Nyugat · / · 1935 · / · 1935. 6. szám · / · KÜLFÖLD

B. O.: RAFAEL ALBERTI VAGY A SPANYOL TOLERANCIA

A madridi Cruz y Raya folyóirat, amely az egészen sajátos jellegű spanyol újkatholicizmus hangcsöve, érdekes beszámolót közölt nemrégiben egyik belső munkatársa tollából, amely eredetileg a Vie Intellectuelle hasábjain jelent meg franciául. A szerzőt - a neve nem fontos és magában Spanyolországban is eléggé ismeretlen még - az oviedoi lázadók foglyulejtették az asturiai felkelés során és többedmagával együtt egy házban tartották bezárva, ahol ők maguk is tanyáztak. Oviedo hosszú ostroma alatt együtt éltek tehát «burzsujok» és proletárok és bár Duhamel szerint az ilyen együttélés a pokol kínjaival egyenlő, Spanyolországban az emberek igen gyorsan alkalmazkodnak egymáshoz. Külföldön olyan hírek keltek szárnyra, hogy a lázadók embereket élve nyúztak meg és gyermekek agyvelejét loccsantották a falhoz; nos, a Cruz y Raya munkatársa egészen más hangon számol be élményeiről. A felkelők, írja, minden reggel elhagyták a közös tanyául szolgáló házat és a golyózáporral nem törődve, máshová vonultak át, hogy a kormányhű csapatok ne lőjjék azt a házat, amelyben fegyvertelen foglyaik tartózkodtak. Mikor pedig, még az első nap folyamán kiderült, hogy a foglyoknak - akik között nők is voltak - nem volt eleségűk, a felkelők sietve átvonultak egy közeli cukrászdába, annak ellenére, hogy az utcát állandó golyózápor érte és életük kockáztatásával hoztak elemózsiát a «burzsuj» foglyoknak. A maguk ételéhez sem nyúltak volna előbb, semhogy a hölgyeket elsőbb meg ne kínálták volna és mikor a vezetőjük néhány napos szabadságot kapott, hogy kipihenje fáradalmait, azt nem fogadta el; «ki tudja, talán olyasvalakit küldenének helyettem, aki rosszul bánna önökkel», mondotta a foglyoknak. Történt azonban, hogy ott maradván őrhelyén, megbetegedett; ekkor a foglyokon volt a sor, hogy «osztályellenségüket» odaadóan és önfeláldozóan ápolják, a keresztény karitást életében elsőízben juttatván osztályrészéül. Ez, a szerző szerint, nem is maradt hatás nélkül az egyszerű és eldurvult lélekre, aki eszmecserét folytatott ápoló-foglyaival arról, hogy hát tulajdonképpen miért is kellett két ellenséges táborba kényszerülniök, amikor mindnyájan egykép emberek.

A szerző nem győz álmélkodásának méltó kifejezést adni, egyúttal pedig vádat emel azok ellen, akik kiengedték a kezükből ezeknek az egyszerű embereknek a lelki vezetését.

Az eset nemcsak véletlen epizód; Spanyolországban ma is él az igazi keresztény türelem szelleme, amely a legmélyebben átérzett katholicizmusból fakad. Hombre, «ember»: így szólítja meg a koldus azt, akitől alamizsnát kér; «hombre, ön olyasmit kérdez, amire nem tudok felelni», mondja az egyetemi hallgató vizsgáztató professzorának. S talán egyetlen európai nyelvben sincsen olyan nagy közösség a szociális alsóréteg és felsőréteg (Unterschicht és Oberschicht) nyelve között, mint a lelke legmélyéig demokratikus és humánus spanyol ember nyelvében. Kegyetlenek az állatokhoz? Talán igen; de akkor is csupán azért, hogy annál emberségesebb emberek lehessenek - az emberekkel szemben.

Mindezt pedig abból az alkalomból mondottuk el, hogy a fentebb említett neokatholikus Cruz y Raya, amelynek kiadását gazdag mecenás biztosítja, kiadta a kommunista Rafael Alberti összes költeményeit egy vaskos kötetben. Alberti minden esztendőben Oroszországba utazik és az állam épúgy ösztöndíjazza utazását, mint ahogy ösztöndíjazta «a spanyol fasizmus atyja»: Ernesto Giménez-Caballero (és nem «lovag Giménez», ahogy egy pesti lap írta ebből az alkalomból) budapesti útját. Alberti a szélsőbaloldali Octubre kiadó-szerkesztője, és kommunista gyűléseken azokat a forradalmi verseit olvassa fel, amelyeket Oroszország öt nyelvre lefordíttatott, de Alberti a politikailag még lebélyegzetlen Federico Garcia Lorca mellett valóban a mai Spanyolország legjelentősebb költője, és így a katholikus Cruz y Raya egészen természetesnek találja, hogy kiadja összes költeményeit 1933-ig, záradékul egy nagy, a spanyol polgári társadalommal véres szájúan «leszámoló» költeményt is felvéve a kötetbe. (Nem hiányozhat a legtisztább gongorás stílusban írt szonettek mellől a Plattkó magyar futballkapushoz írott óda sem, természetesen!). S hogy Rafael Alberti, aki magát kommunistának vallja, megengedi, hogy egy katholikus folyóirat bocsássa áruba összes költeményeit? Más országban diffamáló cselekedet lenne ez, egy kommunistára nézve, itt a költő pársoros előszóban kijelenti: ime, ezzel járultam hozzá én a spanyol polgári kultúrához. Most más utakon járok s lenézem régebbi költeményeimet. De ha benneteket érdekel...

«Hombre, todos somos hijos de Dios»: «Mindnyájan Isten fiai vagyunk», feleli nekem a régi spanyol mondással egy fiatal spanyol író, aki a Cruz y Raya köréhez áll közel; amikor nem tudom elleplezni csodálkozásomat az újonnan kiadott Alberti-kötet felett, s talán nem is jut eszébe, hogy milyen szép is ez a nagy tolerancia. Spanyolországban egyhamar nem fognak vitázni «kettészakadt irodalomról»... Boldog írók és boldog ország!