Nyugat · / · 1935 · / · 1935. 6. szám

KASSÁK LAJOS: “ÍRÁSTUDÓK"-KAL SZEMBEN - A KULTÚRA VÉDELMÉBEN

Gondolkodó ember előtt az irodalom embertformáló jelentősége nem lehet vitás. Ki ne látná, hogy a polgárság művészete: irodalom, zene, festészet, szobrászat, építészet milyen mély hatással volt az emberiség szellemi kialakulására. Holott a polgári művészet nem az agitativ tendencia közvetlen kihangsúlyozásában, hanem a formai tökély elérésében látta hivatása beteljesítését. Nagyon helyesen! A művészi produktum tartalma el nem választható a művész élet- és társadalomszemléletétől, magától a megalkotójától, ez esetben a polgártól s így a polgári művész helyesen értelmezett föladata csak az lehet, hogy műve formában, vagyis a maga valóságában minél tökéletesebb legyen. A tökéletesség fogalma ebben a vonatkozásban az alkotó én legteljesebb kifejeződését jelenti s ha az alkotó kifejezi magát művében, egyben az élettendencia szétközvetítése, a társadalomba való behatolása is bekövetkezett. A behatolás a mű tökéletességének fontos követelménye, a tökéletes megjelenési forma pedig az alkotás átérzését, az alkotó szellemiségének milyenségét és hovatartozását is meghatározza. Minden művészi alkotás, mint emberi életmegnyilvánulás tendenciózus anélkül, hogy külön éllel valamiféle külső, előre elhatározott tendenciát kellene belevinni. Az eleve elhatározott tendencia megöli a művészet funkcionális erejét, célból eszközzé alakítja át s így lényegében meghamisítja, hivatásában lealacsonyítja. A művész számára a mű tökéletessége a cél. Egészen más kérdés azonban, hogy ugyanezt a művet a pedagógus, társadalompolitikus a maga produktív területén hogyan alkalmazza céljai eszközéül. A társadalompolitikus előtt a környezet közvetlen alakítása a cél s a művészi alkotás mennél tökéletesebb, annál biztosabban alkalmazható eszköz lehet a számára. Abban a pillanatban tehát, mikor a művészet, mint célbetöltés elveszti jelentőségét a művész előtt, a mű, mint más területen alkalmazható eszköz is elvesztette igazi hasznosságát. A polgárság társadalomtudósai nagyon jól látták és látják a művészetnek, mint társadalmi produktumnak ezt a kettős jellegét és helyesen ismerték föl ennek a kettősségnek a társadalomra visszaható erejét.

Nem így a pártszocialisták többsége és nem így a pártesztétikusok - ha ilyenekről beszélni lehet. Ők a művésztől nem az alkotó erőt, hanem a szolgáló készséget követelték. És a legkétségbeejtőbb, hogy ezt a barbár, antikulturális követelést a «marxi történelmi materializmus» szentségére hivatkozva állították föl. Természetes, hogy a marxi elméletnek ez a vulgér értelmezése, dogmatizálása és mechanizálása a «művészetkritikusra» nem csak mint «esztétikusra» hanem mint «marxista» gondolkodóra, társadalompolitikusra is kegyetlenül rávilágít. Ha az ilyen «marxista» a művészetről beszél, akaratlanul is egész valójában megmutatkozik és könnyebben érthetőbbé válnak gazdasági és politikai téren elkövetett baklövései. Az ő marxizmusa a legszimplább materialista dogmatikán sem jut túl s így csak egysíkban, felületi dinamikájában tükrözi vissza az ezerarcú életet.

Az ilyen szempontu «kritika» támogatásával születhetett meg és burjánozhatott szét például annakidején Németországban a proletkultok szereplése. Ilyen szempontot képvisel többek között az a «kritikus» is, aki egy magyarnyelvű «tudományos marxista» folyóiratban zenéről elmélkedvén, Bartók Bélát azért nevezte haszontalan individualistának, antiszociális művésznek, mert kompozicióit a suszterinasok nem fütyörészik utca-hosszat, Ehez a «zenekritikához» hasonló példát garmadával idézhetnék, de mirevaló lenne, hogy kéjelegjünk a hasonló szörnyűségekben? És így függnek össze a dolgok, az általános mozgalom krízise így válik egyre érthetőbbé. Ahogyan a proletariátus szervezeteit elöntötték a harsogó, tartalmatlan politikai jelszavak, ugyanúgy kultúrfejlődése útját is hosszú időre elvágta az olcsó fanatizmus és szűklátókörűség. Mindezért a felelősség nem a laikus és irányításra szoruló tömegekre, hanem a vezetőkre, a lelkek kisajátítóira hárul. Annál is inkább, mert hiszen ezek a vezető személyiségek nemzetközi viszonylatban nagyrészt a polgárság oldaláról szakadtak át a munkásság táborába, érzelmekben és gondolkodásban iskolázottak, sőt nemesen kulturáltak voltak. Ezek az írók és filozófusok, akik éppen kulturáltságuknál fogva máról-holnapra vezető szerephez jutottak az erősen kulturálatlan proletariátus soraiban - nem tagadhatják a művészet társadalmi jelentőségét. Illetve, amennyiben tagadják, annyiban a szocializmus ellen vétenek még akkor is, ha egymás után írják a pártdogmákat magyarázó és konzerváló könyveiket. A proletariátusnak, melyet eleddig mesterségesen elütöttek minden kultúrátéléstől, amely nem ismeri, mert helyzeténél fogva nem is ismerheti a művészetek alakulását és fejlődését, ennek a proletariátusnak kétségei lehetnek a művészet hivatása és ható ereje iránt, de az említett vezetők nemcsak ismerik, hanem a maguk személyében nagyrészt végig is csinálták ezt a fejlődést. Név szerint nevezhetném meg azokat, akik részt vettek az utóbbi 25 esztendő úgynevezett izmusok harcaiban. Akik nem mint követők, azok mint ellenfelek álltak bent ezekben a harcokban. Csiszolódtak, nőttek és teljesebbekké lettek általuk. És mi történt akkor, mikor az eredményeket át kellett volna adni a tömegeknek? A tudomány és a művészet képviselői megtagadták multjukat olyan hangsúllyal, mintha a szociális fejlődés érdekében tennék és végül most könnyen rájuk bizonyíthatjuk, kultúrájukat nem kis részben arra használták föl, hogy új társaikat, a szocialista egyletek tagjait kulturátlanságban tartsák vele.

Fültanuja voltam, mikor kiváló tehetségű és kultúrájú festőművész kijelentette, úgynevezett marxista folyóiratban meg is írta, hogy a proletariátusnak ki kell magából vetnie a képzőművészetet, ez burzsoá luxus, a proletariátusnak nem képmázolókra, hanem jó, szervezett szobafestőkre van szüksége. Hallottam, mikor a polgári filozófusból és esztétikusból lett pártvezér, akinek nem tudom hány ezer könyv volt beágyazva a fejébe, kijelentette, hogy a proletariátusnak nem költőcskékre, regényfirkászokra, hanem bátor röpiratosztogatókra van szüksége. Ilyen egyoldalú sematizmusba csak a számító célzatosság viheti bele az embert. Aki otthon a szürrealista költőket olvasta, az az egyesületek tagságának csak a röpiratosztogatás jelentőségének fölfogását engedélyezte. Aki annak köszönhette vezető szerepét, hogy festőművész volt, az úgy mutatta, mintha a pártadót pontosan fizető szobafestő lenne az ideálja. Sok mindent hallottam és láttam, ami a kultúra nyelvén a kultúrátlanságot dícsérte. A művészek megtagadták a művészetet és ez annyit jelent, hogy az ember feladta az alkotó munka egy bizonyos területét. Mert a művészet alkotás, amit az ember hoz létre s ami az emberiséget termékenyíti meg új érzésekkel és új gondolatokkal. Ki merné ma tagadni a klasszikus művészetek egyetemes hatását? S ha nem is ilyen mértékben, de vajudó korunk vajudó művészetének is meg kell, hogy legyen közvetett társadalmi hatása. Ma már könnyű megállapítanunk, hogy a közelmúlt művészi izmusai nem birtak átfogó és általánosan átütő erővel. Valamennyi csak részletmunkálkodásig jutott el, ebben az elaprózottságban azonban kétségtelenül benne volt a szintézis utáni vágyakozás. S ha a laikus közönség nem is vette észre korszerű hatásukat, maguknak a művészeknek és művészetkritikusoknak nem lett volna szabad elsikkasztaniok a kísérletek komoly jelentőségét. Hiszen tudjuk, a művészet nem a társadalmon kívül álló szépségideál, hanem a kor egyéb erőivel egyetemesen, a mindennapi életből eredő és arra visszaható életmegnyilvánulás. A művészet krízise, elhalkulása vagy új föllobbanása sohasem volt független a társadalom politikai és gazdasági életében jelentkező változásoktól. Csak némi időrendi eltérés van a megjelenésük között. Történelemfilozófiai és társadalomkritikai alapon tudjuk, hogy a társadalmi átalakulásnak nemcsak az objektív gazdasági és politikai keretek között, hanem az ember belső életében is végbe kell menni. Ezt a folyamatot aligha tudnók hatásosabb momentumokkal illusztrálni, mint éppen a közelmúlt idők művészeti kísérletezéseivel.

Vagy talán a futurizmusnak, kubizmusnak, expresszionizmusnak, dadaizmusnak nem volt meg a maguk társadalmi jelentőségük, mondjuk pontosan, a forradalmak második, harmadik esztendeéig? De igenis! Hiszen a kilencszázas évek első tizedében, mikor még sejtelmünk se volt a készülő világfelfordulásról, a művészek éppen Olaszországban, a klasszikus tradiciók földjén kiadták első manifesztumukat s mintegy a semmiből, az álmos egyhangúság közepette kilépett az új dinamikus művészet. A magára eszmélt élet mozdult meg ebben a művészetben, igaz, hogy rendezetlenül és céltalanul, de ez törvényszerűen nem is történhetett máskép. Egy elmúlt korszak végén és egy új korszak kezdetén voltunk s ha a változott időket a filozófusok és szociológusok még nem is vették észre, a művészetben az élet dinamikája már jelentkezett. Ennek a lírai manifesztálásnak, ha nem is következményekép, de a nyomában jelentkezett a technikai fejlődés fellendülése, a sport térhódítása és ezért ebben a korszakban kétségtelen a művészi ujjászületés elsőbbsége. A futurista művészet glorifikálta a gépet és az ember érzésvilágában előkészítette a háború lehetőségét, aminek kirobbantásán már esztendők óta fáradozott a különböző imperialista diplomácia. Kevés áldásos emlékünk fűződik ehhez a művészi törekvéshez, de pszichikai jelentőségét elhallgatni egyenlő lenne a modern világkép meghamisításával.

A futurizmussal szemben, mintegy ellenőrző, a kötetlen dinamikával szemben, mint a statikus állapot keresése, a vad érzelmekkel szemben, mint a racionális gondolat, a logikai törvény és az anyagszerűség képviselője, jelentkezett a kubizmus. A futurizmus Olaszországból, a kubizmus Franciaországból jött s lényegükben nemcsak a területi, éghajlati különbségeket, hanem az adott társadalmi jellegzetességek különbözőségét is magukkal hozták. Egyik az érzelmek fölszabadításában, a másik az anyag megismerésében és a szerkezet hangsúlyozásában látta elhivatottságának célját. Ma már tudjuk, az új művészet a kubizmusban eresztett gyökeret. És tudjuk azt is, hogy az új társadalmi mozgalmak is egy új egyensúlyállapot megteremtésére törekszenek s hogy ennek az új egyensúlyállapotnak csak a minél teljesebb anyagismeret s a minél tökéletesebb szerkezeti egység lehet az alapja.

A futurizmus és kubizmus, mint két művészeti irányzat erős harcot folytatott egymással és - az emberiség már benne volt a világháborúban.

S most ennek az újabb társadalmi állapotnak, a gyilkolásokba belefáradt, a saját veszendőségére ébredt léleknek kifejezőjeként jelentkezett a művészetben az expresszionizmus. Az érzelmi dinamika és az anyag tisztelete mellé a kétségbeesett lélek jajkiáltása. A viharban álló ember önmagába fordult és ezzel a benső vizsgálódással megkezdődött a háborús lélek destruálása. Az expresszionista művészeti irányzat nem kis mértékben járult hozzá ahhoz, hogy az európai intellektus, ha még nem is forradalmi öntudattal, de mélyről izzó humanitással ellene fordult a háború őrületének. Az expresszionista művészek közül verődött össze az a kis intellektuális társaság, amely Svájcban kibontotta az embertelenség elleni tiltakozás lobogóját.

Közben befejeződött a háború és itt is, ott is fölütötte fejét a forradalom. A forradalom, amely nem a szociális erőknek, hanem a háborúnak volt a következménye. A művészetben jelentkeztek a dadaisták. Az expresszionisták humanizmusával szemben ők a forradalmi jelenségekkel szimpatizáltak, de őket sem az erejük, hanem a háború utáni talajtalanság és kétségbeesés sodorta ebbe az irányba. A szocialisták nem tudták, hogy miképpen és milyen vágányon vezessék a forradalom lokomotívját, ugyanúgy a dadaistákban sem volt meg az erő és tudatosság ahhoz, hogy a művészet területén kilépjék a hazatalálás első lépéseit. Építés helyett megelégedtek a rombolással, az élet igenlése helyett a mindent tagadását vallották. Munkálkodásukat érzelmi cinizmus és a formai torzítás jellemezte. De az a művészet, amely torzít - nem művészet. (A túlozás nem tévesztendő össze a torzítással.) A művészet nagyszerűsége, szuggesztív ereje a konstrukcióban és a kompozicióban - vagyis a tökéletes formaegységben reprezentálódik. A dadaisták legkiválóbbjai is megelégedtek a témafelülettel és a forma végső fölbontásával. De mégis, ebben a mindent tagadásban már benne volt a művészi izmusok korszakának lezáródása, a szürrealizmus, már csak mint a dadaizmus másodvirágzása jelentkezett s ez elé a szellemi vergődés elé most oda került a gyakorlati élet gyakorlati mozgalma: a politika.

Ebből a rövid áttekintésből láthatjuk, hogy életünk materiális és szellemi megnyilatkozásai milyen szorosan összefüggnek, súlyban és hatóerőben hogyan kerülnek egymás elé és hogyan egészítik ki egymást a nagy életvonalban. Természetes, hogy az embert környezete determinálja, de kétségtelen az is, hogy mégis ez az elnyomó erők alatt kínlódó ember az, aki a különben merevnek látszó, önmagában halottnak tűnő miliőt megváltoztatja, a saját igényeihez megfelelőbbé alakítja. S ez a megváltoztatni akarás, vagy megváltozni kényszerülés, mint az emberi szellem fejlődésének krízise, forrongása vagy új harmóniába jutása az egykorú művészetek stílusában maradék nélkül tükröződik.

Ne ijedjünk meg a szótól, mert minden egyéb szóképzés ellenére is, a stílus az, ami az alkotó munkában az elemek összeállításának újszerűségét elárulja, jelentőségét megrögzíti. Bizonyos korok különbözőségét a művészi stílusok különbözőségéből tudjuk elsősorban és legpontosabban meghatározni. Mert a stílus az egység s a különböző stílus a különböző egységek karakterképe. Kánon, amiben az ember, egy kor emberisége a maga maximális erőkifejtését zárta bele. A múlt művészetében összesűrített, úgynevezett gondolati és érzelmi tartalom már rég meghaladott lehet, az időleges semmit sem mondóvá válik a számunkra, de amitől a ma élő művészgeneráció még mindig nem tudta magát fölszabadítani - az a stílus, a formaharmónia, amit a múlt alkotó ereje, mint saját jelentőségét, mint az egység törvényét hagyta ránk.

Ilyen meggondolással szólok most az elmúlt művészi izmusok történetéről és jelentőségéről is, mert úgy tartom, ennek a folyamatnak a megismerése szellemi gazdagodást jelent számunkra. S nemcsak most, hanem már annak idején is szót emeltem az ellen a szellemi fertőzés ellen, amely politikai frázisokkal elfedte a gyötrődő világ arculatát. Szocialista ellenfeleim közül, akik tegnap még fölösleges ballasztnak minősítették a művészetet, ma már nagyon sokan bevallják a szocialista pártok nevelési metódusának hibáit és a munkásság bizonytalan ide-oda tolódásának okát nem utolsó sorban a szocialista kultúra hiányában látják. Igazuk van! De félős, hogy ez a felismerés későn következett be s a hirtelen rádöbbenés a kétségbeesett tömegeket a politikai kalandorok karjaiba fogja sodorni.

Kérdezzünk csak körül legközelebbi munkástársaink között és meggyőződhetünk arról, hogy egész alacsonyfokú iskolázottsággal rendelkező emberek milyen «otthonosan» mozognak a világpolitika zűrzavarában s hogy milyen keveset tudnak önmagukról s milyen kevésbé érdeklik őket legszemélyesebb ügyeik. Bejósolják az új világháborút, roppant hadierőket csoportosítanak és tólnak el ide-oda zavaros fantáziájukban anélkül, hogy földrajzilag tudnák merre van dél és merre van kelét. Szocialista forradalmároknak vallják magukat és állandóan a kapitalisták szemszögéből látják a világot, dialektikáról beszélnek és a gondolkodásuk ijesztően antidialektikus. Szocialista forradalmat hirdetnek, akik emberi magatartásukban konzervatív kispolgárok. De mindezen nincs mit csodálkozni. Miért élnének és gondolkodnának máskép a tömegek, ha a vezetőik sem élnek és gondolkodnak máskép? Hol van az a teoretikus, aki időszerűen és irányt meghatározón szól hozzá napjaink társadalmi problémáihoz? Logikai konstrukciók szerkesztésében és egyszintű reproduktív munkálkodásban merül ki tevékenykedésük. Marxot magyarázzák Engelssel és Lenint magyarázzák Marxxal. Kérődzéshez hasonlít ez a munka. A felvetett kérdésekre idézetekkel válaszolnak és így egy lépéssel sem jutnak közelebb a dolgok lényegéhez. Kiváncsiak lennénk rá, hogy marxi szempontból hogyan értelmezendő a bátorság, a gyávaság, a világháború előtti és a világháború utáni ember fogalma, mi a szabadság, mi a boldogság, mi a magányosság és még ezer más kérdés megválaszolására kiváncsiak lennénk, de sajnos, kérdéseinkre sehonnan sem kapunk feleletet. A teoretikusok másirányú elfoglaltsága miatt az eszme lényege a homályban marad s így csak érthető, hogy a tömegek nem a végcél irányvonalában cselekszenek. És mivel indokolhatnám mindezt, ha nem a mozgalom elpolitizálódásával? Ennek az elpolitizálódásnak folyamata körülbelül 1921-ben kezdődött, azóta végtelen harcok sorozatát éltük meg és közben elvesztettük magunk körül a rokon embert és elvesztettük önmagunkat is.

Végső ideje tehát, hogy megcsináljuk a mérleget. Magamban már elvégeztem ezt a munkát s hogy itt beszélek róla a nyilvánosság előtt, ne érjen miatta oktalan megrovás. Nem destruálni akarok, csak el szeretném mondani észrevételeimet és meggyőződésemet. Én mint író, aki állandóan olvasok is és jó néhány könyvet olvastam el azok közül, amiket «baloldali» cégér alatt adtak ki, ha most megkérdezem magamtól, hogy mit profitáltam a pártjelzett versekből, elbeszélésekből, drámákból és regényekből, akkor be kell vallanom, hogy ezek a munkák jóformán semmit nem adtak nekem. Ezeket a könyveket alig nevezhetem megalkotott, művészi produktumoknak. Nem a lélek dokumentumai, hanem politikai tézisek illusztrációi és gyatra magyarázói voltak. Tiltakozások a szolgaság ellen a szolgák nyers modorában és a szolgák sajátos igénytelenségével. Fegyvercsörtetés a hősök biztonságérzete és a stratégák számító tudománya nélkül. Művészet, amely művészietlenségével hivalkodik.

Annak idején azt hittük, hogy a művészi izmusok korszakának lezárulásával elérkeztünk az egyenes útra, amely szellemiekben a szintézishez vezet bennünket. De ha az izmusok önmagukba részegülten a dinamika fölszabadítását, az anyag tiszteletét és az érzelmek túlhangsúlyozását követelték a művésztől, akkor most idegen erők, a politika képviselői, a politikai tendencia túlhangsúlyozását követelik. Sémákat állítottak a művész elé. mintegy gyeplőbe fogták és szigorú ítéletet mondtak azok fölött, akik nem akartak alkalmazkodni. A művész természeténél fogva az az ember, aki kinyilatkoztatja egyéniségét és ez által teljesíti be társadalmi kötelességét. Művésznek lenni diszpozició és hivatásbetöltés - a politikusok pedig szerepvállalásra kényszerítették a művészt. A művészi alkotásra való képesség a művész veleszületett tulajdonsága. Megadott tulajdonság, de nem lezárt pont, hanem a körülményekhez képest önmagát folytató vonal. Bizonyos értelemben megadott kezdet és vég, de eközött a kezdet és vég között szinte határtalan lehetőségei vannak az alkotó szellemnek. A fa, például, fának születik és egyszerűen, mint fa hal meg, de közben kivirágzik és gyümölcsöt terem. Sokak előtt ez a természeti tünemény az élet misztériumának látszik. Igy vagyunk a művésszel és az ő művészetével is. A művész embernek születik, mint ember hal meg s közben olyan emberfölöttinek látszó új világokat szül verseiben, regényeiben, képeiben és zenéjében, amely világokkal az emberiség eddig még nem találkozott.

A művész és a művészet félreértése, fel nem ismerése könnyen adódik. Társadalmi szempontból a műalkotás két ellentétes komponens eredménye. Ez a két komponens a művész és a műélvező. Az egyik alkotásra, a másik az alkotás befogadására kell hogy képes legyen. A mű megalkotására csakúgy, mint annak befogadására nem utolsó sorban szellemi kultúráltságunk képesít bennünket. (A kultúrát itt szigorúan megkülönböztetem a civilizációtól.) Napjaink átlagembere beleveszett a civilizációba. Nemcsak a gyártulajdonosok és bankvezérek, hanem a szervezett munkásság is vezetőivel együtt. Művészet! Az átlagember előtt elvesztette létjogosultságát és jelentőségét. S így csak természetes, hogy vezérei után maga a munkásság szervezett tömege is meggondolatlan ítéletmondásra készen, ferde szempontokkal és igénytelen kívánságokkal fordul a szocialista művész felé. A pártesztétikusok és kritikusok minden további nélkül az eddigi élő művészetre kimondták, hogy polgári dekadencia, értéktelen lim-lom, amit sutba kell vetni és kiadták a parancsot, hogy a proletariátus teremtse meg saját művészetét. Azt mondták, a polgári művészetnek osztályjellege van - magától értetődik tehát, hogy a proletariátusnak is meg kell teremteni sajátos osztályművészetét. Milyen kétségbeejtőn hamis nézőpontok és hamis jelszavak ezek. Osztályművészetet az osztályművészettel szemben! A szocializmus szemszögéből ez száz százalékig tarthatatlan álláspont. Ha a szocialista mozgalom gyakorlati célja a társadalmi osztályok megszüntetése, akkor tudományában és művészetében ennek a célnak a realizálhatóságát kell legalább is sejtetnie. Ha a szocialista mozgalom valóban egy új, egy a mainál emberibb törvényeken alapuló közösség megteremtésére hivatott, akkor a kultúra területén is az általánosan emberi, a mainál differenciáltabb emberi kultúrának lehet csak szószólója és alkotásaival csakis ezt az irányvonalat képviselheti és dokumentálhatja. Hogy alkotásaiban nem adhat tökéleteset, talán még annyira sem tökéleteset, mint az életenergiáit szabadon kifejthető polgárság, ez magától értetődik, de ez sem mentségéül, sem igazolásául nem szolgálhat a pártmamelukok demagógiájának. Az új jelszavak újból összekeverték a felületeket és eltakarták a mélységet, ahol a szellem tüzei izzanak.

Az egyik jelszó: Kollektiv művészetet! S ha most megvizsgáljuk, hogy a kritikusok mit értettek ez alatt a jelszó alatt, megállapíthatjuk: semmi egyéb nem volt az tartalmatlan vagy kártékony értelmetlenséggel megtömött frázisnál. Ennek a jelszónak az idejében bűn volt például az, ha a költő önmagáról szólt. A tömeg glorifikálását és imádatát követelték meg tőle, azét a tömegét, amely semmiben sem hasonlított a munkásság százezreihez és millióihoz s amely csak az ő dagályos fantáziájukban élt, mint valami túldimenzionált, alaktalan ködkép. Az írót pártdogmákkal eltiltották attól, hogy önmagával foglalkozzon és megkövetelték tőle, hogy olyan mechanikus pontossággal szóljon, mint a gramofon és azt a dalt dalolja, amit kívülről beleénekelnek. A művészt féltették a játéktól s a művészetet a maga nagyszerű valóságában felelőtlen játéknak minősítették. Játéknak és felelőtlenségnek. Milyen félreértése ez a játéknak, mint a legabszolutabb életmegnyílvánulásnak. És korunk művészei, még a legkíválóbbak is, milyen messzire estek a gyerek alakító játékától, játszva alakításától. Bárha úgy lenne, hogy a művész olyan teljes odaadással tud dolgozni művén, ahogyan a gyermek teljes énje odaadásával tud játszani. De mindegy. A művészt féltették a játéktól. Ebben az időben bűn volt leírni, hogy én, parancs volt harsogni, hogy mi. Ezek a parancsolók elfeledkeztek arról, hogy mikor a költő magát énekli, akkor lényegében a világot énekli. A költő nem különvaló a világtól, része annak, még pedig egyik legérzékenyebb, legkifejezőbb része s ha megszólal, a kor szólal meg benne. Igaz, hogy: az író legtöbbnyire a magányosság emberének látszik, de hogy ez mennyire csak látszat, azt éppen műveinek az emberiségre gyakorolt hatása bizonyítja. Persze, azokra az írókra gondolok, akik nem az általuk olvasott műveket írják meg újra, akik nem a 100 elolvasott könyv után, ha mindjárt tehetségtelenebbül is (a legtöbb ilyen könyv csak ennyiben különbözik a mesterek műveitől) megírják a 101-iket. Ezek a legjobb esetben is irodalmi stilust írnak az élet irodalma helyett. Az igazi író művére nem a művészi jellemző, hanem a magától értetődés, a lényeg összepillantása és új formába szerkesztése.

És úgy érzem, az igazi művész nem a külvilág közvetlen behatása alatt, hanem bizonyos értelemben annak ellenére alkot. Mert, amint tudjuk a művész nem alakít, mint mondjuk a mesterember, hanem alkot, teremt. Pontosabban a művész maga a termékenység. Olyan, mint az anya - gyermekei által teljesedik ki élete A művész nem elfogyasztja magát műveiben, hanem a halhatatlanságba nő bele általuk. (A termékenység szép, egyszerű definicióját olvastam valahol: «A termékenység abban áll, hogy egyből több lesz. De nem úgy, hogy az «egy» darabokra esik. Ha a fából deszkát fűrészelnek, azt nem nevezik termékenységnek. Hanem úgy, hogy az az egy is megmarad s több ugyan olyan keletkezik.) Gondoljunk a virágra: szétszórja magvait a szélben és virágok kelnek ki belőlük. De maradjunk az előbbi példánál. Az öregedő anya gyermekei növekedésében, életerejük sugárzásában eszmél rá saját életének értelmére. És ugyanígy a művész. Tolsztoj, azáltal, hogy a Háború és Békét megírta, évszázadokra megmarad az emberiség emlékezetében. Dante több, mint hétszáz éve halott s szelleme még ma is ezrekhez, százezrekhez vagy akár milliókhoz tud szólni egyazon pillanatban. Halála tehát csak formai volt, lényegében tovább él bennünk, talán az idők végtelenjéig. A termékenység az élet diadala a mulandóság felett. A művész abban különbözik legtöbb embertársától, hagy szellemében termékeny. Önmagából merít, öntevékenységet fejt ki művében, de ujra hangsúlyozottan, nem különvalón a nagy világtól. Semmi sincs külön a világtól, mert hiszen csak a világ van s mi annak összetevő részei vagyunk. Az emberi lélek a világban és a világgal születik ujjá. Ellentéteiben gazdag mind a kettő (a kettő egy) és a soha meg nem elégedés sugárzik ki lényükből. A művész csukott szemmel is lát s leginkább így magábafordultan ér el a külső világ lényegéhez. Az alkotás pillanatában a magányt keresi, mintegy menekül önmagához, ezzel is bizonyítván, hogy mindennapi életét, mint a többi emberek, a közösség világában éli. Azt mondhatnám, a művész egyéniségét minden egyéb látszat ellenére is a tömeg, a társadalom hozza létre, évekig, évtizedekig, esetleg évszázadokon át úgy munkálkodott erői kialakításán, mint valami nagyszerű tükör kimunkálásán s ha most belétekint, megláthatja benne saját erényeit és fogyatékosságait. A művészi alkotás motivumai a természet és az ember, a társadalom és az egyén között adódó konfliktusokból fakadnak, a felszabadulás, vagy mondjuk, a kozmosszal való azonosulás vágyát hordják magukban. Ime, az eredet és a cél. Ha nem így lenne, társadalmi szempontból semmi értelmét nem látnók a művészetnek. A művész nem a könyveken át jut el az élethez, hanem életismereteiből alkotja meg művészi értékű könyveit. Ezek a könyvek aztán úgy állnak az olvasó elé, mint a világító tornyok, besugároznak a rejtett zúgokba és a nép ezeknek a világosságot árasztó tornyoknak fénycsóvájában ismerkedik meg az őt körülvevő mindenség titkaival. A művész a jelent figyeli és ebből az összetett tapasztalati, de nagyrészt a tudat alá szívódott, anyagból születik meg, ami holnap lehetséges. Jelentősége tehát formaalakító képességén túl, sorsalakító elhivatottságával mérhető. És itt nincsenek más-más lehetőségek, csak különböző kvalitások vannak. Az anya megszüli gyermekeit és a művész megalkotja műveit. Sors ez és nem parancsteljesítés.

De a pártpolitikusok közül kik ismerték fel a művész megkülönböztetett lényét és művészetének hétköznapi életünk feletti realitását?

El akartak tiltani bennünket önmagunktól, mert nem tudták, hogy az ember csak önmaga megismerésén át közeledhetik társaihoz, csak az ismerheti szomszédját, aki önmagát ismeri, csak az lehet osztálytudatos harcos, aki öntudatos ember, csak az lehet szocialista művész, aki önmaga, mint ember szocialista. Ők a kollektivitás fogalmát mindig mennyiségileg és sohasem minőségileg akarták realizálni. Az íróban nem az alkotásra hivatott kortársat, hanem a pillanatnyi szolgálattevés emberét keresték. Aki úgy indult el, mint alkotó művész, ők azt mindenáron megpróbálták riporterré, «közíróvá» alakítani. A két típus közötti különbséget nem vették észre. Holott ez a különbség szembeötlő és határozott jellegű. És ez a különbség természetes, tehát szükséges értékskálát jelent. R. W. Emerson szerint: «A művész termelése épp oly szükséges a számunkra, mint a péké vagy a takácsé. A társadalom nem lehet meg a nagy kultúrájú emberek nélkül. Amint az elsődleges szükségletek kielégülnek, parancsolón érvényesülnek a magasabb szükségletek». Amint az élet általános területén meg vannak az elsődleges és magasabb értékkülönbségek, ugyanúgy meg vannak a kultúrterületen is. Ujságíró és szépíró nem csak munkamódszerben, hanem szerepvállalásban, emberi magatartásban is lényegesen különböznek egymástól. Az egyik napjaink esetlegességeit jegyzi fel több-kevesebb pontossággal, a másik meglátja és felfedi az élet összefüggéseit...

A kollektív jelszó után, ami alatt a fórumon lévők az alárendeltet és az átlagosat értették, megszületett a Zeit-Roman, a riportregény jelszava. Ekkor már nagyon messzire tévedtünk a művészet lényegétől. A legtöbben alkalmi témák feldolgozására vetették magukat s ahogyan a politikai közhangulat alakult, úgy születtek és haltak meg ezek a könyvek máról-holnapra. Tartalmuk már nem történésfolyamat, hanem cselekmények sorozata volt, formájukban közelálltak a kalandorregényhez s tartalmukban csak a felületet surolták. Nem emberi sorsokat mutattak meg az olvasónak, hanem jelszavakat variáltak. Nagyon kevés kivétellel már alig emlékszünk ezekre a munkákra és egyre ritkábban jutnak majd eszünkbe, mert hiszen semmi mélyebben fekvő érzés- és gondolathúrokat nem pendítettek meg bennünk. Magával a nyers témával, mint az életben előforduló esettel akartak hatni, elfeledkezvén arról, hogy a természeti élet organizmusa és a művészet organizált valósága között mélyreható a különbség, bár mindkettő élet, mégis mindkettő más és más térben és más időmértékben él. A riportnak a tudomásulvétel és tudomásuladás a feladata, a szépirodalom az ember érzelmi világából az emberek érzelmi világába vezető híd és még sok minden egyéb, amit az értelem prózai szavaival körül sem tudunk határolni. Minden róla szóló mondanivalónk mellébeszélés. És ennek a mellébeszélésnek nagyon sokszor károsak a következményei. Ezekben a mellébeszélésekben nemis annyira a beszélő rosszakarata, mint inkább a különben logikusan végigvezetett gondolatsor kiindulási pontja a hibás. Nem tételezhető fel, hogy a politikus eleve elhatározott rosszindulatból szorítja az irodalom jelentőségét a politika jelentősége mögé. Igaz, hogy mindez a tény káros voltán mitsem változtat. Ők a politikát az eszme kifejeződésének látják s arra már nem gondolnak, hogy a politika az ember cselekedeteiben nyilvánul meg és hogy ezeket a cselekedeteket elsősorban az ember jelleme befolyásolja. Megfigyelhettük: a politikai vezér politikai szempontja és emberi magatartása között milyen szöges ellentétek rejtőznek. A politikai nevelés a legjobb esetben logikánkat élesíti, értelmünk körét tágítja, a szépirodalom (általában a művészet) egész belső lényünket alakítja. A művész az emberi életviszonylatok középpontjában áll és a dolgok középpontjába helyezi a mű elfogadóját is. Az irodalom jellemformáló ereje kétségtelen és jellemünk szabja meg gondolkozásunk irányát és cselekedeteink ritmusát. A művészet tehát semmiféle értelmezéssel sem mondható az élettől elvonatkoztatott jelenségnek. Alkotásának módja a kiválasztás, a szerkesztés és az elhatárolás. Ez a kiválasztás és elhatárolás a természet ellentéteit egy nevezőre hozza és a lényeget magasabb síkon realizálja. Azt mondottuk: a művész új világot teremt, most felvethetjük a kérdést: valóban új-e a művész által teremtett világ a szó abszolut értelmében? Nem. Ez az új világ nem a semmiből lett, gyökerei az örökegy világból táplálkoznak s a legnagyszerűbb művészi alkotás is ennek az örökegy világnak a tükröződése egy olyan helyzetből megmutatva, ahonnan eddig azt még senki sem láttatta velünk. Ez máskép el sem képzelhető, ha tudjuk, hogy a művész nem valahonnan a világon kívüli világból közeledik felénk, hanem hogy éppen a világ közepéből szól hozzánk és előttünk, a perifériákon élők előtt új az, amit felmutat és a hangja ezért hat ránk a kinyilatkoztatás erejével. Mikor tehát a művészi újról beszélünk, az eredetet és a beteljesedést dícsérjük. Vagy talán az ujságukat lázasan hirdető izmusok nem erre a szakadatlan folyamatra figyelmeztettek bennünket? Akik nem feneklettek meg az iskolás sémák ismételgetésénél, azok ma már benne állnak abban a folyamatban, amit a művészet történetének nevezhetünk. A futurizmus a dinamikát, a kubizmus a szerkezetet, az expresszionizmus az érzés jelentőségét hangsúlyozta manifesztumaiban és alkotásaiban egyaránt - s vajjon a nagy mesterek művei a maguk egészében talán nem dinamikusak, nem szigorúan szerkesztettek és nem expresszivek? Az izmusok egy kiégett és szétesett szakasz ellenhatásai voltak. A felszín alatt, közvetlen az ősöktől indultak el, az izzó vágy ösztönözte őket és vállalták a feladatot, hogy háládatlannak látszó részmunkájukkal visszavezessenek bennünket a dolgok középpontjába, az alkotóerőnek ahhoz a forrásához, ahol a dinamika, a szerkezet és az expresszió, mint a mű alkatelemei egyenlő értékszinten, egymás kiegészítéséül jelennek meg a műben. Ez volt korunk művészeti forradalma és ennyit jelent minden forradalom. Legizóbb pontján elhal benne a mult és megszületik belőle a jövő ami a mult folytatása. De ez az egyszerű tény még mindig nem áll előttünk természetes valóságában.

Ezért lehetséges, hogy a pártpolitikusok a forradalom nevében törnek ránk reakciós formuláikkal. Művészetről beszélvén, a szépíróktól azt követelték, hogy napi problémákat oldjanak meg könyveikben, egy verstől vagy regénytől olyan feladatok megoldását várták, aminek az elvégzésére filozófusok, szociológusok és közgazdászok mindmáig és együttesen sem voltak képesek. Az eredmény az lett, hogy mindennapi életünk problémáit irodalmi formában tudálékosan felhigították és a proletariátus tanulni vágyó és tanulásra képes rétegeit elvonták a komoly teoretikus munkák olvasásától. Szolgálatkész embereik tolla alatt így lett az irodalomból áltudomány és a tudományból álirodalom. Bárha a lira nem kízárólagosan érzelmek kifejezője, mégis a teoretikus és művészi munka között meg vannak a kategorikus különbségek és a művészetben az érzelmeké a döntő szerep. Nemis csak a művészetben. hanem így van ez életünk minden közvetlen és eruptív megnyilatkozásában. Mit jelentenek egyebet a gondolatokból kiformált eszmék, mint az érzelmek tudatosodását? Tapasztalati úton bizonyítható, hogy a gondolat, eszme valamely a homályból feltörekvő érzésnek, érzületnek a fogalmi képe, magyarázata és egyben egy újabb érzéshullámnak elmélyítő és megkeményítő, alakot formáló része. Az ember előbb megijed s csak azután adja meg ijedelmének értelmét, racionális jelentőségét. Egy valóban nagy élményre nem az eszünkkel, hanem érzelmeinkkel, idegeinkkel, vagy mondjuk, egész lelkületünkkel emlékezünk. A szigorú moralitásban nevelt nő első szerelmi órájára sorsdöntően nem az eszével, hanem az egész életével emlékezik egy egész életen át. Emlékeink lényünk mélységeiben raktározódnak el - a művészek azok, akik ezeket a rejtett erőket felszinre hozzák s a tudósok azok, akik ezt a felfedezett «anyagot» rendezik: filozófiai, pszichológiai, pedagógiai úton az életfejlődés szolgálatába állítják. Ebben a beállításban a tudós az igazságok értelmezője és magyarázója - a művész az igazság felfedezője. A művész művében azonosul az igazsággal, a tudós csak tudomásul veszi, a legjobb esetben nyomon követi azt. Lu Marten azt mondja: «Az elméleti megismerés nélkül való tettek mindenek előtt magát az elméleti megismerést segítik elő». A tudós számítással, a logika vezérfonala mellett halad előbbre, előbbre megállapított célja felé, a művész ellenben, ahogyan mondani szokták: «csak céltalan kutató». Valéry szavaival felelhetek erre a lesujtónak látszó megállapításra: «A céltalan kutatók sok nagyszerű eredménnyel lepték meg már az emberiséget». És mi mindent mondtak el már nekünk az emberről általában azok, akik pedig «csak úgy kinyilatkoztatták énjüket». Említsem Walt Whitmannt, a kozmikus amerikait, aki hatalmas áradozással a haldokló katonában csakúgy, mint a háborgó tengerben önmaga fájdalmait és feszülő életenergiáit ünnepelte? Vagy szóljak François Villonról, a lókötő franciáról, aki 600 évvel ezelőtt, mint az állam söpredéke gonoszkodta végig életét, s miközben most balladáit olvasom: a művészet magasságában az élet legmélyebb rejtelmei tárulnak meg előttem? Hol van az a tudós történelemíró, aki ennyit tudna elmondani egy-egy korszak emberéről és életviszonylatairól?

De igaz, hogy a szocialista írók sem tartanak ott (velem együtt), hogy a maga mezítelen teljességében, könnyben és vérben ázottan fel tudják mutatni az életet, ahogyan azt Villon tette, aki a Szentlélek nyelvén szólt, ha maga utolsó «akasztófavirág» is volt.

Századok választanak el bennünket Villontól és mennyire le kellett csúsznunk a lejtőn, hogy ennyire fénytelen a tekintetünk és ennyire kifejezéstelen a szavunk. A szocialista költő kész a könnyű szolgálattételre és a mozgalom vezetői, mintegy ellenzővel a szemükön élnek. Semmi egyebet nem látnak a politikai fórumon zajló csetepatéknál és komolyabban semmi egyébre nem is kíváncsiak. Nem régen még azt hangoztatták, hogy milliós és milliós tömegek állnak együtt felkészülten a harcra és íme, láttuk, mikor a leszámolás pillanata bekövetkezett, akkor ez a milliós állítólagos egység jóformán ellentállás nélkül, mint a pelyva szétszóródott.

Ma itt állunk így szétszórodottan és magunkkal tehetetlenül. Az elmult esztendők irodalma a harcról zengedezett anélkül, hogy a harc értelmére, sorsos jelentőségére rávilágított volna. És milyen különös, a tömegek közül azok, akiknek a fülében és idegeiben még benne harsog ez a harci zaj, nem kis számban és nem nagy lelkifurdalással átmennek a másik frontra, ahol ma ugyanolyan harci zaj hangzik, mint annakidején nálunk, csak azzal a különbséggel, hogy akkor a forradalom, most pedig az ellenforradalom trombitásai fújják a marsot. Az ellenforradalmi előretörésnek erre a forradalmi külsőségeire nagyon szépen mutat rá Thomas Mann egyik társadalompszichológiai tanulmányában. «Ha tekintetünket korunk szellemtagadó jelenségeire fordítjuk, azt látjuk, hogy egy egészen modern visszaélésről van itt szó s bárki észre veheti, hogy éppen a forradalomnak sokszínű fogalma az, ami lehetővé teszi ezt a visszaélést. Az ifjúság fejét csak úgy lehet elcsavarni (ugyanez áll a tömegekre is), hogy a reakció a forradalom fogalmát kisajátítja és a forradalom külsőségeit oly pontosan utánozza, hogy az ifjúság (a tömeg is) a legósdibb és régen kiaszott ideákat csodálatosan vonzó élettulajdonságoknak látja. És tényleg ujdonságról beszélhetünk, ami magát a jelenséget illeti... A reakció, mint forradalom jelenik meg, a nagy «Vissza», kiöltöztetve és kifestve, mint rohanó «Előre». Alapjában véve hódolat ez, a forradalom fogalma előtt, a reakció fenntartása és védelme érdekében.» Thomas Mann éles pillantással átlátta a mai helyzet kétszínűségét. De ő csak egy író és a politikusok vakon játszák tovább a megkezdett játszmát. És ezért az eltévelyedésért semmi komolyabb gáncs nem illetheti a tömegeket, őket két évtizeden át kultúra helyett dobszóval és trombitaszóval idomították s most szinte reflexlépéssel járnak tovább a hasonló dobszós és trombitaszós lármában. Minden kritikát kiérdemeltek azonban a volt vezetők, és azok az intellektuálisok, akik művész létükre föladták a művészet frontját és kiélték magukat az alkalmazkodásban. S ha ezek a művészek megéltek a balodal pórázán, ha sor kerül rá, ugyanígy meg fogják találni anyagi boldogulásukat a jobboldal szolgálatában is. Tegnap az urbanizmust, utilitarizmust dicsőítették, ma odaállnak a feudalizmus szolgálatába (a jelszavak ebben az esetben, mint Mann mondja, nem fedik a lényeget) s ha tegnap a nemzetközi szocializmust vallották hitükül, ma a nemzeti parasztszocializmusra esküsznek.

A művészet területén felhangzott az új jelszó: az: Új népiesség jelszava.

És azokban az országokban, ahol a feudalizmus mennyire-annyira épségben maradt, könnyen hódít ez a jelszó. Németországban virágzott ki először a politikai reakció árnyékában s ma ott virít az előtérben faji, vallási, antiintellektuális és egyéb átszíneződésben. Természetesen olyan ez a virág, mint a dudva, magját széthordja a szél és könnyen gyökeret fog. Nálunk, például, a fiatal írógeneráció, a diákság asszisztálása mellett (bárha a baloldalon tette meg első szárnypróbálgatásait), ma Petőfit vallja őséül és a proletariátus helyett a népet isteníti. Aki figyelemmel kíséri a fiatalságnak ezt a pálfordulását, láthatja a drasztikus ellentmondást, ami az «új irodalom» frontján végbemegy. Ugyanakkor, amikor Petőfire hivatkoznak, lényegében megtagadják állítólagos ősüket és szembefordulnak mindazzal, ami Petőfi kiváltságos helyét biztosítja irodalmunkban. Petőfi valóban a nép fia volt, a szegénység és elnyomottság világából jött, de nem állt meg a népre rákényszerített politikai, gazdasági és kulturális korlátok között. Ő az a reprezentativ költőnk, aki népi hangon európai szellemben szólt, a szalmafödeles parasztházból elindult Nyugat felé, a paraszti urambátyámos figurák közül világpolgárrá lett s nem a népi szokások külsőségeit iparkodott megmerevíteni, - mikor Nyugat felé orientálódott, ugyanakkor népének elhozta Nyugatról a kor legnagyobb szellemi ajándékait. Ő tehát perspektívát nyitott és lehetőséget mutatott a nép előtt. Állítólagos mai követői azonban hátat fordítanak Nyugatnak és a néphez való hasonulásban látják feladatuk betöltését. A Nyugatot itt, mint a haladás irányvonalát értjük. Németország kiszakította magát ebből a vonalból és ugyanígy a mi fiataljaink egyrésze is, amennyiben a német faji, nemzeti, népi ideológia behatása alá került. Petőfi a nyers népi erőt reprezentálta művészetében, mostani követői, a Párisban, Londonban és a tegnapi Berlinben iskolázott fiatalok, megpróbálnak visszanépiesedni. Amit csinálnak, arra nem a gyökeres népi eredet, hanem a raffinált népieskedés, a cikornyás szavak és dekoratív külsőségek jellemzők.

És jellemző rájuk, ahogyan egész magatartásukkal, művészetük formájával és frazeológiájával szembe kerülnek a velük egy politikai plattformon álló agrárszociológusokkal és politikai agitátorokkal. Amíg ez a két utóbbi típus nyomoruságot, kultúrátlanságot, a parasztság testi és lelki elsorvadását látja a falvakban és tanyákon, addig ők a kehes faggyúmécset, a légyfelhős istállókat, földes, ablaktalan, tuberkulótikus levegővel átitatott szobákat úgy állítják elénk műveikben, mint a megkívánni valók netovábbját. Az agrárszociológus, talán túlzottan is, kultúrszégyennek, betegségfészeknek nevezi a falut, ők az öreg paraszt csöndes bölcsességét, vagy ártatlan gyermeki mosolyát, a legény feszülő izmait, a lány megtermékenyítésre váró egészségét zengik áradó dícsérettel. Aligha egyéb ez tárgytalan extázisnál, vak vágányra állított politikai romantikánál.

Csodálatos, hogy bárha ezek közül az «új népiesek» közül jó néhányan nem régen még a baloldali pártírók vonalában csatangoltak, átélték ennek az irányzatnak bukását és mégsem okultak belőle semmit. Ahogyan ma általában és melletverve faji és nemzeti elhivatottságukról kiáltoznak, ugyanúgy kiáltoztak tegnap proletár voltukról és a szocializmusért. Az ilyen hirtelen pálfordulások, mindenbe könnyen beletörődések és mindenért hirtelen lelkesülések jellegzetes tulajdonsága korunk fiatalságának. Tegnap a pokolba kívánták mind azt a kultúrproduktumot, amely közvetlen nem állt a pártpolitika szolgálatában - ugyanúgy a pokolra kívánják ma azt a szellemiséget, amely nem akarja magát a paraszt modorába és a falu külsőségeibe öltöztetni. Persze, hogy ez is politika: csak álcázottabb a tegnapinál. Amint hibáztattuk a polgári intellektuelekből dogmatikus osztályharcosokká alakult proletárvezérek kultúrgyűlöletét, ugyanúgy elítélendőnek tartjuk az «új népies» írók állásfoglalását, indulatkiváltó harsonázását a szellem erkölcsi magatartásával és művészi megnyilatkozásaival szemben. Hódolnak a külsőségeknek és tapsolnak a teatrális mozdulatoknak? Tegyék, ha csak ilyen tettek elvégzésére képesek. De nem állhatom meg, hogy az új dogmák papjaira rá ne olvassam Romain Rollandnak, a nagy humanista művésznek és valóban aktív agitátornak szavait:

«Minden gondolat, - mondja Romain Rolland - amely nem torkol cselekvésbe, elvetélés, vagy árulás.» - Ezt mondja, de rögtön tiltakozik az ellen, hogy a művészetet külső erők behatása alatt idegen tendenciák szolgálatába állítsák. És ő, a megtörhetetlen baloldali, így folytatja:

«Biztosítani kell a művészet számára a tiszta meditáció szabad területeit s a szellem szabad látomásait. Mint ahogyan a tudománynak korlátlan szabadságra van szüksége a maga kutatásai számára, ugyanúgy érintetlenül kell hagyni a líra és a költői elmélyülés munkáját a maga teljességében.» Romain Rolland ezt a néhány sort a moszkvai írókongresszushoz intézett levelében írta. Szép és tanulságos cselekedet. Ami aztán a kongresszuson, többek között, Ilja Ehrenburg beszédében így folytatódik:

«A forradalom jelszava alatt nagyon sokszor a reakció bújik meg. Hallom a formulát: az író ezelőtt individuális házimunkás volt, akit most a kollektívnek kell felváltani. De az én véleményem az, hogy a művészi teremtés egyéni, pontosabban kifejezve, intím ügy. Meggyőződésem, hogy az irodalmi brigádok csak rövid jelenségként maradnak feljegyezve irodalomtörténetünk ifjúkorában.»

A két idézet a művészetnek a politika fenhatósága alól való felszabadítását követeli. Nem azért, mert a követelés felállítói reakcionárus szellemek, hanem mert a politikát annak látják, ami és szeretnék visszaszorítani a helyére és a művészetet is, látva szellemi és etikai hatóerejét, kiérdemelt szerepköréhez szeretnék juttatni. Az idézett néhány mondat ugyanúgy ellentétben áll a pártköltők, mint az «új népiesek» hol jobb-, hol baloldali demagógiájával. De hiába van igaza Rollandnak és Ehrenburgnak, az igazság csak az előtt igazság, aki felismeri igazság voltát. Bizonyosra veszem, például, ha fejtegetéseimmel kapcsolatban vitára kerülne sor, az «új népiesek», Rolland és Ehrenburg véleménye ellenében, Bartók Béla munkásságát állítanák elém, mint a legfőbb dokumentáris érvet saját igazuk mellett. Elejét veszem ennek a hiábavaló erőlködésnek. Bartók, akinek művészi pályafutására ők nem ritkán hivatkoznak, egész munkásságával, nagyszerű eredményeivel rácáfol oktalan próbálkozásaikra. Igaz, hogy Bartók zenéje, főképpen az indulás korszakában, tele volt ősi, népi, paraszti motívumokkal, de ez a kezdet jó három évtizeddel ezelőtt volt. Amit meg lehetett tenni, sőt helyes volt megtenni 30 évvel ezelőtt, az nem bizonyos, hogy helyes és megtehető ma is. Bartók zenei eredményei semmi esetre sem állíthatók a népieskedők vonalába. Bartók nem merült el holmi «népies» politikai áramlat hatása alatt, holmi «népies» művészkedésben. A közvetlen népi motívumokat, mint továbbalakítható anyagot, beemelte zenéjébe és föloldotta azt, minden egyébbre való tekintet nélkül, a művészet legmagasabb fokán. Eredményei mai viszonylatban, abszolut művészetkritikai szempontokkal mérve is, nagyrabecsült teljesítmények. Nem faji, népi, paraszti, hanem magasrendű szellemisége és kifejező ereje miatt. Vele kapcsolatban ma már csak a politika ügynökei beszélhetnek népiességről, az ő jelentősége abban van, hogy beérkezett korunk zenekomponistáinak legelső sorába. Ha meg is van benne a faji árnyalat, lényének teljességében kozmopolita lett. Ha összevetjük kortársával: Adyval, akkor látni fogjuk, hogy egyetemesség szempontjából rajta is túllépett.

Különben mit mond maga Bartók a népieskedőkkel kapcsolatban általában?

«A falu művészete csakis spontán megnyilvánulás lehet... amint abba valaki bele akarja magát ártani és azt mesterségesen akarja irányítani, abban az órában befellegzett az egész falusi művészetnek... Mert, ha a falu népe nem saját maga, önként termeli ki magából, vagy választja magának művészetét, akkor már meg is halt a művészete.»

Azok tehát, akik Bartókkal akarják igazolni az «új népiesek»próbálkozásait, tévedésben vannak, vagy tudatosan, saját érdekükben meghamisítják a való tényeket. Meggyőződésem, hogy az ujabb politikai áramlatok áldozatai ők, tekintet nélkül keresztény, vagy zsidó, magyar, szlovák, vagy sváb származásukra. Idillikus költészetüknek, amelyben szalónképesen jelenik meg a trágyadomb, ökrös szekér, szénakazal, szennyes alsónemű és egyéb népies, tárgyi rekvizitumok, semmi köze a paraszthoz, mint emberhez, a faluhoz, mint emberi közösséghez, de föltétlen alkalmas a városi lakósság között politikai hangulatkeltésre. Szinte látom, amint a városi zsidó kereskedő és irodalmi képzettségű bankár elandalog ezeknek a táj-nosztalgiával és tárgyi szentimentalizmussal telített verseknek az olvasásakor. Az egész napi pénzhajsza, spekuláció, esetleges szerelmi kalandok után megható, kedves dolgok a mestergerenda, az esetlen paraszt ümmögése - de csak annak, aki irodalmi csomagolásban kapja és nem kényszerül velük közvetlen érintkezésbe. És kellemes dolog villanyvilágításos, gőzfűtéses szobában a hegyaljai havazásról, kopárrá égett pusztákról és egyébb ilyen vad, idegen dolgokról álmodozni. És szép az is, hogy fiatal költőink faji és felekezeti különbség nélkül, fanatikus eltökéltséggel ragaszkodnak őseikhez. Műveiket olvasva elképzelheti az ember, amint szerte, a világ fővárosainak Ringjein, Boulevardjain és Körútjain csatangolnak vállukon zsellér- vagy harcos makabeus őseik hullájával. Mert így élnek ők a városokban, jelenüket eltakarván a multtal s ebből az eltakart jelenből építgetvén jövőjüket.

Továbbá ezek a fiatalok, akiknek legtöbbjük baloldali szellemmel és a művészeti izmusok széttört formájában szólaltatta meg első költeményeit, most a fölvett formai örökséggel, mintegy gúzsba kötik magukat és milyen különös, hogy nem érzik fájdalmát ennek az öncsonkításnak. Vagy talán nem is öncsonkítás ez a számukra? Valóban ennyire elasztikusak és ekletikusok ők? Alighanem, különben az örökölt formaruhában, neoromantikus nyelvi bogarászásukkal költészetüket nem vallanák még ma is forradalmi szellemű lírának. Fölösleges lenne bizonyítani, hogy ez a szellem már csak szerintük forradalmi. Nem hiszek a tartalom és forma kettősségében és aki ma úgy érzi, hogy korszerű mondanivalóit, korszerűtlen formában is kifejezheti, azt a fejlődés vonalából már elvitte az ördög. Az ilyen művészet a formalizmus útvesztőjébe került. Nem mondom, hogy nem produkálhatnak érdemes középszerű eredményeket, de a hódítók sorából kiestek. Az igazi művészi elhivatottság pedig a hódító és törvényt fogalmazó erők kifejezésével és közlésével reprezentálódik.

Így állunk itt a jelenben. Elmondtam azt, amit a művészet problémájával kapcsolatban láttam és ami fölött gondolkodtam. Hogy nem sok szépet és épületeset tudtam mondani, annak nem én, hanem kortársaim tévelygése és még inkább az a kor az oka, amelyben élünk. Bevallhatjuk, ez a korszak nem a kultúrszellemiség, hanem a technikai civilizáció fejlődésének korszaka. Megszületett a rádió, nagyszerűen kialakult a fényképezőgép, repülőgéppel néhány óra alatt körülröpülhetjük a földet, de a szellem itt áll meghasonlottan és iránytalanul, mintegy a ködös éjszakában. Ha művésztársaimról beszélek, sokszor úgy érzem, hogy ezek a felizgatott lelkek, akár valami bolond denevérek, kétségbeesetten csapkodnak ég és föld között.

Akik még mindig komoly jelentőséget tulajdonítanak a kultúrának és művészetnek a társadalom életében, azok nyugodtan bevallhatják maguknak, hogy ismét fordulópontnál állunk és azoké lesz a jövő, akik a tévelygők és csüggedtek között újból határozott elszántsággal kezdeményezni mernek. Azoké lesz a jövő, akik az eddigi kísérletekből ki tudják szűrni az értéket és létrehozzák a szintézist. Szerintem ennek a szintézisnek adva van a lehetősége. A művészi izmusok felszínre hozták a részleteket, a pártdogmatizmus végül is rákényszerített bennünket a mérlegcsinálásra és nagy kerülővel az alkotó szellem visszaérkezett önmagához. A művésznek egyetlen feladata van - alkotni. Aki kisebb és felszínesebb, individualisztikusabb egyéniség: az felszínesebb és jelentéktelenebb - a kollektívebb, átütőbb egyéniség: szociálisabb, általános értékű műveket fog alkotni. Ezeknek a műveknek társadalmi kiválasztása, elfogadása vagy elvetése a magasabbrendű kultúra szempontjai szerint mérő kritika és a helyesen, igényesebben nevelt közönség feladata.

Speciálisan szocialista szempontból ugyanígy értelmezem a kérdést. A szocializmus mozgalmi vonala most kétségtelenül völgybe hajlott. A támadókból védekezők lettek. Ebben a szakaszban tehát önkéntelenül is mód adódik a komoly kultúrmunka elvégzésére. A munkást, nemcsak mint dolgozó lényt, hanem mint társadalmi egyedet, mint életre született és életre érdemes embert is számba kell venni. Ki kell nyitnunk ezeket a lelkeket, hogy megismertethessük őket önmagukkal és a világgal, amiben emberhez illő módon élni érdemes. De a valóban emberhez méltó élet értelmét csak a kulturált ember képes fölfogni s csak ő tud hozzá ragaszkodni, ha kell, nehéz harcok árán is.

Aki a kultúrát nem igényli, vagy éppen megveti, az természet szerint ellentétbe kell hogy kerüljön a szocializmussal, mint elmélettel és gyakorlati mozgalommal.

Az ember tudásával védekezik a természet romboló erői ellen és lényének érzelmi magatartásával különbözteti meg helyét a környező világban.