Nyugat · / · 1935 · / · 1935. 4. szám · / · FIGYELŐ · / · HALÁSZ GÁBOR: ÚJ VERSESKÖNYVEKRŐL

HALÁSZ GÁBOR: ÚJ VERSESKÖNYVEKRŐL
- és változatok.

Először a régiek, akik a tárgyilagosság magas légnyomása alá is átmentették érzékeny idegzetüket. Gellért Oszkár [*] eredetiségét a háború előtt Ady mitikus világa, Babits exotikuma, Kosztolányi benyomáshajszája mellett a néven nevezés akkor meglepő művelete biztosította, a szavak álarcosbálján maszk nélkül jelentek meg a sorai, az élmények zűrzavarában kevés motívumra épített, a vallomások korszakában leplezte magát. Ma, amikor a verseiből kitisztult stíluseszmény uralkodó lett, megőrzött árnyalatnyi modorossága biztosítja egyéni szinét. Szereti az általános motívumokat, amelyeket a képzelet egy-egy fordulattal alakít, míg végül pontosan kihozza a közben legszemélyesebbé vált élményt. Szívesen indul ki hasonlatokból; sok verse tulajdonképen felfejtett hasonlat. A részletezés értelmet nyugtató és ösztönöket megzavaró kettősségével a hideg képet egyszerre egy idegállapot nyomasztó rajzává változtatja: az olvasó gyönyörködve élvezi az intellektualitas éles hegyi levegőjét és alig veszi észre, mikor fulladozni kezd. A végső személytelenség látszata mögött költészetünk egyik legmarkánsabb személyisége rejtőzik. Nem vall magáról, felmerült ötleteit közli, tükrükben még sem látni mást, mint őt magát. És az ötleteiben mindig van valami majdnem kínosan meglepő, nyugodt bizarrság, egykedvű boncolása az önmagában fonáknak. Szerelmesük lelkét sokan hasonlították már tiszta tóhoz, de a Gellért-versben váratlan szörnyek mozdulnak az alján és felkavarják rettentő csapásaikkal. A lélek megzavarodik a vágytól - ezért az egyszerű igazságért súlyos, lidérces álomra emlékeztető színjáték zajlik le.

Síma víztükör alatt falánk szörnyetegek - ez lehetne képzeletének szimboluma is. Indafantáziának mondhatnám, kinyuló ág-bogakkal birtokba veszi a tárgyát, behálózza és kiforgatja mindennapiságából. Ilyen jellegzetes sorok: «Szakadjatok ki karjaim! Kigyózzatok küszöbéig» árulják el a titkos kéjencet, aki hideg formáinak védelme mögött kedvtelve adja át magát perverz ösztöneinek; figyeljünk csak fel a kiszakadt karokra és (ugyanebben a versben) a kiszakadt ajkakra és szemekre, vállból, szájból, szemhéj alól bugyogó véres kutakra és nem lehetünk el egy kis jótékony borzongás nélkül. A testrészek különben is furcsa önálló életet élnek a verseiben; a nevető száj elnyeli az arcot, pokoltorok, benne a habos nyelv, vadhús, az egekig dagad. A nő képe, mint az elrabolt Európáé, így tűnik el lehúnyt szeme elől:

Ezüstszín emléked még ejt s emel,
Még ejt s emel,
Aztán feneketlen mélybe robog.
De lobog tovább lobosodva a mell
Két pupilla-pokla
Az éjszaka dagadó
Dagadó feketebika-tömkelegében.

A néven nevezés néha ideges kényszer, amely belső vízióknak keresi átütő fogalmazását, a lélek zavarának tisztázását a kristályos műben. Elvont filozófiai fogalmakat és kusza alapérzéseket az érzékítés közös nevezőjére hoz; testet öltve levetik, ami bántó vagy modoros volt az eredetükben. A régi Gellértben több volt a túlzás, legfeljebb sikerült és erőszakoltakra különböztethettük őket, az újban több az emberi, a vers katharsisos hatása. Ahogy régebben és most is a szerelem, úgy kíséri ma állandó élményként az öregedés, amelynek művészetét ő érti legjobban a kortársai között. «Távolodóban» c. verse hármas fájdalmas szembefordulással a múlt ifjúság tündérkisasszonyát idézi. Haj illata, szem színe, hang - remegtető emlékek.

Óh én! - - - bennem lásd végkép összefolynak
Illatok s fények. S távoli trillád
Dajkáló éneke már a halálnak.

És az öregség nyugodt réméhez (megint a régi kettősség), a hálás motivumhoz, társult hangjának fojtott megérése is; ízzó parázs, mely üveglapon dereng át. A Hess, lélek és a Zizegő, zümmögő tiszta zenében oldja fel a két nagy megrázkódtatást, a kigyúló testét és a kihunyó lélekét. A szépség, mely mint új Akteont tépi szét reménytelen vadászát, minden kegyetlensége mellett mégis az egyetlen életcél számára és értelmét adó életnek, halálnak. Az öregedő Gellért, mint a fiatal: hű hitvallója a művészetnek. És a hitvallónak akkor nő meg a jelentősége, ha elsokasodtak a tagadók.

Füst Milán [*] költészetével sohasem tudtam megbarátkozni, de talán éppen az idegenkedés egyik fontos alkatrésze a keveréknek, amellyel művei hatnak, mint bizonyos pálinkákban a keserű mellékízek. Gellérttel szemben ő sohasem leplezte különc hajlamait, sőt a mutogatás beteg örömével tárta fel, színjátékot formált belőlük, álomkompoziciókat, egy elsüllyedt harang alatti világot. Nem Brueghelre emlékeztet, akihez hasonlítani szokták (hol van annak részletező erejétől!), hanem Csontváryra, az őrült festőre, aki dermedt táj elé állította kényszeredett alakjait, nem létező korok maszkjaiban és képei mégis döbbenetesen életszerűek, kiáltó hibáikkal együtt jók. Hibák kiáltoztak a Füst-versekből is; szenvelgő egyszerűség, slemil hangulat, gyakran komikus elrugaszkodás a valóságtól és mégis velük s általuk majdnem annyira, mint erényei, a képek acélos csillogása, a dikció kitartott zengése, a messziről jött látomások és messze ívelő vágyak, az átfogó szomorúság által, amelyek a lelket betöltötték, vált ez a költészet értékessé. Csakugyan a «szellemi magatartás karaktere», amelyről egyik előszavában beszél, diadalmaskodott a sikerült és kevésbé sikerült eszközök felett; a megszállottság, amely egyszerre elrettentő és csodálatot keltő. Szűk színeit keverve nagyszerű erőfeszítéssel akart és tudott helytállani az impresszionisták színtobzódásaiban.

Idéztem tétlen s busongó életemet is, amelyben nincsen erő és izzás
Színes képeket vetíteni, csupán feketéket s éjjel!
Sáppadtabb fény ez, betegebb, mint a holdé, nem vetekszik ez a nappal.

Válogatott verseit éles cezurával választja ketté régiekre és újakra és a régieken is kíméletlenül érvényesíti új formaérzékét. Hangja, mint a remetéké, kiknek nincs kivel beszélniök, tompább lett, de súlyosabb veretű, lomhán kúszó mondatait most kijelentő-kiszakadó sorok foglalták el, az intonálás mélyebb lélegzetű, a képek közelebbről vettek, ha a nagyító modor meg is dagasztja őket. «Hallgatok, Az életem javát sötétben töltöm el, A mélyen elrejtező, néma férfikort». Így magáról; sűrítve csap arcunkba a szél. «S valóban képzeleted kövér nőknek hizeleg a főztjükért, - egy nagy leves, Hatalmas sült tökök és répák, hízott borjak járják olykor ültödet körül.» Így az aggastyánról, aki nem középkori többé; a falánk álmokból is a maga reménytelen sorsát olvassa ki.

Verse most már nemcsak tristia, de palinodia; egyhangú kántálás tört, kezdettől céltalan küzdelmek felett, visszafelé pergetése élete filmjének. Idefelé a magány gyötrelmei ellenére jó volt, gőgöt adó, mint minden elvonulás és a panasz megkülönböztetést jelentett az elégedetekkel szemben, az ész fölényben volt a tömeg felett. Most magányából kihullott az érték vigasza, a kielégítetlenség többé nem elégíti ki és ő, aki megvetette, hogy az emberekre hasson, fázósan kívánná a melegítő csodálatot. «Óh végtelen e lét és tárgytalan! S akármit mondanék, hatástalan!» A szenvedőből új verseiben a «sértődöttség vontatott dallama» szól, aki önként vonult félre, ma mellőzöttnek érzi magát: Az egyedülállót szükségképen megtörnék az évek? Pedig a hívek kicsiny serege megsokasodott és költők esküsznek rá mint felszabadító mesterükre; mindez az indulásnál sok lett volna, az érkezésnél úgylátszik kevés.

Ha az embernek nem is, a verseknek jót tett a változás; a magatartás megroppant, az alkotás dúsabb lett. «A szőlőműves» idillikus szépsége ugyan többé nem ragyog fel, de a bánat sokszínűbb, izgékonyabb, a művészösztön biztosabb, a régi értékes színvonal helyett most több az egyes teljesítmény, az önmagáért felelő költemény. Majdnem nagy, mintahogy majdnem jó költő volt. Sohasem fogom szeretni a verseit, de egész idegzetemmel tudomást kell vennem róluk. Sivárak és feledhetetlenek.

És most valaki, akin az új tárgyiasság már azért sem vehetett teljesen erőt, mert - asszony. Az emancipációs vitáktól távol, ahol avult és félavult gondolatok küzdenek, az asszonyi kötődés, asszonyi sors erőforrás a tehetség számára; művészi a lázadás, a rezignáció, vagy a vágy, ellaposítani legjobban a letagadás, a mást játszás illuziója tud. Az asszonyiságot vállalni kell, ha dühkitörésekkel is. Török Sophie, [*] mint szeretett, «idősebb nővére», Kaffka Margit, érzelgősség nélkül tud szembenézni magával. Látásában van valami önmarcangoló keménység, egyben nőies narciszizmus; pillanatra sem tud szabadulni saját igézetéből. Az önismeret fanatikusa, fájdalmas kérdező, örök nyugtalan. Cicomátlan szavain, kevés hasonlatán, éles, szinte sebző mondatain épül ki a verse, amely egyszerre számotadás, önvád és meg-megújuló vád az élettel szemben. Tárgytalan várakozás él benne; az élet izgalmas játékából kimaradás gyötrő érzése, amin nem segít a munka láza, nem az óhajtott anyaság, nem a símuló alkalmazkodás férjhez és alkotóhoz. A kilátástalanság költészete az övé.

Újabb verseiben az önleleplezés kényszere egyre erősebb, «csontig meztelen»-nek tudja magát. Őszinteségvágy és minden szókimondáson túl őrzött titok - alapélménye nem egyéni, sőt nagyon konvencionális, de formájával, a folytonos monologue intérieur-rel egyénivé tudja tenni. Megérzi, hogy nem a végletek tárják fel az igazi tragédiákat.

Nem fényesített meg semmi
áldozat és nem mart pirosra főbenjáró bűn.

Néhány végsőkig kiéleződött élmény gyötri: az élettől kielégítetlenség, a kiszolgáltatottság, amit egyszerre óhajt és gyűlöl a női lélek. az alkotás kényszere és a születő munka torzó volta és legfőképen az öregedés szinte fizikai fájdalma. Ezekhez a motivumokhoz önkínzó makacssággal tér vissza, lehántva mindent, ami szépíthetné a valóságot. Lélektani vivisectio a munkája.

Költészetét a művészi felé képzeletének nőies miniáló készsége emeli, a szerencsés izgalom, amellyel testi-lelki tüneteket rögzíteni képes. Díszítés ez, ha nem is dekoráló kedvből születik, hanem szorongásból és a szenvedő lélek végsőkig finomult öntudatából; a diagnózisnak is megvan a maga szépsége. Ahogy a szívbajos a szíve minden moccanását ájult figyelemmel követi, úgy fejti fel képzelete önijesztő kéjjel e nehéz szerepet, amire készül.

óh, nem az arc öregszik.
Rejtve fon-sző a lélek, s az öntudatlan
test követi titkos parancsát.
Kis mozdulatok nőnek, enged a fej,
enged a váll, ujjak, karok csipő
és szemöldök készülődnek lassan
melegebb vackot vonni maguk körül

Verselése is a puritánságot áttörő, ideges lélegzetvételével hat, amely a görcsroham feszültségére, hirtelen kezdeteire és szakadásaira emlékeztet koncentrálatlan, mégsem széteső mondataiban. A legsikerültebb, ha a záróakkordot egyszerűségében kíméletlen képpel fokozza súlyos erejűvé, pld. a Közeleg, mint a pók... összecsukló soraiban, vagy a Csontig meztelen végső sodrában. «Ha így futhatnál - vonító házak között, - lehullt csillagnál - sebesebben.» Egy húron játszik, egyre idegesebb változatokkal, de elkerülhetetlen ismétlésekkel.

Két fiatal; az egyiknek ártott, a másiknak használt a kor levegőváltozása. (Mégis a szervezet lenne a fontos?) Marconnay Tibor [*] tájfestő szonetteket, finom ötvösmunkákat készítgetett az örök parnassienek modorában, ugyanakkor a nyugtalan poete maudit-ot valósította meg életformájában, a költőt, aki hivatása magasabbrendűségénél fogva nem tud belehelyeződni a polgári átlagba, az örök romantikus képzelődést. Ahogy a művészit látta, kicsit bágyadt volt és hervadt, bár néhány szép vers született a látomásból és ahogy most egyéniségét engedi szabadjára, a forradalom újra bágyadt és hervadt. Értelmetlenné vált díszleteket robbantott szét, de a robbantás módja is elavult. Hasonlóan járt, mint Szabó Lőrinc, aki első kötetének üvegházi levegőjét a Sátán műremekei mesterséges viharával próbálta helyettesíteni, míg rájött, hogy a gyógyulás nagyon hasonlít a betegséghez és újjá alakította első hangját, ahelyett, hogy megtagadta volna. A Sátán műremekei telve volt tárgyilagos tartalommal, az utolsó kötet csak önmagáról beszél és vitatni sem lehet, melyik a korszerűbb. Marconnay még nem találta meg a kibontakozást; úgy tárgyilagos, hogy pamfletet szerkeszt életdarabkáiból és vezércikket politikai felfogásából, úgy egyszerű, hogy közvetlen artisztikus formák helyett szavaló szabadverset használ, úgy koncentrál, hogy az összefogott verset végeérhetetlenre cseréli. Mindezt azért hogy megfeleljen az új igénynek, amely nem tűri a pepecselést.

Ám a tehetsége erősebb, mint a tévedései. Olvassuk csak a verseit, mint a Bolyongás Litvániában, vagy a Balti idill, ahol az ember ellen nem átkozódásait szegezi, hanem természethez menekülő ösztönét. Senki sincs költőtársai között, aki bizalmasabb viszonyba került volna földdel, erdővel, állattal, mint ez az alapjában nagyvárosi költő. Friss levegő áramlik a sorok közt, a mi tüdőnk is kitágul, mint az övé; itt a természet nem programm, hanem élettani valóság.

Lábunk nyomán roppan a csalit, sír az avar s mi halkan
kúszunk előre, mégis kiriasztva a rozsdabarna őzek
kis csapatát a bozótból. Meghökkennek, felszökkennek,
iramodnak, de hamar megtorpannak megint, állnak
szelíden fénylő pagonyban, lehajolnak a fűre, legelnek
tőlünk kődobásnyira, gyönyörű birodalmukban.
Az övék ez a rengeteg, meg a mienk is, ha úgy akarjuk.
Szeretett rokonaink a magányos nyírfák, a törpe fenyők
minden családja, a vörösfenyők meg a hős lucfenyők
évszázados, magasba szökkentett lombszigeteikkel,
melyek inogva, zizegve szólnak a nehéz lélegzetű szélben,
akár a trópusok kókuszpálmáinak szikkadó lomblegyezője.

És mert tud az állatok és növények nyelvén, érti az egészséges érzékiséget, a meztelen testek egymásnak örülését, ahol kikapcsolódott az érzelmek árama. Míg az új költészet egyre jobban az idegek munkája, ha elvben tagadja is az eredetét, nála a vegetatív élet a versteremtő és igéri az igazi művészi megújhodást. Egyelőre csak igéri és nem valósítja meg; a faun még nem tört ki a pagonyból. Vannak költők, akiknek önmagukhoz kell eljutniok, hogy nagyot alkossanak. Marconnaynak szabadulnia kell magától és képzeteitől, lemondani prófétaszerepéről és megelégedni a remeteséggel. Közelebb lesz földhöz, szépséghez és last not least az annyira óhajtott igazsághoz is. Higyjen az érzékeinek és ne a fejének.

A költő megvalósíthatja Münchhausen csodáját, aki a hajánál fogva önmagát rántotta ki a kegyetlen iszapból. Fenyő László [*] utolsó kötete ilyen csodatétel. Elrekedt tehetségnek látszott ő sokáig; költészete piszkosszürkén, eleve elhatározottsággal és féleredménnyel tárta fel panaszainak kiapadhatatlan élményraktárát. Tudomásul vettük örök szomorúságát, esett fiatalságát, kifakult kedvét, béna gondolatait, csüggedt érzelmeit, hittünk is néki, anélkül, hogy nagyon hinni tudtunk volna a verseknek, amelyekben kifejeződtek. A mondanivaló szüksége érződött rajtuk és nem a versközlésé, az egyéni érdekes tartalom sürgette bennük az elismertetést a költői formák rovására. A versnek pedig önmagáért kell felelnie, függetlenül a termő élmény érdekességétől. Stílusa régibb költészetében síma és színtelen volt, mint a festményre feszített üveglap, amelyiknek nincs más rendeltetése, mint mutatni a képet. Hiányzott belőlük az a titokzatos többlet, je ne sais quoi, a kifejezés erőszaka, amely magára vonja a figyelmet függetlenül minden alaptól, a líraiság opalizálása.

Mennyire megváltozott minden, meggyőző erő, kiváltott rokonérzés és tetszés, ha váratlan hozzátétellel fel tudta szabadítani a költőiség varázsát. Régebbi verseiben is akadtak ilyen tiszta sorok:

Hideg vagyok és egyre laposabb:
vízkoptatta kavics - és görgök egyre még,
verődöm, forgok koptató vizek közt.

Ami a korábbi kötetekben kivétel volt, az utolsóban szabály. Mi az átlendítő, amely a közlésből átemelte a kifejezésbe? Kettő: a színesedés és a fokozódó nyiltság. A színesedés nem jelent az alapélménytől elvonatkozást, inkább teljesebb birtokbavételt. Régibb verseiben a hangulat egyirányúbb volt, most kiágazó és szétterülő. Ami azelőtt a logikai következtetés egyszerűségével született meg, ma l'art pour l'art részletezéssel bontakozó lírai motívum; nem a szándék, nem is a téma, hanem a megjelenítés idézi a szomorúságot.

- így a megőrült
sors ismételte nemjeit, nem és nem,
oly reszkető térdekkel mentem én
e sok nem közt bolyogva-tévelyegve,
mint végeláthatatlan őszi erdőn,
éjszaka lassan sustorgó esőben.

A nyiltság vágya és egy kissé Illyés Gyula felszabadító példája megnyitotta benne is az emlékezés bővizű forrását. A gyerekkor már nemcsak távoli utalás, mint eddig is egyszer-kétszer, hanem a fulladt éjek, bűzös félhomály, füstölgő vaskályha, az asztal proletárcsendéletének kínzó pontossággal felidéződő képei, amelyek sokat megértetnek a lélek útjából és sorsából. Őszinte és költői érzés, nem puszta kesergőkedv tépi fel önvallomásait, az egyéni kivertség, a városlakó magánya, fajtájának vállalt végzete, a bolygó zsidó szimbolumává tágult egyéni élet. Lelkében végre csakugyan megmártódik és ringatózik a világ, mint csillag a vízen - az igazi költészet megérkezett.

Végül egy fiatal, aki a legeredetibb módon használta fel az újat. József Attila [*] válogatott versgyüjteménye fényesen igazolja tehetségét, amely a kísértő veszedelmek között néha-néha szem elől tűnt, hogy azután annál biztosabban fussa pályáját. A proletár ért benne költővé, akit legtöbbször agyonnyomnak a szólamok és a szakszervezeti konvenciók, de akinek öntudatában, belénevelt fegyelmében, kemény látásában, nyers örömeiben, érzékenység nélküli bánatában, tényeket elfogadásában és emberek elleni tompa dühében, érdessége mögött lappangó játékos, sőt gyermekes ösztöneiben művészi lehetőségek élnek, csak legyen, aki felszabadítja őket. József Attila ezt az általános képet stilizálta egyénire a verseiben.

Témában már indulásakor a szegénység kérdése izgatja, de formában a legtisztább polgári hagyományokhoz kapcsolódik. Tóth Árpád és Juhász Gyula, a Nyugat-nemzedék e két amatőrje hat reá; a telt hang, tiszta verselés, ötvösmunkának készült stílus közben annál meglepőbb volt különös groteszk látásának a jelentkezése. Groteszk humora, kapcsolatban egy bursikoz, dörmögő hanggal, vagy gaminos hetykeséggel az erőssége legjobb kötetének. (Nincsen apám, se anyám, 1929.) Nevetésében a sokat próbált, sok mindenen keresztül ment ember gúnyolódik önmagával, a számkivetett derül a gazdagok merev világán, az igénytelen rongyos nyelvét öltögeti a jólöltözöttre. Öngúnyjában van valami csibészes, villonos, akinek különben néhány balladáját szabadon, de hangban rendkívül szerencsésen fordította le. Természetesen, akárcsak Villonnál, a gúny és játék mögött tragikus érzés lappang, lázadás a sors szeszélye ellen, amely oly taláromra osztályozta az embereket és fatalizmus a változhatatlan felett. A gúnyos-rezignált alapérzés adja igazán sikerült verseinek az ízét (pl.: Tiszta szívvel).

A képzelet játékos beállítottsága nem áll meg saját személyénél. hanem kiterjed tárgyakra, környezetre, olyan területre, amelyet egész más lélekállapottal szoktak a költők megközelíteni. Ha József Attila istenes verset ír, közvetlen, jóságos öregnek jeleníti meg, aki ott ténfereg a golyózó gyermekek között, résztvesz játékukban, a lányokat friss széllel pirosítja. Emellett az istenség mellett, aki mintha egyes középkori legendákból, vagy a népmesékből telepedett volna át a modern versbe, egyszerű szóval tesz vallomást:

Most már tudom őt mindenképpen
minden dolgában tetten értem.
S tudom is, miért szeret engem -
tetten értem az én szívemben.

A humor számára nincs távoli és nincs közömbös, mindent közvetlenné és érdekessé tud tenni. József Attila szeme a salátákat lapuló madaraknak látja, «borzonganak, kotyognak halkan. Már-már rikoltva felrepülnek. S tollászkodva megint elülnek.» Kell-e elevenítőbb fordulat? Szegény kedvesét úgy ruházza, hogy új inget gondol reá. Mennyi pajzán bölcseség van a Fiatalasszonyok énekében! És hozzá a dúdoló- dörmögő nyelv, ízes, mélyről jött szavakkal, szókimondása külön bájával, egészséges erotikájával. Groteszk és misztikus hangulatkeverésével tud igazán eredeti népi is lenni, aki nem a 19. század műdalaira nyúl vissza (azok, ha népköltési gyüjtemények őrzik is), hanem az ősi rigmusok, ráolvasások, regős énekek hangjára.

A hetyke gamint a szerelem szelidíti. Csendes boldogság van szerelmes verseiben, a magányos ember hálája a feléfordulásért. Szabadszájúsága is teljesen eltűnik, a testiség könnyü, tiszta poézisben olvad fel.

Szoknyás lábad mozgása
harangnyelvek kongása,
folyóvízben
néma lombok hullása.

Nála is, mint Erdélyinél, a dalforma hozza a legtöbb meglepetést; szabadversei tiszta Kassák-utánzatok. Szófantáziája a legerősebb kortársai között (Tüzek éneke!); pattogó, elsímuló mondataiból nyers természetesség és egyszerű poézis árad. Képzeletének groteszk, elevenítő ereje újabb verseiben erősödik, részletezőbb, őrzi a különösséget, de a lírai kíséret is szélesebb, melegebb színhatásokkal dolgozó; précieux hatásokat csal ki a nyomor és az anyagelvűség masszív képeiből. (Téli ájszaka, Elégia, Óda.) Kénytelen vagyok újra festőpárhuzammal élni: gondoljunk Derkovits festményeire.

A mellékudvarból a fény
hálóját lassan emeli,

mint gödör a víz fenekén,
konyhánk már homállyal teli.
Csönd, - - lomhán szinte lábrakap
s mászik a suroló kefe:
fölötte egy kis faldarab
azon tünődik, hulljon-e.

S olajos rongyokban az égen.
megáll, sóhajt az éj;
leül a város szélinél.
Megindul ingón át a téren;
egy kevés holdat gyújt, hogy égjen.

A külvárost átszellemítő költőnek a legnagyobb ellensége a pártprogram. Ha úgy érzi, hogy szolgálatot kell teljesítenie, az ábrázolás a régi naturalista regény színezésére emlékeztető, meghatni akaró, túlrikító, túlolcsó, a végén az elmaradhatatlan bíztató szólamokkal. Ezekben a versekben (amelyek legnagyobb része szerencsére kimaradt a válogatott kötetből) a kemény proletárban felébred az érzelgős kispolgár, s művészben az agitátor, a látomásokban a közhely, a szépségben a próza. «De - elvtársaim - ez az a munkásság, mely osztályharcban vasba öltözött» - hangzik a Munkások lendületes vége. (A kötetből hiányzik.) Túlságos komolyan vette a szakszervezeti kötelességet. A költő azonban nem szabad hogy áldozatul essék sem az érzékenységének, sem a naivitásának; a költészet ott kezdődik, ahol a biztonság és fölény az eszközök megválogatásában. Nem sokszínű alkotó, egy hang teljessége és eredetisége emelte őt messze az átlag fölé; szomorú lenne, ha kívülről rákényszerített egyhangúság fojtaná el a végső kibontakozást.

Néhány szó még a legfiatalabbakról, akik a dac igénye és az utánzás csábításai között most indulnak. Bíztató jel, hogy mindnyájan birtokában vannak a vívmányoknak, amelyekkel az előttük járó nemzedék elkülönítette magát és nagyon kevesen elégszenek meg velük. Egyszerűek, természetesek, szókimondók, a verselés hanyagságát ugyanolyan virtuózan értik, mint a technikáját, de már szükségét érzik az antik álarcöltésnek (Vas István), újfajta helyzetdaloknak, új mesterkéltségnek (Weöres Sándor), sőt pátosznak is (Bóka László). Felvilágosodottak és titokáhítók, ami a legjobb lélekállapot. Talán közülük kerül ki, talán még most kis gyerek, aki az átmenet sejtéseit az új, ismeretlen artisztikumról beteljesíti.

[*] Tíz esztendő. Válogatott versek.

[*] Válogatott versei

[*] Örömre születtél.

[*] Az ember ellen.

[*] Elítélt.

[*] Medvetánc. Válogatott költemények 1922-34.