Nyugat · / · 1935 · / · 1935. 4. szám · / · DISPUTA

Kardos Albert: STÍLUSKRITIKA

Tisztelt Szerkesztő Úr!

Üdvözlöm a stíluskritika megindításáért! Csakhogy, ha kihúzta a kardját Szerkesztő Úr, tessék forgatni is. S ha egymaga nem győzi ütni és vágni, szúrni és szabdalni a stílus ellen vétőket, adjon Szerkesztő Úr kardot másoknak is a kezébe, akik készek is, képesek is hadakozni a magyar stílus szépségéért s ami azzal Ön szerint is gyakran egy, a magyar nyelv épségéért. Megérdemli akár az egyik, akár a másik. Az én öreg ujjaim közül a toll is majdnem hogy kiesik, de azért összeszedve minden erőmet, megpróbálom fölemelni a stíluskritika kardját, ha csak egy-két suhintás erejéig is. Természetesen Szerkesztő Úr nyomdokain akarok haladni.

Valóban úgy van, ahogy Szerkesztő Úr mondja: A magyar stílus gatyában jár. S ezt a parasztkodást, politikai műszót használva, ezt a kisgazdaiasságot elsősorban fővárosi írók űzik, már akár akik ott születtek, akár csak oda kerültek. Talán azért, hogy kimutassák, ők is jártak falun, ők is paroláztak a föld népével. A parasztkodó kifejezések közül egy sem bosszant inkább, mint a kieszel helyett felkapott kiagyal, amely ott pöffeszkedik politikai vezércikkekben és irodalmi tárcákban egyaránt. Pedig amennyivel szellemibb az ész az agynál, annyival finomabb, magosabban járó a kieszel, mint a kiagyal. Ám agyaljon ki a bárbeli bohóc durva tréfát, a szalonbetyár vaskos szójátékot, a mindennapi vers-szállító képtelen kínrímet, a tudóst, a bölcselőt, a költőt, a művészt tiszteljük meg azzal, hogy ő kieszeli a módszert, az elvet, az alapeszmét, a műalkatot.

Még inkább igazat adok Szerkesztő Úrnak, mikor szegénységet érez ugyanazon szónak az ismétlődésében. Hiába mondja a magyar szólás: Sok beszéd szegénység, mert bizonyos, hogy kevés szó még nagyobb szegénységet jelent, főkép mikor az a kevés szó egyúttal több más szónak a pusztulását mutatja. Így pusztítja a magyar nyelvnek egy egész szócsoportját az öreg, amely újabban führeri egyeduralomra törekszik.

Régebben az öreg csak a vén-nel, legföljebb az idős-sel cserélődött és joggal, mert édes testvérek voltak, de ma nincs ó torony, hanem öreg torony, ma nem az ódon épületet bontják le, hanem az öreg épületet, ma nem a régi kollégiumba gyülnek érettségi találkozóra, hanem az öreg kollégiumba, ma nem az ócska ruhákat ajándékozzák el, hanem az öreg ruhákat, ma nem az elavúlt módszereket teszik félre, hanem az öreg módszereket stb. Igazán csak egy lépés választ el bennünket attól, hogy egy mai zeneszerző a Régi dal, régi dal, régi dicsőségről-t ilyen szöveggel ne hozza forgalomba: Öreg dal, öreg dal, öreg dicsőségről. Nem kell bizonyítanom, hogy amennyire gazdagodott az öreg szó, annyira szegényedett és ami több, ritkult a magyar nyelv, különösen, ha még azt is figyelembe vesszük, hogy az öreget ebben a túlságos terjeszkedésében, jelentéskörének ebben a jogtalan tágításában idegen befolyás, a német alt szó segítette elő.

De leteszem a kritikusi kardot, az én vén karomtól ez a két suhintás is elég volt.

Debrecenben, 1935 február havában.