Nyugat · / · 1935 · / · 1935. 4. szám · / · DISPUTA

Horváth Árpád: A «LENNI, VAGY NEM LENNI...» HELYE A HAMLETBEN

A Nyugat márciusi külföldi folyóiratszemléje B. M. tollának közvetítésével nagyon érdekes problémát ismertet a To be or not to be közismeretes helyének szerkezeti s lélektani kritikájáról, amit Lawrence angol tudós vetett fel, (nem elsőnek) állítva, hogy a monológ későbbi betoldás s eredetileg nem mostani helyén állott. A cikk, melyben B. M. Lawrence állításait plasztikusan tömöríti, - eltekintve attól, hogy élesen világítja meg egy budapesti színháztudományi folyóirat reménytelenűl állandó hiányát, - túlnyomóan lélektani okfejtéssel igyekszik állításait igazolni. Forráskritika, az őspéldányok összevetése s filológiai módszer alig vagy csak másodlagosan szerepel. Így - helyszűkében is - nem vethetjük itt össze az öngyilkosságra vonatkozó két monológ szövegét, ami pedig nem érdektelen feleletekkel szolgálna, sem pedig nem filologizálhatunk annak az igazságnak kiderítésén, hogy a «Lenni vagy nem lenni» az «első forma» és az «Óh hogy nem...» a «végleges alak», továbbá, hogy megállhatna-e az «első forma» a «végleges alak» helyén? Annak a kikutatásáról is le kell mondani, hogy 300 év óta kinek volt figyelme s különvéleménye e monológ dolgában, kiknek jutott eszébe s kiknek nem a «To be or...» helyét megváltoztatni vagy meghagyni. Holott érdemes volna Schlegelék, Tieck, Schröder, Devrient, Immelmann, Laube archívumaiban épúgy utána keresni, mint pl. Garrick, Kean, Irving s a nagy német Shakespeare-színészek esetleges véleményét, álláspontját vagy feljegyzéseit előkotorni.

De még a «Hamlet nem Shakespeare s Shakespeare nem Hamlet» szerű kijelentéssel sem lehet röviden vitázni csupán Lawrence lélektani - Hamlet karakterére vonatkozó - és logikai érveire szeretnék nehány megjegyzést kockáztatni, nagyjából a cikk sorrendjében.

Lawrence azt mondja:

1. «A cselekmény legizgalmasabb fordulatának küszöbén Hamlet hosszú töprengésbe merül.»

Hamlet mindig s főképen minden aktivitással (cselekvéssel) kapcsolatban «töprengésbe merül.». A töprengés az ő lényegszerinti s legvalóságosabb kiélési formája. - Éppen ezért ilyen a «Hamlet», mint amilyen s épen ennek a típusnak, ennek a lélekfajtának a megírása, megmintázása volt Shakespeare célja. Hamlet töpreng az őt ért emóciók után is: I. felv. 2-ik szín, a trónterem-jelenet után és II. felv; a színészekkel való jelenet végén, a felvonást végző nagy monológban. Itt hánytorognak, forrnak a tragédia s az ő tragédiájának legfőbb - legmotorikusabb - komponensei. A lélek nem tettekben, nem másokkal szemben, nem párbeszédek dialektikájában meztelenűl le, - a monológok az ő mély, megtáruló pillanatai. Mindaz, ami a világból hat rá, beléesik, megüti, riasztja vagy utáltatja: a monológokban, a csak-sajátmaga előtt kioldódó reflexiókban válik tudatossá, majdnem azt mondanám: ezeken át, - leűlepedve szinte, a kidobó erupció után, - komponálódik bele az életébe s a dráma nyelvén szólva, drámai életének vonalába, mely a szellem-jelenettől kezdve, a tettel szemben meg-megbicsakló ingadozással halad és kétség, önkínzás, gyanú és próba fluktuációjába merül az etikaivá vált bosszú eléréséhez vezető úton.

2. «Nem az általa előkészített csel lehetőségein s következményein tűnődik, amelynek kockájára mindent feltett - nem, ő az öngyilkosság kérdéseit veti föl, szinte akadémikusan.»

Pszichoanalitikus alapon könnyű lenne ezt az állapotot «magyarázni». De maradjunk csak Shakespeare pszichológiájánál. Hamlet Wittenbergából igen nagy és mély életkeserűséget hozott haza. Alaptermészete a környező világból erre reagál legjobban. Az itthoni állapotok, amiket Francisco, Bernardo s Horatio olyan pregnánsan s tömören rajzolnak (I. 1.), csak tetézik. Apja halála, akiben Odipus-komplexum híján éppen a «nagy uralkodó» eszményét is elvesztette, olyan belső ideált, akit anyja gyors násszal, az ország sietős koronázással s bátyja egy torz és korcs utódlással sietnek elfeledni s akit ezáltal a külvilág megcsúfol, akinek sorában tehát a maga jövendő életének bukását érzi, - még fokozza ezt az életkeserűséget. Ennek válik folyományává az öngyilkosság gondolata. E gondolat: szándék és terv, melyet csak a vallás parancsa tilt. Ez tartja vissza tőle s egy bizonytalan gyanú, a szellemjelenetig, azontúl, később pedig a bosszú kötelessége, melyet apjának fogadott s melyet maga is állni akar. Így jelentkezik szerves természetességgel az I. 2. végén az öngyilkosság gondolata Hamletben már az első szituációban, amelyben őt megismerjük. Vagyis Shakespearenél az öngyilkosság gondolata már a darab elején, eleve hangsúlyt kap, jelentőséget, nemcsak, mint Hamlet jellemábrázolásának s lényének festő-eszköze, hanem mint az egyetlen életforma: a halál, mely Hamlet számára nyitva áll, a királyfi egész lelki tartalmánál fogva.

S a darab egész építménye, célja, a Saxo Grammaticus nyers krónikájának művészi örökéletre-válása épen ez a probléma: hogyan kényszerűl egy önhalálra-szánt, az élet keserűségével szinültig-telt lélek élni, életben maradni s minden megfáradottsága ellenére is mégis harcolni: egy magasabb ethikai kötelesség: apja túlvilági és síri nyugalmának biztosítása érdekében és ennek parancsából. (Igaz, hogy az Ofélia-motívum ennek ellentmond. De vajjon ellentnond-e?)

Az öngyilkosság gondolatának visszatérése tehát nem ide-odatolt önkényesen toldott szövegrész feleslege, hanem szerves, pontos reflexiója egy lélek természetes hajlamának, amely annyira eluralkodik rajta, hogy visszatér s épen a legdrámaibb helyen tér vissza, épen az izgalmas ponton jelentkezik, - mint egy wagneri Leitmotiv dramatikus kontraszthangsúlya - akkor, amikor az ethikai parancsból kényszerűen tovább-vállalt élet szövi, bogozza, cselekszi - éli a maga sorsszerű célját és tervét. Épen most szólal meg az alaptermészet, az igazi hamleti natura belőle, nem önkényesen rátérve az öngyilkosság «akadémikus» problémájára, hanem visszatérve a maga életformájának természetéhez: ahhoz a világnélküli világképhez, amit - a halál jelent.

Ebből a szempontból nem is lehetne szervesebb és megokoltabb helyen a «Lenni vagy nem lenni».

3. «Megfontolja a mellette és ellene szóló érveket, csak épen azt nem, ami helyzetéhez és személyéhez illenék, hogy egy vállalt feladat, egy teljesitésre váró szent kötelesség köti még e földhöz vagy hogy attól akarna menekülni.»

A monológban Hamlet alap-énje szólal meg, amelynek természetes kivetülése volt már a halál-gondolat az I. 2-ben is. Az alap-én, a drámai események és drámai konfliktus előtti világkép és életérzés megszólalása, - Shakespearenél sohsem véletlen; az hogy épen ezzel, épen így exponálja Hamletet, főhősét már a darab elején itt újra, visszhang és refrain-szerűleg. A magasabb - mert drámaibb - szembeállítás nem az, hogy a vállalt feladatot akarja e monológban dialektikus kompromisszumra hozni lelke alaphajlandóságával; - gondoljuk csak el, milyen alacsony művészet lenne ez: szavakkal, újra szavakkal («hűtöm a szám, mint lotyó»...) próbálkozni, egyeztetni, mérni az útat ahelyett, hogy járná azt; ezzel szemben milyen sűrített és drámai, elválni a II. fv. végén az aktivitásba hajszolt, tervén kigyúlt, megmásúlt: mert már cselekvő éntől (szintén monológban!!) s a III.-ban újra, a mindig feltörő, a lélekből ki-kibukkanó és kiszólaló alap énnel kerűlni szembe a passzívval, amely a maga tragikus kettősségével halad azon az úton, mire társa, az aktív Doppelgänger kényszeríti.

Persze, hogy nem erről beszél. A saját halálának reménység-emlőjét szívja, amely számára az óhajtott vég- és beteljesűlés s nem a mások haláláról meditál, a bosszú kötelességéről, amely számára csak kín, útvesztő, bonyolúlt és nyugalomtalan.

4. «Töprengése tele van filozófiai kételyekkel a másvilág létét illetőleg, holott csak nemrég találkozott atyja szellemével.»

Töprengése, amely épúgy önmagára vonatkozik, mint az I. 2.-beli épúgy van tele kételyekkel is, melyek variálódnak, módosulnak, de lényegükben ugyanazon pont körűl forognak, minthogy ugyanazon személyről, az ő saját életéről van szó, amelytől benső alkata s érzései szerint szabadúlni akar. Szabadúlni szeretne, de nem teszi: magasabb parancs, nagyobb törvény vállaltatta vele az életbenmaradást.

A másvilágról pedig igen határozott fogalmai, főleg pedig hite van: lásd a színjáték után imádkozó király jelenetét, amikor Hamlet meglepi s amikor a színjáték által a cselvetés valósággá: való bizonysággá forralta ki a bűnt, amikor végre a megtorlásnak nemcsak erkölcsi igazolása, de a tett elkövetésének aktív láza és kényszere is itt van s mindez egyetlen tökéletes drámai pillanattá tornyosúl, sűrű végzetté válik: egy csupán a bosszúért élő lélek, egy meztelen szál kard s egy - imádkozó, lelkifurdalásától gyötört, bűnéért vezeklő király szituációjában: akkor Hamletet ilyen intenzitású cselekvésben, ilyen forró atmoszférában, drámailag ilyen kiérlelt s végsőkig feszülő helyzetben épen a másvilágról való s fölöttébb tiszta fogalmai tartják vissza attól, hogy lesújtson.

Hogy pedig «nemrég találkozott atyja szellemével»? De hiszen tépő kétsége a szellemmel szemben már többször felmerűlt: tettben akkor, amikor a szellemjelenet után a temetőből nem rohan haza, hogy felkoncolja a királyt, hanem töpreng, kétkedik, színleli az őrültséget s nyomoz, mígnem a színész-trupp bevetődése ötletet ad a tervhez s a cselhez, hogy - a szellem közlésén túl is, - bizonyosságot szerezzen; expressis verbis pedig a II. fv. végi monológ köv. soraiban:

«A látott szellem ördög is lehet mert az is ölthet íly tetszetős hüvelyt és gyöngeségem, mélakórom által (mert ily kedélyre nagy hatalma van) a kárhozatba dönt».

Amiből a szellemmel szemben való kétséges lelki magatartása teljes világossággal kitünik. Ennek csak a szellem másodszori megjelenése vet véget, a N. fv.-ban, Hamletnek anyjával való jelenetében.

*

Bizony, «ez a találkozás felforgatta egész lényét és életét». Felforgatta azáltal hogy - misztikus valóságot vagy ha tetszik, transzcendentális intenzitást - reális bizonyosságot vagy ha tetszik, földöntúli sugallatot adott olyasmiben, ami Hamlet lelkében amúgy is, mint ködös, bizonytalan gyanú, megérzés, sejtelem («óh az én próféta lelkem!») már benne élt. S mégsem rezonálhat e találkozás zaklatott emléke, még csak egy alluzióban sem a «Lenni vagy nem lenni»-ben, mert itt - és épen azért épen úgy, mint az «Óh, hogy nem olvad, nem hígul s enyész...»-ben - ugyanaz az alap-én szólal meg, a maga saját, első és ősi problémájával, aki az I. 2-ben, a darab elején. Shakespeare művészi karakterábrázolása az, az a szándékolt és sikerűlt művészi többlet, hogy ez az alapszándék, őshajlandóság: a saját élete eldobása még mindig. a gejzír spontán erejével tör fel Hamletből, amint a lélek (cselekvés előtt!!) nem koncentrálja magát eléggé önfegyelmére s így feltör a régi vágy a cselekvésre s életbe-kényszerítő morális parancs tiltakozása ellenére is.

*

Mindebből talán az is kiviláglik, hogy e kérdéses monológot nem tekinthetjük «lírai költemény»-nek, amely «nem Hamletet fejezi ki, hanem Shakespearet». Úgy a helyét tekintve, mint önmagában nézve a «Lenni vagy nem lenni» a legteljesebb dráma, annyira drámai, olyan szervesen bekomponált, amennyire csak monológ a világ drámairodalmában dráma lehet. Nemcsak az önkényes későbbi beillesztés durva rostjai nem fedezhetők fel ezen a pompás drámai szövésen, de a hamleti karakter drámai fejlődése, krízise és jellemalakulásának menete is elképzelhetetlen másként, mint a monológ mai helyének szerkezeti előzményei s lélektani következményei kőzött.

Így hát az angol cikk ismertetőjének álláspontját tesszük magunkévá teljes megnyugvással a dramaturgiai szemlélet gyakorlatának partjáról is: a nagy monológ azon a helyen van legjobb helyen, ahol 300 év óta máig áll s megbolygatni kár volna.