsak abban az előnyben vannak, hogy minket érthető okokból különösen érdekel minden, ami erdélyi dolog, hanem kisebb helyre szorult, tehát egymáshoz közelebb eső életformáikban a tollukra akad minden társadalmi réteg. Teljesebb képet kapok az erdélyi könyvekből az ottani magyar életről, mint a mi itthoni életünkről a mi itthoni íróink műveiből.

Wass Albert témája a mezőségi régi főúri családok élete. Az író olyan realisztikus vonásokkal ábrázolja ezt a különleges életformát, hogy szinte kulcsregényre kell gondolni. Nyomasztóbb és lehangolóbb valamit alig olvastam hosszú idők óta, mint ez a regény. Egy társadalmi osztály pusztulása van benne ábrázolva, nem a külső körülmények kényszere alatt, hanem belülről, belső energiáinak kihalása miatt. Ez az osztály, amelyet az író nyilván átélésből ismer, önként, önmagától, csaknem tudatosan megy a végső romlásba. Egykori politikai hatalmának elvesztése, anyagi lehetőségeinek kénytelen megcsonkulása, a történelmi okokból eredő többi változás csak másod-harmadsorban oka ennek a romlásnak, első sorban az egyes emberek minőségi leromlottsága, életenergiák bénulása rothaszt el mindent. A szereplők közt alig van, aki többé-kevésbbé nem mániákus. Rettenetesen szűk horizontok, az érdeklődés teljes hiánya minden iránt, ami nem az élet legközvetlenebb érdekeire vonatkozik, eltörpült vagy eltorzult emberek, példátlanul sekélyes élet-lehetőségek testi-lelki elhanyagoltság. Kastélyok, amelyekben fél-őrültek, züllésnek indulók vagy érzéketlen tuskók élnek vegetatív életet. A távolálló olvasónak, aki a mezőségi életet nem ismeri, egyre erősebb gyanúja támad, hogy ezt a képet az író sűrű temperamentuma színezi, a realizmust valami ingerült elkeseredettség hajtja túl. Még a mezőségi természettel szemben is érezhető ez az ingerültség, a dombos-erdős tájak, amelyeknek lehetetlen hogy ne legyenek derült szépségei, ebben a világításban csaknem tényezői, sőt részben okozói lesznek az emberek végzetes lecsúszásának. Alig láttam még írónak ilyen teljes meghasonlását azzal a környezettel, amelyben él. Az ellenkező véglet van itt: az erdélyi írók Jósika óta szépítették, romantizálták az erdélyi életet és tájat. Wass Albert csak a sívárságot látja benne.

Ez a látása azonban valóban látás. Akár igazságos, akár igazságtalan, de egységes. Iró látása. Nem tendencia van benne, hanem temperamentum. Őszintesége kétségtelen. Hitelét elsősorban nem a számtalan realisztikus részlet adja meg, hanem főkép az, hogy az író egy pillanatra sem csúszik félre, mindig ugyanabban a látáskörben marad. Az alakjai lehetnek egyoldalúan megvilágítottak, de lélektanilag hitelesek. Belső törvényeik szerint mozognak, a beszédjük ép olyan életízű, mint a hallgatásuk. Az író kitünően érti az emberek szótlan érintkezésének éreztetését, ahogy mennek vagy ülnek egymás mellett, alig van egy szavuk egymáshoz és mégis érzik egymáshoz való viszonyukat s ez a viszony szavak nélkül, kölcsönös megérzések révén fejlődik, melegszik és elhül. Olyan emberek ezek, akik a legfontosabb szavakat nem mondják ki és mégis tudják. Az elhallgatás hatásait Wass Albert ép oly jól érzi, mint a táj-atmoszféra kapcsolatát az emberekkel. Alig alkalmaz kimondott tájleírásokat és a természetet mégis mindig ott érzem az emberek körül. A technikájában vannak bizonytalanságok, néha elrajzol egyet-mást, de ösztönös technika ez, nincs más íróktól kölcsönkérve.

*

A Zátony, Székely Mózes műve a nagy történelmi fordulat miatti elkeseredett harag kitörése volt, amely vulkanikus erővel elárasztotta és széttörte a regény szerkezetének minden elemét. Minden irodalmi formán túli indulat-kitörés volt ez, kifejezője egy feldúlt lelki állapotnak, amely végső kínban önmagát marcangolja.

Új regényében, a Csütörtök-ben Székely Mózes már az irodalmi formát keresi s beilleszkedik a regény szerkezeti lehetőségei közé. Olyan impetuózus temperamentumnál, mint ő, ez a beilleszkedés természetesen ép oly kevéssé lehet teljes, mint a szemléletnek az a realisztikus tárgyilagossága, amelyet önként vállal. A politikai probléma, Erdély és az erdélyi ember helyzete az új Nagy-Romániában sokkal erősebben izgatja, semhogy az emberi sorsokat teljesen emberileg tudná nézni. A kétféle román kulturális és lelki állapot - az erdélyi és a királyságbeli - egybeolvadásának nehézségei, fájdalmai és inkompatibilitásai s ennek az állapotnak a romantikája sokszor csábítják melodrámai megoldásokra és íróilag indokolhatatlan helyzetek felállítására. De a regényben van valami vehemencia, szaggatott, rövid mondatai néha olyan kataraktákban zuhognak s az egésznek olyan különös izzása van, hogy minden írói kezdetlegességével is magával ragad. Az író túlfűtöttsége olyan sűrített légkört teremt, amely minden teatrálitáson túl is fentartja a feszültséget, mert mindig érezhető emberi magatartást érzünk benne.

*

Mind a három regényről el lehet mondani egy közös dícséretet: nyiltan, bátran szólnak, - Székely Mózes vakmerően is - komolyan veszik, amit mondanak, függetlenek művészileg is, nem hatást keresnek, hanem igazságot. Nincs bennük az a rutin, amely annyi pusztítást okoz irodalmunkban s ami közéleti rezonancia van írásuk mögött, az nem napi jelszó-politika, hanem gyökérbe vágás. A modern regényírást elárasztja a mesterségszerűség az egész világon, kitűnő regényírók művein is egyre jobban érezni, hogy csak azért lettek, mert írójuknak el kellett végezni egy bizonyos penzumot. Örömmel fogadunk tehát minden olyan törekvést, amely a belülről kikivánkozó mondanivalóból fogant.