Nyugat · / · 1935 · / · 1935. 6. szám · / · KÜLFÖLD

Brachfeld Olivér: SPANYOL NAGYSÁGOK TÜNDÖKLÉSE ÉS BUKÁSA

Luis de Araquistain, a Leviatan c. folyóirat szerkesztője, aki darab ideig a spanyol köztársaság berlini nagykövete volt, folyóiratában hosszú, folytatólagos cikkben támadja a «Spanyolország agymasszájá»-nak nevezett José Ortega y Gassetet, a külföldön is annyira divatos, ünnepelt spanyol gondolkodót. «A külföldön is», mondottuk, és ez az is szócska hamarosan túlzásszámba fog menni, ha az Ortegát spanyol részről érő támadások ilyen sűrű egymásutánban érik egymást: tegnapelőtt még csak a jelentéktelen és izgága Carmona Nenclares, tegnap egy jelentős katholikus kiadóvállalat egész kötete, ma Araquistain két hosszú tanulmánya folyóirata első helyén és ezzel csaknem egyidőben Ramon J. Sender, a legujabb spanyol írónemzedék legizmosabb tehetsége támadta Ortegát, holnapra pedig már be van jelentve Pérez Hervás ugyancsak heves támadása. Viel' Feind, viel Ehr' maholnap már ez a vígasza sem marad meg Ortegának, mert bizony meg kell hagyni: a köpenyegforgatásban, a mindenáron való érvényesülés pálfordulásaiban kevesen tesznek túl rajta ma Spanyolországban.

Az eddigi támadások közül kétségkívül az Araquistainé nyom legtöbbet a latban. «Ortega y Gasset, a tömegek lázadásának prófétája»: ez a címe a volt nagykövet tanulmányának, amely a kiváló spanyol gondolkodó «La rebelion de las masas» című legelterjedtebb művét választja támadása célpontjául. Az októberi «tömegek lázadása» után alig néhány hónappal, amikor még mindig hadiállapot van az asturiai események miatt, Araquistain tanulmánya nem nélkülözi az aktualitást.

Ortega próféta: de neki elsősorban a maga prófétasága a fontos és csak másodsorban az eszme, amelynek prófétája. Ortega filozófus: de fontosabb neki prioritását hangsúlyozni Heideggerrel, ezzel-azzal szemben, mint inkább annak örülni, hogy az Igazságot fedezték fel. Ortega belföldön demokrata és liberális, de kifelé a reakcioval kokettál; arisztokrata szeretne len ni, de az igazi arisztokraták számára mindig csak a «skribler» marad. Sorompóba szólítja a spanyol intellektuelleket a királyság ellen, hogy sértett gőggel vonuljon el az Alkotmányozó Cortes porondjáról, amikor az újdonsült honatyák nem akarnak leborulni szellemi nagysága előtt, hanem csak úgy kezelik, mint eggyel több hasonszőrű politikust. A spanyol Lessing lehetett volna, de ő inkább a spanyol Hegel, vagy legalábbis a spanyol Heidegger szeretett volna lenni és bár sikerült megteremtenie egy nagy kiadóvállalatot, amely anyagilag is felvirágoztatta: a Revista de Occidente c. folyóirat vállalatát - a cím ne tévesszen meg senkit: a Nyugat-tal még csak távoli hasonlóságok sem mutathatók ki, s a spanyol folyóirat ma már jórészt az innen-onnan összehordott külföldi folyóirat-törmelékekből él - sikerült döntő befolyást nyernie az egyik leghatalmasabb spanyol és spanyol-amerikai könyvkiadóvállalatra, elnyerte a metafizika egyetemi katedráját, külföldön nagy nevet vívott ki magának. könyveit számos nyelvre lefordították. De az eredmény Spanyolországban, amint azt most Araquistain és Sender megállapítják: a semmivel egyenlő! «Ortega az az ember, aki a legbuzgóbban igyekezett azon, hogy «iskolát» teremtsen maga köré. Követői vannak, tanitványai, akik a szajkoló ismétlés helyett folytatták volna irányát, nincsenek.» Az egyetemen (ha ugyan megtartja az óráit, mert hiszen olyan professzorok, mint Unamuno vagy Ortega, sosem erőltették meg magukat valami nagyon az egyetemi elfoglaltsággal) csak zavart hintett a serdülő agyakba és még mindig adósunk a régbeharangozott «önálló filozófiai rendszerrel» amely a szubjektivizmus és az objektivizmus szakadékát lenne hivatva áthidalni.

Senki sem próféta a maga hazájában: pedig Ortega az volt egy darabig. «A politikában hamar elhasználódnak az emberek», tartja egy spanyol mondás és mégis: a spanyol politikában még mindig jóval tovább tart egy-egy ember, egy-egy név érvénye mint a spanyol szellemi életben. Spanyolországban a szellemi életnek nincsen nehezéke; könnyű vitorlás, amelyet a divatok szeszélye hajt erre, majd amarra. Eugenio d'Ors grandeur et misére-jéről már beszámoltunk e hasábokon; azóta hozzátehetjük, hogy ez a szellemes író és európai rangú szellem nemcsak a magister Cataloniae rangját vesztette el, amelyet joggal viselt, de már Madridban is teljesen «lejárta magát». Maranon doktor, az irodalomba is bele-belekontárkodó népszerű spanyol orvos és politikus babérjait is egyre többen tépázzák mostanában, Unamuno körül is egyre nő a csend, minden külső ünneplés és Nobel-díjra ajánlás ellenére. Hogy Ortega von Üxküllt és Simmelt többé-kevésbé plagizálta, amint azt most a szemére vetik az Araquistain-ok? Már régen nem erről van szó. Az európai kultúra válságban van, halljuk manapság úton-útfélen; de talán sehol nem küzködik olyan válsággal, mint éppen Spanyolországban, ahol gyökerei csak a felszinbe kapaszkodnak és ahol ennek következtében az első szélroham földre terítette. Az 1931-es Spanyolország szellemi vezetői ma úgy küzdenek éltető atmoszféráért, mint azok a nagy halak levegőért, amelyeket a tengerek visszahúzódása a szárazon felejtett; túl nagyok, túl differenciáltak ahhoz, hogysem tüdőre cserélhetnék át kopoltyújukat, alkalmazkodva a megváltozott életfeltételekhez. Nemcsak a halottak, az élet is gyorsan vágtat lován; éltető áramai olyan hirtelenséggel vettek más irányt, hogy a nagy európai szellemek: Ortega, d'Ors, Maranon és a nagy Európa-ellenes szellem: Unamuno, hirtelen magukra maradtak és szavuk ma már a pusztában kiáltó szóval egyenlő.

Az újak? Még nincsenek sehol. Sender még csak igéret és Ramon Gomez de la Serna csak igéret - maradt! Pérez de Ayala elvonult londoni nagyköveti palotája tükrös termeibe és hallgat, Salvador de Madariaga pedig sosem volt olvasottabb Spanyolországban, mint teszem azt ama madridi születésű Georges Santayana, aki már gyermekkorában kikerült Londonba. hogy ott angol gondolkodóvá nevelődjék. Baroja, Azorin, Jarnés és a tisztán szellemiekkel foglalkozó írástudók körül egyre nagyobb az űr, a közönség egyik fele a vallási rajongástól csöpögő verses színdarabokat író Pemán műveihez tódul a színházba (van-e ki e nevet ismeri?), míg a másik fele még várja a baloldali prófétát, aki azonban egyre késik. A közönségnek csak azok az írók kellenek, akik eleve eljegyezték magukat a pártpolitikával; csak az írástudók árulása érdekli, de nem az írás, sem az írástudók. Mégis: egy nagy érték kezd mindinkább előtünni, akit eddig is ismertek, csak éppen nem minden oldaláról, az őszülőszakállas Ramón de Valle-Inclan. Ma már csak ő magaslik a harcban álló pártok fölé, mert egyik lábával erre, a másik lábával arra az «oldal»-ra támaszkodik. Valle-Inclán a Bradomin márkiról írt tetralogiájával lett híressé, amely arisztokraták számára is élvezetes olvasmány, akárcsak hercegnőkről s hercegekről szóló meséi. De a «baloldal» is reá esküszik, mert hiszen Oroszország, a szovjet Oroszországa több művét lefordította (küztük a Tirano Banderas című igen érdekes könyvet). Eddig politikával nem foglalkozott s bevallotta, hogy politikáról nem képes írni; akik közelebbről ismerik, azt állítják, hogy politikai eszméi csakúgy, mint irodalma, a leghamisítatlanabb spanyol hagyományokban gyökerezik, s ennek ellenére vagy talán éppen ezért! - egyszersmind a legforradalmiabbak is. Valle-Inclán már öregszik, de csillaga talán csak most van igazán emelkedőben.

És a többiek? Spanyolország számára jöttek, láttak, győztek - és elmultak. Történelmi és iradalomtörténeti szerepük lejárt, már leléphetnek a calderoni gran teatro del mundo szinpadáról. Európa számára megmaradnak: Ors, Ortega, Madariaga és Maranon külföldön még azok a szellemóriások, akik Spanyolországában - ahol az Idő malma gyorsabban őröl - megszűntek lenni. Mint ahogy az égen is számos olyan csillagot látunk még ragyogni, amelyeknek a fénye már régen kihúnyt...