Nyugat · / · 1935 · / · 1935. 5. szám · / · TURÓCZI-TROSTLER JÓZSEF: A NÉMET PRÓZA ÚTJA

TURÓCZI-TROSTLER JÓZSEF: A NÉMET PRÓZA ÚTJA
Expresszionizmus és új-naturalizmus (Neue Sachlichkeit)

A természettudományosított szellemi életnek, az erkölcsileg közömbös öncélú szép világképnek, az egyoldalú lélektani szenvedélynek ki kell merülnie, hogy az impresszionista-romantikus költészet átadhassa helyét egy újnak. Minden területen akad költő, aki ellátja a «kimerítő» utolsó lépés funkcióját: a lírában Arno Holz, a drámában Frank Wedekind, a prózában Heinrich Mann. De csak a háború teszi szabaddá az utat az expresszionizmus néven ismert művészeti-költői mozgalom előtt s csak az összeomlás, forradalom nagykorúsítja hordozóit.

Az expresszionizmus gyüjtőfogalom. Egy sereg rokon irány és hullám megjelölésére szolgái. Időbeli határai: 1910-1920.

Lázból született, az élete egyetlen lázas állapot. Csak lázas környezetben érzi jól magát. Maga a megtestesült irracionalitás. Az expresszionista művész lelki fehérizzásban él. Áttöri az anyag korlátait. Minden «élménye» látomás. Világképe intuición alapul, nem pedig tudáson. Ő az emberiség lelkiismerete, az ember isteni származásának hirdetője. A szellem szolgája és forradalmasítója. Mindent az örökkévalóság látószögéből néz. Hangja a végtelen vonal zenéjének visszhangja. Nem a látható valóságot reprodukálja, mint a naturalista, hanem láthatatlan világokat valósit meg, nem céltalan, szép kísérteteket kerget, hanem csak a tiszta erkölcsi tartalom érdekli. Megváltja az elátkozott egyént, típussá, egyetemes emberré, emberiséggé tágítja. Az egyénnel együtt megváltja a mechanizált jelent, a meghamisított «hisztorizált» multat s szelleme erején utópisztikus jövendőket épít a semmiből. Pillanatról-pillanatra új szenzációk, új felfedezések korbácsolják a képzeletét. Nem ismer többé kerülőutat, marasztaló tagadó elemzést, erkölcsi közömbösséget, szeme előtt egyetlen egész: az osztatlan világ látomása, egyetlen végső cél: isten. A valóság mögött felfedezi isten paradicsomi kertjét. Nincs part, ahol meg ne vethetné a lábát. Újra szabadon, «gátlás» nélkül ver a szíve: az eltemetett misztérium meg van mentve, a halott mitosz újra él. A leghevesebben, a legérzékenyebben a líra felel az expresszionista költögetésre. A legváltozatosabb eredménnyel a drámában foly a harc az új elvont rendért, az új humanizmusért, a kozmikus közösségért, az anyag átszellemítéséért.

Az impresszionista hagyomány a regényben és novellában tartja magát a legszívósabban, főleg olyan íróknál, akik szerkezetük szerint inkább csak álexpresszionisták (M. Brod), vagy éppen csak hogy egy-két ponton érintkeznek vele és sokkal átfogóbb, exaktabb jelenségek, semhogy beleférnének az expresszionizmus palackjába. Az «igaziak»-nál viszont egy csapásra megváltozik minden: nyelv, nyelvtan, építőművészet. Itt már szó sem lehet architektónikus formákról és látható határokról. A mozgalom egyik karvezetője Kasimir Edschmid. Őt csak a tájak és érzékek exotizmusa érdekli. Világképe csupa őrült monádból áll. Novelláit, regényeit csak lázmérővel szabad olvasni. Eleinte még nyomon lehet követni önkívületének az útját, de végül egyre megfoghatatlanabb az üteme: alakjainak lába alól elpárolog a föld, fejük felett elúszik a levegő. Csak az a baj, hogy ez a láz és önkívület nem mond le a józan értelem ellenőrzéséről. Franz Werfel lírájában és drámáiban szabadul meg önkívület-többletétől, s ezért prózájában ráér foglalkozni konkrét lélekkel, emberrel, környezettel. Klabund annyi alakot vált, hogy végül már maga sem tudja, melyik az övé. Franz Kafka egy láthatatlan, tökéletes világrend törvényeinek szolgáltatja ki a tökéletlen embert; szellemidéző etikai ereje annál meggyőzőbb, mivel nem szorul önkívületre, hangos szóra. Leonhard Frank szószéken áll s politikai kiáltványokkal fordul az európai polgár lelkiismeretéhez. Alfred Döblin szigorú fegyelemmel építi meg lélektani, történeti és természettudományi utópiáit...

Az expresszionizmusnak tüstént vége, mihelyt nem maradhat meg az önkívület hőfokán, mihelyt lehiggad. Ezúttal újból kiderül, hogy a «tiszta» irracionalitás, az elvont mértan, a «feltétlen» szellem sem nem pótolhatja, sem nem bitorolhatja huzamosabb ideig az alkotó erő szerepét. Az expresszionizmus felkavarta a világot. Új rendet hirdetett, de csak fokozta a zürzavart; meg akarta váltani az emberiséget, de még csak magát sem tudta megváltani, istent, teremtő szeretetet prédikált, de végül elárulta mindakettőt; a zenét feláldozta a tagolatlan kiáltásnak, a ritmust a mértannak, az eszmét az időszerü politikai gondolatnak, a természetet a városnak, emberi együttérzést mimelt, de csak egy új érzelmességet hozott divatba. Nem maradt utána egyéb, csak egy sereg eksztatikus nyelvemlék és program. (Igéretét más valósítja meg: Jakob Wassermann a Christian Wahnschaffeban, a Fall Mauritiusban, az Etzel Andergastban, a Josef Kerkhofenben.)

Az expresszionizmus meghal, de elbeszélői továbbélnek. Werfel eljut a zártabb regényformáig. Edschmid útirajzokat, riportregényeket és riportnovellákat ír. A. Döblin aprólékos valóságszemlélete már-már a régi naturalizmusra emlékeztet. S valóban: az inga visszalendül, a kör bezárul. A «Berlin, Alexanderplatz» megjelenésével egyidőben egy új feltünő naturalista hullám önti el a német prózát. Mostanában jut szóhoz egy sereg új író: E. Ebermeyer, W. E. Süskind, E. Glaeser, Kurt Heuser, H. Kesten, E. Kästner, Ernst Penzoldt, Heinrich Hauser, M. Hausmann, M. Sturmann, Fr. Thorberg, Joachim Maass, Fr. Griese, Hansjürgen Wille, Richard Friedenthal, Martin Beheim-Schwarzbach, Peter Mendelssohn, Klaus Mann. Egy nemzedék tagjai mind. Kevés kivétellel 1900 körül születtek. Kivétel nélkül végigélték a háborút. Az idősebbek a fronton, a fiatalabbak odahaza. Nem kérnek kozmikus rendből, önkívületből, egyetemes emberből. Nem menekülnek az anyagtól, természettől. A valóságot akarják. Szemébe néznek életnek és halálnak, érzelmesség, ünnepélyesség nélkül. Nem kérnek szép szimbolikus megterhelésből. A valóság szép önmagáért, szimbolum önmagáért, csak meg kell tudni szólaltatni. Béke a faluval és béke a várossal, béke a géppel, de harc minden ellen, ami természetellenes. A fiatalok vallása heroikus vallás. Élni nemcsak öröm, hanem kötelesség is. Nem jár érte semmiféle metafizikai jutalom vagy kárpótlás. Puritán, tiszta leírásra szorítkoznak. A nyelv kiforgatott kategóriái visszakapják egykori érvényüket: ez az új «tárgyiasság» (Neue Sachlichkeit). Néhány régi impresszionista, Hans Carossa, H. Hesse, néhány lehiggadt expresszionista s más idősebb évjáratok is megtérnek hozzá. Világnézeti hátterük az új német exisztenciális filozófia (Heidegger), művészi s írói eszményük Knut Hamsun.

A legradikálisabbak nem ismernek sem a szemérmet, sem diszkréciót. Minden dolgot a nevén neveznek, az orvos vagy a természettudós érdektelenségével. Csak a tények s a tények leírása érdekli őket. Minden részletnek egyforma jelentőséget tulajdonítanak, föltéve, hogy vérmérsékletük ki nem fog rajtuk. Idetartoznak a híres háborús regények írói, Remarque, Renn, ide A. Bronnen felsősziléziai regényével. Az ember másodszor nem igen veszi kezébe őket. - Aztán megismétlődik a szabályos körforgás. A valóság ujra szűknek bizonyul, határai kitolódnak. Újra sor kerül a lélek, a szellem felfedezésére (igaz, hogy ezúttal «konkrétabb» lélekről van szó), a történelem evokációjára (igaz, hogy ez a történelem konkrétabb történelem). A szociológiai és politikai érzület is beleavatkozik a szemlélet meg leírás munkájába. Az eredmény egy új tompított, diszkrét naturalizmus (G. von der Vring, Frank Thiess) egy szenvedélyesebb stilizáló állásfoglalás, amilyen egyfelől E. Gläserre, Joseph Rothra, másfelől H. Fr. Blunckra jellemző, egy új történetszemlélet, amilyen pl. R. Friedenthalé vagy L. Feuchtwangeré, egy új természetszemlélet, amilyen az osztrák Waggerlé. Sőt van egy kisebb csoport, amely itt sem áll meg, hanem továbbmegy egy olyan pontig, ahol az ember hirtelen magára marad ősi félelmével, ahol nem igazítják el sem a logika, sem a természet törvényei, ahol a kérdések és rejtett összefüggések útvesztőjében nem lát más megoldást, mint a szakadatlan kérdés-felvetést. A száműzött metafizika így koronázza meg a reális mindennapi életet. Filozófia és költészet összefog, hogy megvesse egy új szimbolika alapját. A filozófia Heideggeré, a költészet romantikus vonatkozásokat sejtet. E csoport élén Hermann Broch áll nagyszabású regénytrilógiájával, az Alvajárókkal; mellette E. Vietta, K. Heuser...

*

A német próza irodalma ma áttekinthetetlenebb, mint valaha. A legbonyolultabb nemzedék- és irányátszövődés képét mutatja. A beállt politikai fordulat inkább csak a középszerűségnek használt, a mélyebb írókat vagy hallgatásra vagy tartózkodásra bírta vagy pedig esztétikai magányba kergette. Még egy-egy irányon vagy nemzedéken belül sem találni egy-értelműséget vagy egy-öntetűséget. Sokszor nem látni, hol végződik a régi s hol kezdődik az új. A háború és béke regényeinél pl. nem az évjárat, nem a formai szempont, a tárgy etosza dönt, hanem az elbeszélő politikai érzülete. Pacifista, militarista ugyanazon az egy izgatott vagy higgadt nyelven beszél. Kivételszámba megy az olyan regény, amilyen Georg von der Vring Soldat Suhrenje, mert itt a háborúba sodort civil tehetetlenség és tanácstalanság valóban megtalálja a maga dísztelen, de mégis megfelelő formáját. Az 1886-ban született H. Broch «Alvajárói» a maguk intellektuális romantikájával közelebb állanak néhány fiatalabb íróhoz, pl. Süskindhez, vagy Egon Viettához, mint a Brochnál csak valamivel idősebb Hans Grimmhez, aki pedig híressé vált regényében, a Volk ohne Raum-ban, pontosan az Alvajárók korát (1870-1918) választja hátterül. Nemzedéktársuk, Robert Musil, viszont a maga intellektuális képzeletével s megolthatatlan, burjánzó lélektani szenvedélyével inkább francia szabású jelenség, talán az egyetlen német, aki utolsó regényével (Der Mann ohne Eigenschaften) megfelel Ortega y Gasset regényeszményének. A hatvanéves Thomas Mann József-regényében a keleti irracionalitásnak olyan mélységeibe ereszkedik le, amilyenekről a fiatal irracionalisták még csak álmodni sem mernek, s nyugati humanista szeme még csak el sem homályosodik tőle. Vagy: az ötvenéves Albrecht Schaeffer már régen megvalósította az anyagi és szellemi világnak azt a termékeny együttélését, amelyet körülötte mások mégcsak lázasan keresnek. Vagy: a negyvenötéves Werfel (Die vierzig Tage des Musa Dagh) éppen most adott feleletet időpontunk egy másik nyugtalanító kérdésére: mi történik akkor, ha a földhöz, vérhez kötött erők összeütköznek a kozmikus magánnyal.

Látnivaló, hogy a határok mindenfelé elmosódnak, úgy hogy sem az idő, sem a tér nem szolgálhat megnyugtató koordináta-rendszerrel. Az bizonyos, hogy egyetlen egy korosztály sem formálhat jogot arra; hogy kisajátítsa az időpont hangját és formáját. Valamennyiüknek része van benne. Hozzátartoznak mint csont a csonthoz, hús a húshoz, ha egyébként biológiailag s szellemileg értékes életet élnek.

Vannak, akik nem akarnak mást, csak elbeszélni. Ők a «világiabbak», a kevésbé «németek». Ami mondanivalójuk van, szemléletük, vérmérsékletük, felszívódott a külső formába. Vannak, akik súlyosabb értelemben vett németek. Nehezebben mozognak, az útjuk mélyebb, nagyobb terheket visznek magukkal, a történésnél jobban érdekli őket a történés rejtett értelme és lényege; legfőbb gondjuk a belső forma, minden szavuk rövidített jegye annak, amit csak sejtenek, de amit nem sikerült megfejteniök. Azt a belső szabadságot keresik, amely talán nem szolgál annyi örömmel és zajjal, mint a külső, de maradandóbb s több köze van létünk isteni eredetével.