Nyugat · / · 1935 · / · 1935. 5. szám · / · TURÓCZI-TROSTLER JÓZSEF: A NÉMET PRÓZA ÚTJA
TURÓCZI-TROSTLER JÓZSEF: A NÉMET PRÓZA ÚTJA
A német novella
A német novella sorsa kevesebb meglepetéssel szolgál, története egyenesebb, szűkebb mederben «konkretizálódik», éppen ezért folytonosabb, áttekinthetőbb.
A novella a román szellem ajándéka, csak úgy, mint a regény. Időtlen emléke annak az új, fesztelenségében is kötött renaissance-érzületnek és szociológiai zártságnak, amely Boccaccióval megalkottatta a formáját. Valamennyi epikai forma között a novellának van a legszigorúbb szerkezete. A klasszikus novella nem pszichologizál, nem tart sem lírai, sem reflexív pihenőt, részletezés helyett rövidített relief- szerű ábrázolásra, gyors-irásra szorítkozik. Rendszerint valamilyen hallatlan esemény elbeszélése, egy síkban pereg le, előkészítése egy-egy szimbolikus fordulópontnak, végső csattanónak, amely jellemeket hajlít el, tör meg, forgat ki valójukból - s hirtelen felvillanó fényforrás erején embereket és sorsokat helyez váratlan világításba.
A német irodalom recipiálja az ősforma két változatát: a Boccaccio-féle fordulópont- és a Cervantes-féle jellemnovellát. Ezúttal azonban elmaradnak azok a deformáló jelenségek, amelyek a regény befogadását kísérik. A német elbeszélőket megejti az atmoszferikusan is zárt forma varázsa, nem tudnak szabadulni tőle, jó sokáig nem mernek változtatni rajta, sőt azon vannak, hogy teljesen betöltsék a «törvényszerűség»-ét. A legkülönbözőbb korok, irányok, nemzedékek képviselői, Goethe, Tieck, Fr. Schlegel, Hebbel, Spielhagen, P. Heyse, Paul Ernst... egyre ujból megpróbálják körülírni, értelmezni, megfejteni ezt a törvényszerűséget. Feltünő, hogy a romantika is tiszteletben tartja; sőt a német novella virágkora pontosan összeesik a német romantika időtartamával. H. von Kleist az egyetlen, aki eltér a kánontól. Látszólag ugyan ő is ragaszkodik hozzá, de azáltal, hogy a jellem és sors egyszeri végzetes összeütközésére alapítja a cselekményt; hogy a metafizikai nyugalmában megzavart, a maga démonjaival, kísérteteivel küszködő lélek világát választja színhelyéül s félelmetes könyörtelenséggel vonja le az egyoldalú küzdelem következtetéseit, századok óta most elsőízben teremt egy új típust: a sorsnovellát. Idősebb s fiatalabb kortársai legfeljebb csak annyit engednek meg maguknak, hogy a sorsfordulat előkészítése előtt nagyobb szerepet juttatnak a lírának, a természetfeletti erőknek, a csodának. Goethe óvakodik minden forma- és határsértésről. A romantikán innen nem is igen változik a formatörténeti helyzet. Az Ifjú Németország époly kevéssé ismeri az igazi novellát, mint később jogutódja, a naturalizmus. Ahol a romantika időpontján túl találkozunk ezzel a formával, bizonyosak lehetünk abban, hogy az elbeszélő még tartja a kapcsolatot a romantikával vagy a novella őshazájával (A. Droste-Hülshoff, Mörike). Gottfried Keller hol a fordulópont-, hol a kényesebb jellem-novellával próbálkozik. C. F. Meyer novellája plasztikus műalkotás. Th. Storm a dráma ikertestvérét látja a novellában, de gyakorlatában az emlékezet fojtott lírizmusát egyezteti szűk kispolgári valóságszemléletével. Mellettük, körülöttük, utánuk a kisebb tehetségek, epigónok hosszú sora konzerválja vagy diszkreditálja a hagyományt. A novella útja lefelé visz; idegen hatások - Mérimée, Daudet, Bourget, J. P. Jacobsen, Maupassant, Csehov, Turgenyev, a «short story» keresztezik; a kisregény és vázlat korcsformája, a szabadabb lélekzetű elbeszélés, sajátítja ki a helyét. Hogy azonban most hanyatlóban is még micsoda gazdag erőkifejtésre képes, ennek tiszteletreméltó emléke az a Paul Heysetől, H. Kurztól és L. Laistnertől kiadott kétszer huszonnégy kötetes gyüjtemény, amely lehetőleg csupa paradigmanovellát foglal magába.
A novella másodvirágzása az újromantika (és újklasszicizmus) időpontjába esik. Pauls Ernsték restaurálják, divatba hozzák az olasz, spanyol és francia ősformát. Kleist és nemzedéke új életre kél. - A legtöbb újromantikus novella lélektani tanulmány. Az elbeszélés, emberábrázolás, történeti távlat rendszerint csak ürügy: az igazi cél feszültséggel telített «nagy» pillanatok, a tudat s a «tudattalan» közötti területen végbemenő események elemzése, páratlanul finom nyelvi eszközökkel, a mélység új lélektanának irányítása mellett. A lélektani elemzés szenvedélye, a műnyelv az első pillanatban egyetlen család tagjaiként tünteti föl a novellistákat. Csakhogy a rokon felszin alatt nem nehéz felfedezni az egyéni, a szociológiai, világnézeti, művészi különbségeket: Heinrich Mann heves szómágiáját, Thomas Mann európai szemét, R. Huch plasztikus déli nyugalmát, Georg Munk hibátlan ötvöző kezét, R. G. Binding gótikáját, Hofmannsthal stílusarisztokratizmusát, J. Wassermann lázas önfejűségét, Stefan Zweig virtuóz vérmérsékletét.