Nyugat · / · 1935 · / · 1935. 6. szám

SCHÖPFLIN ALADÁR: AZ EURÓPAI IRODALOM TÖRTÉNETE (XIX. ÉS XX. SZÁZAD)
Babits Mihály könyve - Nyugat-kiadás

Az évszakok fordulása nem igazodik a naptár dátumaihoz, odakint akárhányszor fagyos tél van, mikor a naptár szerint már tavasznak kellene lenni. Még kevésbé igazodik a történelem a századok szerinti, merőben mechanikus beosztáshoz. A századok, akár külső eseményeiket tekintve, akár az eszmeáramlatokat, az emberi törekvések és a kultúra változásait, egymásba folynak, sokszor egy-két évtized nagyobb változásokat hoz, mint előtte több évszázad s nagy időbeli aránytalanságok keletkeznek, ha a történelmi beosztást évekre való tekintet nélkül, csak az emberiségben beállott változások fordulópontjai szerint nézzük. Ha a történetírás még nagyjában ragaszkodik a századokkal való számításhoz, az csak technikai expediens és mindig korrektívumokra szorul.

Ezért kezdődik Babits Mihály világ-irodalmi könyvének második, befejező kötete, melynek tárgya a XIX. és XX. század irodalmának története, az 1760. évvel. Ebben az időben jelent meg az Osszián, a világirodalom legnagyobb misztifikációja s egyúttal a legmélyebb irodalmi hatású könyvek egyike. Vele végbemegy az egész irodalom tartalmi és formai átváltozása. A francia felvilágosodás reakciója volt ez, az emberiség kiábrándulása a fegyelmezett józanságbál a szabad csapongás felé, az irodalomban az ész-irodalomtól a lírizáló irodalomhoz, a klasszikusból a romantikushoz fordulás, az addig az ókorra felépült kultúrának a ködös és bizonytalan, de annál érdekesebb és izgalmasabb nemzeti multakhoz való kapcsolása. Egyúttal a francia irodalmi szellem évszázadok óta kétségbe nem vont hegemóniájának megtörése a germán kultúrák, nevezetesen a német és angol javára, a kis európai népek irodalmának kialakulása és egyetemes európai színvonalra emelkedése. Ami egyetemesség a középkor nagy latin örökségéből még fennmaradt, azt ebben az időben tolta félre a nemzetiség ujonnan támadt szelleme. Ennek a kornak, az Osszián megjelenésétől számított másfél századnak a világirodalma tehát magától értetődően sokkal bonyolultabb és összetettebb, mint bármely más előbbi koré, nemcsak a benne szerepet és egyenjogúságot követelő nemzetek nagyobb számánál fogva, hanem azért is, mert a régi latin fegyelem megbomlása után az egyes nemzeti irodalmakon belül is formában és tartalomban, a szemlélet módjaiban és művészi célokban mélyebb különbségeket hozott létre az ujonnan élvezett szabadság és összehasonlíthatatlanul több tér nyilt az egyéni különbségek hangsúlyozására írók és írók között. Az eredetiség követelménye ekkor vált teljesen tudatossá az írókban s a kor levegője módot adott az eredetiség bármi túlzott tobzódásaira is. A széttagozódás olyan mértéket öltött, hogy időnkint már-már kérdés tárgya lett: van-e még egyáltalában világirodalom, vagy csak egymással laza kapcsolatban álló nemzeti irodalmak vannak?

Mindez roppant nehéz, de egyúttal izgatóan szép feladatot hárít az író vállára, aki - mint Babits Mihály - nem az iskolák vagy irányok szerint csoportosított írók összegét akarja megmutatni, hanem valóban világirodalmat ír, szintézist, amely a széttagoltságban az egységet keresi, a sokfelé elágazó nemzeti irodalmak közötti kapcsolatokat, az emberi szellem irodalmi kifejeződésének állandó vonalát - szóval a tulajdonképeni világirodalmat. A feladatot még jobban megnehezíti az irodalmi termelés óriási megsokasodása, a napról-napra fellépő írók ellenőrízhetetlen nagy száma, ami együtt jár az olvasóközönség hatalmas tömeggé duzzadásával, - nemkülönben az élettempónak addig még soha nem látott meggyorsulása, ami magával hozta az irodalmi és egyéb szellemi áramlatok gyors váltakozását is.

A feladat nehézségsége mintha fokozta volna az író bravurját. Babits Mihály módszere az új kötetben lényegileg azonos azzal, amit az első kötetben alkalmazott, de a sokkal bonyolultabb anyag módot adott arra, hogy pregnánsabban alkalmazza. A nagy változatosságból azokat a jelenségeket válogatja ki, amelyek az egész világirodalom szempontjából a legjellemzőbbek, tehát legfontosabbak, a csúcs-jelenségeket, ahogy azok néha egyidejüleg több helyen, néha váltakozva hol az egyik, hol a másik nemzetnél, hol az egyik, hol a másik írónál tűnnek fel. A jelenségekkel foglalkozik inkább, mint az egyes írókkal, nem egyes alkotók medaillon-képeiből igyekszik összerakni valamit, ami egésznek szeretne látszani, hanem a folyamatot ábrázolja, amelyben az egyes alkotók hol feltűnnek, hol eltűnnek, hogy adott alkalommal újra feltűnjenek, aszerint, amint alkotásaikban jobban vagy kevésbé tükröződik az egész folyamat. A hangsúlyt tehát nem annyira az egyes művek esztetikai értékelése kapja, hanem a világtörténeti folyamatba való bekapcsolódása, - amiben azonban mégis csak benne van a kritikai értékelés: minden egyes esetben a legkitűnőbb művek a legfontosabbak a világirodalmi folyamat szempontjából is. Európa különböző területein, különböző nyelveken egyidejűleg jelennek meg művek, amelyek koruk valamely fontos áramlatának valamely oldalára jellemzők, ezek tehát világtörténelmi könyvben egyidejűleg tárgyalandók. Ebből adva van az, hogy aránylag kevés összefüggő írói jellemképet találunk Babits új könyvében, leginkább olyan írókét, kiknek pályája rövid volt, vagy csak kevés világirodalmi csúcsra emelkedő művet alkottak, a legfontosabb írókkal a könyv különböző lapjain találkozunk ujra meg ujra, aszerint, amint műveik különböző időkben jelentek meg s a fejlődés különböző étappjait fejezik ki. Nem írók története ez, hanem műveké, - olyan műveké, amelyek világirodalmi jelenségek.

A legérdekesebb az, hogy ez a módszer nemhogy szétszaggatná az anyagot, hanem inkább szorosabbra fűzi, a kapcsolatok feltárásával, még az egyes írókra vonatkozólag is. Goethe például, aki magától értetődőn a legnagyobb teret foglalja el a század írói között, élesebb arcéllel domborodik ki, mert különböző helyeken találkozom vele, de mindig az egykorú irodalmi jelenségekkel való kapcsolataiban s az attitudenek azokban a változataiban, amelyek a kor haladtával végbementek nála. Babits mesteri szemmel látja meg a sokféleségben az egységet s mind a kettőt egyszerre tudja felmutatni. Más világirodalmi könyvekben egy fejezetben végez az olvasó Goethével, után másikban Schillerrel, majd Byron következik, utána mások - mindig csak egy bizonyos hangot hallok, egy bizonyos színt látok. Nem érzem a folyamatnak azt a polifoniáját és színgazdagságát...tehát a világirodalomnak azt a lüktettő szépségét, amely Babits könyvéből elém tűnik. Van valami eposz-szerű ebben az előadásban: a cselekvény gyorsulva-hosszabbodva, kiszélesedve-összesűrűsödve halad feltartóztathatatlanul, közben alakok bukkannak ki belőle, az arckifejezés különböző változásaival, hangok különböző modulációival s előttem áll az irodalmi világkép teljessége.

Babits nem impasszibilis író és nem pozitivitásra törekvő közömbös tudós. Az irodalmat a saját érzésén keresztül nézi s ítéleteiben helyet ad az egyéniségével való rokonságból folyó kedvezéseknek. Nem titkolja, az angol irodalommal való, kongenialitásból fakadt különös rokonszenvét s nem lehet félreismerni, hogy például Tennysonra és Browningra halmozott ragyogó magasztalásaival közvetett vallomást tesz saját költői ideáljairól is. Az angolok közül Byron iránt hidegséget érez, mert felfedezi benne - joggal - azokat a fogyatékosságokat, amelyek nem férnek össze a nagy költőről alkotott magas fogalmának, amelyek miatt, akármilyen példátlan hatása volt korára és az utána következő korra, vétkezett a magas irodalom ideálja ellen. Póz és giccs, ami legjobban kihívja Babits ellenszenvét s mindkettőből van Byronban elég. Gyönyörű sorokat olvasunk Shelley szeráfi lírájáról, Babits szemében - s ismét joggal - ez a modern líra s talán minden líra csúcspontja. A francia irodalomból Balzacot, úgy érezem, kissé aláértékeli, de amit Flaubertről, Baudelaireről, Verlainről ír, az végleges és változhatatlan. Kiemelkedően szépek az oroszírókról szóló fejtegetései, Puskin, Lermontov, Gogol; Tolsztoj, Dosztojevszkij tömör jellemzése és mint epigramma csattan el az a megállapítás, hogy - arról lévén szó, hogy az orosz irodalom Byron-hatásból indult ki - sokszor a tanítványok mennyivel különbek mesterüknél! Kevéssé érdekli a drámairodalom. Igaz, hogy a XIX. században nem hozott igazi nagy értékeket, - ma már Ibsenről is kétséges, a világirodalmi kincstár legbelsőbb termébe való-e, - de egészében véve a líra és a regény mellett mégis csak nagyfontosságú kifejezője a különböző korok szellemének. De éppen ezek az egyéni vélemények adnak különös varázst a könyvnek. Nemcsak folyton éreztetik, hogy itt nem konvencionális ítéletek után-mondásáról van szó, hanem az irodalomhoz és az egyes írókhoz való személyes viszony eredményeiről, egy kivételesen reagálni tudó elme vallomásairól, hanem bizonyos drámai feszültséggel is eltelik a könyv. Az iskola nagyság szerinti sorba állítja az írókat és kötelez a sorban való helyük szerinti tiszteletükre és szeretetükre. Ez korunk kultúrbabonái közé tartozik. Aki igazán szereti az irodalmat, annak rokonszenvei és ellenszenvei vannak az írókkal szemben, akárhány karátosra vannak is irodalomtörténetileg fémjelezve és joga van ezeket a rokonszenveket és ellenszenveket változtatni is, művészi élvezés-módjának változásai szerint. Babits rokonszenvei, és ellenszenvei mellett szól az, hogy rokonszenve mindig, a magas irodalomhoz való hűségnek szól és ellenszenvei mindig azoknak szólnak, akik egyéni szeszélyből, a lelkiismeret hiányából vagy a tömegek kedvezésének való hízelgésből hűtlenekké válnak az irodalom eszméjéhez. Ebből a szempontból föltétlenül igazat kell neki adni, mikor például Dickensnek magasan fölébe emeli Thackerayt.

Az a legfinomabb anatómiai, művelet, mellyel Babits az egyes nemzetek és egyes írók felületre legkülönbözőbb alkotásaiból kipreparálja a világirodalom ideg-központjába vezető idegszálakat, a legnagyobb örömmel töltheti el az olvasót. Ebben nem csupán az irodalom kongeniális ismerője árulja el magát, hanem a költő is, aki az ismeret tompa élét a költői ösztönön élesíti. Megállapításai sokszor a divináció megdöbbentő erejével hatnak: ilyen kapcsolatok felismerésére nem elegendők a tudós bármi alapos eszközei, sem a logika következtetései, - ezekhez numen kell. Ezzel emelkedik könyve az essay legmagasabb rangjára. Ha visszagondolok azokra a felvillanó szavakra, amelyekkel a magyar irodalom főbb csúcsait belekapcsolja a mindenkori európai szellemi áramlatok áramkörébe, Berzsenyit a «romantikus izzás»-ba, a Vanitatum vanitas Kölcseyjét Leopardi pesszimizmusába, Vörösmartyt a walterscotti romantikába s a Csongor és Tündével a francia l'art pour l'art-ba, Petőfit, Aranyt a kezdődő realizmusba. Milyen rávilágítások vannak ebben a magyar irodalom vezető szellemeinek alkotásmódjára! Hogy ha egyszer a magyar irodalomtörténetírás végleg ki tud szabadulni a pedantéria jobbágyságából, fel kell használnia az Ariadne-fonalat, melyet ezek a kezébe adnak.

Babits stílje mintha az új könyvben még könnyebb, felszabadultabb és közvetlenebb volna, mint az elsőben. Szinte mondatról-mondatra szikráznak a stílus-ötletek, közismert állítások új színt kapnak az új fogalmazásban, merész új megállapítások a legtermészetesebben vannak kimondva s a nyelvnek valami derült zengése van, amely mint édes zene marad meg az olvasó fülében. A legszebb magyar próza ez, benne van a gondolat örvendő izgalma, a kifejezés tökéletes, tehát legegyszerűbb művészete, a magyar nyelv minden dús lehetőségének teljes kihasználása, a hang minden modulálása az egyszerű, nyugodt értekezéstől a magas páthoszig. El kellene egyszer olvasni külön, csak a stíljére figyelve, mint valami finom zenét. Tudjuk, hogy Babits egyetlen roppant erőfeszítéssel, szinte egyhuzamban írta ezt a könyvét. Olvasása közben folyton azt érzem, hogy ez az erőfeszítés neki öröm, a könyv megírása élvezet volt, jó mulatság, férfimunka.

Babitsban, jobban, mint bármely magyar kortársunkban, benne van a nemes kiváncsiság szép szenvedélye. Utitársa ő minden nagy szellemnek, megjárta velük az emberiség nagy útjait és igyekezett megismerni a roppant emberi erdő minden kiemelkedő fáját. Nem azért, hogy könyvet írjon róluk, hanem hogy ismerje őket és gyönyörködjön bennük. S könyvének épen az adja végső hitelét, hogy anyagát egy alkotásban és gyönyörködésben eltelt élet folyamán, csak a maga számára gyüjtötte, a tudós előre megfontolt szándéka nélkül s adakozó kedvében adja át nekünk gyüjtésének eredményeit.