Nyugat · / · 1935 · / · 1935. 6. szám · / · GELLÉRI ANDOR ENDRE: CITERA

GELLÉRI ANDOR ENDRE: CITERA
EPRESKERT

Egy perecesről hallottam valamit... Azt, hogy szerencsétlen sorsú volt. Bandzsa is, sánta is. Szakálla pedig olyan erős és vörös, hogy még a koldusnyúzáshoz szokott borbélyinasok se beretválták szívesen.

Egyetlen csoda történt csak vele, az ő javára szóló... Olyan komor felhők gomolyogtak akkor az égen, hogy bármelyik beillett volna közülük királynak... s már most e királyok háborúzni kezdtek... vad széllovakon nyargaltak keletről-nyugatra, majd északról-délre - mert égi világháború volt ez - aknák, mozsarak dörgése s millió könny - az eső - és a perecessel történő csoda: a sűrű villámcsapás! Mert az esett meg vele, hogy egy ilyen fényes, hosszú, halálos szikra mellette csapott le, mint balta hasítva szét a hatalmas fát s mint ördög jelenléte pörkölt szagot árasztva megrémült flótásunk felé.

A perecesnek nem volt esernyője. Hányszor és milyen áhítatosan gondolt arra, hogy egyszer majd lesz. Multkor is erről álmodott a jázminbokor alatt. Bevallhatjuk, hogy a pereces méla szívében megdobbant már az eltulajdonítás vágya is az esővédő szerszám után - s az utóbbi időben - mintha valami balsejtelem intette volna erre - folyton így sóhajtozott magányos útjain: - Ha nekem egy esernyőm volna! - Ha olykor megnézte magát valamely csillogó pocsolyában - itt a sár tükörkeretében - miközben ujjaival rendbefésülte tűzveres, kúsza haját, - mint álom jelent meg neki a kinyitott ernyő s alatta a védett perecek. És a sötét felhők, amelyek mindenképpen életének legnagyobb ellenségei voltak, - a varázskép hatása alatt - a szegény perecest sújtó fenyegetéseiket márcsak erőtlenül motyogták mogorva szakállukba... Hallott ő bolondokról is, akik így szólnak: - Szög nől az arcomból - és runyán, vigyorogva, avagy búsan a kovácshoz mennek, hogy harapófogózza ki. S itt a pocsolya fölötti monológban megvádolta ezzel önmagát is: - Bolond vagyok. Esernyő a bajom.

Ezekben a napokban olyan perecekre akadt a vörös ember Óbuda zugolyaiban, hogy a tündérlakodalmakon is ilyennel ajándékozzák meg a színvirágból való nyoszolyólányokat, mert szépen s pirulva tartották a habtestű menyasszony fátyolát, a daliás, aranykardos királyfi mellett. Ilyen perecből kellene átnyujtani a szentéletű haldoklóknak az utolsó jutalmat. Reményteli gondolatok közben a tálca vidáman, élénken ingott perecesünk fején; szívét a reménynek olyan meleg szökőkútjai borították el, hogy e reumás húsdarab elvesztette fürdőjükben keserves kínjainak nagyrészét. S a kis bolt - sok tésztavonal - csillagozva: sóval - szinte nevetett és már előre kacérkodott a jövendőbeli vevőkkel. Emberünknek csodálatos örömmel dobogott a szíve. Pedig már a végzet ott ólálkodott körülötte - mint szikra, aminek csak sóhajnyi szél kell, hogy lángra lobbantson mindent s elhamvasszon egy életet.

Mint valami álmot várta ma az Epreskert zöld fáit; a halk utakat, amin akár a felcsillanó virágszirmok sétálnak a szépruhás asszonyok; s valamennyi álom és remény annyira feléje áramlott, hogy már-már kacagás ingerelte s meleg lélegzettel sóhajtotta ki magából a délibábokat, mert túl sok volt neki... Ugyanekkor - hogyismondjam - az égen kifutott a tej. A Nap túlságosan aláfűtött a fehér felhőknek - duzzadtak-puffadtak, aztán kibuggyant belőlük a lé s a kozmás villámok ott repkedtek az össze-visszaázott, tönkrevert perecek felett. Egy polypszerű gomoly maradt emberünk tálcáján s mintha e polypnak kifolyt szemei pörögnének alá, úgy csöpögtek le az ázott tészta közül az esőcseppek.

S ugyanekkor egy vak is feltünt a tájon, szájában kormos fuvolával. Azt hitte szegény, hogy egy nagy ház-udvar közepén áll s annak fujja nótáit, pedig nem volt körülötte más mint a beépítetlen telkek sáros dunyhája és a mi elázott perecesünk.

Ez a magányos fuvolaszó még sokáig visszhangzott a vörös emberben. Sőt amikor már odakerült szegény feje, hogy az egyik ágra felhurkolta magát - s amikor ez a hurok már annyira szorította a gégéjét, hogy nem igen ihatott vele többé vizet - e különös, félhomályú állapotban, midőn búcsúképen, ijedelemből is felnyitotta a szemét -, a vak fuvolást látta, nagy, üres telek közepén; csontos ujjaival - szinte perecesünk utolsó lihegéseiből billegetve ki sikongó nótáját fekete hangszerén.

És most történt vele a második csoda: az ósdi madzag, mit fehérneműjéből húzott ki életet oltó célból - e madzag nem szakadt le alatta, hanem komolyan és kötelességtudón egyre szorosabbra húzódott a nyakán - mintha valaki bíztatta volna - szorítsd csak, szorítsd... A lába ide s oda kalimpált. Mintha ezzel rúgta volna magát mind feljebb s feljebb ama sugárözön felé, ahol elvakul a földi élet, a kín és csak a másik életünk kezd látni.

Aztán meghalt. Csillagok őrizték őt és néhány madár. Már messze járhatott a földtől, amikor az éjszaka csavargói ráakadtak. Egy kóbor kutya volt az első - sárosan és csillogó szemmel megnézte a padra tett ázott pereceket, kivett a tálcából szerényen s üldözötten egyet, majd hűséges szemeivel feltekintett az akasztott emberre, s elügetett az éjszakába. Aztán arra ment egy vak, nyakába akasztott harmonikával, de ez elhaladt a terített asztal mellett, noha éhes volt. Ám később egy halvány, nyurga legény vetődött erre - s teletömte nagy zsebeit az ázott pereccel. Majd keresztet vetett a halott felé - s lábhegyen - mintha csak aludna az, aki nincs - elnyelette magát az éji sűrűséggel.

Reggelre nem maradt perec - remegő kezek, tolvajló tenyerek, éjféli ujjak meglakomázták a halotti tort, mert sok vándor van az éjben. S aztán - mint fáradt gyertyáról az utolsó csöpp - leszakadt a földre a pereces ember.