Nyugat · / · 1935 · / · 1935. 6. szám
száguld a hófúvás és fejhangon dalol.
Bárkaként föl-leszáll, úszik a göndör pusztán
a három-ablakos faházikó, ahol:
másoló-tintától szutykosan könyökig
irják eszméiket a Kezdetről a Végről;
ujjukat szakálluk selymébe törölik.
megcsalt szerelmesek bús hevével teli
kivert istennői a hitszegő Nyugatnak,
dús idommal, ahogy a szobrász képzeli...
arcát tüzesebbre csipte még itt a szél!
Báli ruhába van, - már jó száz éve szabták -
de tarlót járt a láb, amely térdig kiér.
szeret dőlni iparmuzeumok előtt
s mellette mécsessel a Tudás Terjesztője
s a Jog, aki majdnem ön-pallosába dőlt:
egyik a kis faház csúcsára települ
a másik, mert vacog, a füstölő kéményre;
lába között lenéz s könnyezve orrt törűl.
próbálgatva arcán a hajdani varázst.
Voltaire volt kedvese már boldogan ölelne
egy rongyos kinait, egy vad burját-vadászt.