Nyugat · / · 1935 · / · 1935. 5. szám · / · FIGYELŐ · / · MEGSZÁMLÁLTATTÁL
MEGSZÁMLÁLTATTÁL
Bánffy Miklós regénye - Révai
I. Nagy Lajos
Nem igyekszem elfogultságaimtól szabadulni mert bizonyára csak annyira juthatnék, hogy leplezem őket. Némelyikről be is kell számolnom, amikor mint egyszerű olvasó - és nem mint kritikus - közlöm azt a hatást, melyet ez a regény tett rám. Félek a nagyterjedelmű regényektől. Micsoda egyéniségnek, micsoda embernek kell annak lennie, aki megengedheti magának, hogy ezeroldalas könyvet irjon? Aki joggal várhatja el az olvasótól, hogy húsz-harminc-negyven órát fordítson műve elolvasására, aki ne tartsa Isten ellen való véteknek azt a rengeteg papirt s nyomdai munkát, amely műve könyvvé válásához szükséges. Elfogultságaim alapján legalább Tolsztojnak kell annak lennie.
Elfogultságaim alapján, miután a háború és béke elolvasását mindmáig elmulasztottam, soha még akkora regényt, mint ez a Megszámláltattál, el nem olvastam. Két vaskos kötet, 726 oldal, petittel szedve! A Betty nénit egy esztendeig próbálgattam, ennyi idő alatt eljutottam a közepéig, akkor reménytelenül abbahagytam. Vajjon hogy történhetett az, hogy a Bánffy könyvébe belekezdtem, itt-ott «beleolvastam», többször elcsüggedve tettem félre, azután mégis megszerettem és szívesen mentem rajta végig? Ez már megint valami elfogultság, máskép egyéni ízlés, egyéni igény alapján történt: regénynél, novellánál, minden műfajú irodalomnál jobban szeretem a naplót, az útleírást, az etnográfiát. Ez a Megszámláltattál elsősorban mint etnográfiai közlemény ragadta meg az érdeklődésemet. Rendkívüli módon érdekelnek engem az abesszinek, a csuvasok, a négerek és a cigányok, vagy akár foglalkozási ágak szerint a kubikusok és a kovácsok, ilyen módon érdekel engem az az exotikus nép, amelyet arisztokráciának neveznek. Ez a Bánffy-könyv egy valóságos, tökéletes és teljes és hiteles ismertetés a grófokról, bárókról és hercegekről, férfiakról, azok asszonyairól s a kisasszonyokról. Kellemesen elszórakoztat, ha arról olvasok, hogy ez a különös nép mikor kel, mikor fekszik, mit és hogyan eszik. Hogyan öltözködik, mit olvas, miről gondolkodik, mire nézi a napot? Mit tart a koldusról, a padonalvóról, a gazdag polgárról, a költőről, a tanárról, Gaussról, Freudról, Einsteinről, Shawról. Mi a véleménye a szabadságról, a munkáról, a tőkéről? Mit gondol, vagy gondol-e egyáltalában valamit, amikor az a helyzet: nekem havi tízezer pengő, a földmunkásnak napi nyolcvan fillér.
Egy főúri vacsora leírását olvasni, amint szobáikban «átöltöznek» az urak és hölgyek, a pipázóban gyülekeznek, párokra tagozódva az étkezőterembe mennek, kor és rang szerint elhelyezkednek, szertartásosan esznek, még pedig sokat és jót és sokfélét, s ötévenként váltakozva hol kiköpik a szőlő magvát, hol lenyelik azt a szőlővel együtt, százféle szempont szem előtt tartásával «társalognak» s nem sajnálják a lelki és szellemi munkát attól, hogy órákon át aktive lenézzék a körükbe került «rangon aluli» főispánt, aki csak egyszerű «nemes», mindezt olvasni számomra ép oly szórakoztató, elcsudálkoztató, mint mikor az expediciós filmeken látom a törpenégerek harci felvonulását, vagy a zulukafferek dobszóra űzött rángatózó táncát.
Bánffy jól ismeri s szemléletes képekben, történetekben, párbeszédekben jól ismerteti ezt a népet. Képei, történetei párbeszédei a főanyagból kiágazó korjellemző részletekkel együtt regénnyé állnak össze. A regénnyel szemben azonban már megint sajátságos igényeim vannak. A mai regénytől valamit, valami meghatározhatatlant kívánok, olyasmit, többfélét, amit már magam sem tudok néven nevezni, csupán kerülgetem hát: valami olyan korszerűséget, amiből kitűnik, hogy a regényt ma írták; valami olyan értelmezését az életnek, embernek, jelenségeknek s azok összefüggéseinek, mely miatt a csak ábrázolás mégsem pusztán ábrázolás, hanem olyan ábrázolás, ami azért történt, hogy ne az ábrázoltakat, legalább is ne csak azokat lássuk, hanem azokon keresztül még valami mást is, valamit, ami közvetlenül meg nem ragadható, meg nem mutatható.
Ha így, felfokozott igényekkel kívánom a regényt, akkor hiányérzetem marad a könyv után. Most már szinte hangulat dolga, hogy az ember menynyire hangsúlyozza ezt a hiányérzetét. A regény vázát alkotó, párhuzamosan futó szerelmi történeteknek tulságos azonossága a konvencionális szerelmi történetekkel, sőt maga az, ahogy ily szerelmi történetek adják a vázat, azután a főúri élet hátterének, a dolgozók életének, sőt munkájának, szóval a főúri életet tápláló, azt lehetővé tevő erőknek, illetve azok leírásának az elejtése, - csak kritikai megjegyzésekre késztetnének, megjegyzéseimmel a mű tökéletlenségére mutatnék rá s mind messzebb és messzebb távolságba sodorhatnám az olvasott művet az eszményi regénytől. Óvatosságra s kíméletre int azonban a Megszámláltattál bizonyos modern szimultanizmusa, számos kitűnő részlete, ezek közt egy-két pompás leírás, - egy havasi vadászat, - jó pszichológiával megírt történések, - pompásan jellemzett figurák - Wickwitz - s a műben megnyilvánuló melléktekintetek nélküli írói becsületesség.
A mű elolvasása után további elfogultságaimról is vallhatok. Szeretem a grófot, ha író, mert szeretem a paraszt és a munkás és a néger írót is - Maran - de kimondhatatlanul únom már, hogy az egész mai irodalom egy és ugyanazon kategóriának a kifejeződése, mely kategória egyedei úgy hasonlítanak egymáshoz, mint egyik tojás a másikhoz - s ez a kategória: a kispolgári intellektuálisok végeláthatatlan serege, azoké akik elvégezték a középiskolát, abbahagyták az egyetemet, reális foglalkozásokat neurótikus munkagátlásaik miatt s esetleg amiatt, mert csak későn tudnak lefeküdni, későn kelni, nem vállaltak, hanem életüket, az «irodalomnak szentelték» és írnak, elszántan, hivatásszerűen, s mi sem természetesebb, minthogy sokkal inkább zsurnaliszták, mint írók, hiszen a legtöbb egyuttal «szerkesztő úr» is.