Nyugat · / · 1935 · / · 1935. 4. szám · / · FIGYELŐ · / · HALÁSZ GÁBOR: ÚJ VERSESKÖNYVEKRŐL

HALÁSZ GÁBOR: ÚJ VERSESKÖNYVEKRŐL
Téma -

A stílusválságokban van egy ellenség, akit ha kidobnak az ajtón, visszatér az ablakon: a díszítőkedv. A rombolódüh leszaggatja a régi, üresnek, feleslegesnek és modorosnak érzett ékítményeket, felfedi a szerkezet tiszta vonalait, az őszinteség erkölcsi alázatára cseréli a mesterkéltség esztétikai gőgjét, közvetlen megnyilatkozásra kényszeríti a bujkáló szépséget, egyszóval igazabb akar lenni, mint a mindig hazug előd. A lázadás csak képrombolással kezdődhet; amíg az uralkodó ízlés hatalmas és lenyügöző tekintélyű, a rohamozó csak kemény lehet és puritán. Ha majd a falakon belül kerül és szabadon, nem stratégiai célokkal rendelkezik az erejével, megérzi ő is a béke feladatát, a sokszorozódott igényeket, a színváltás kötelességét. Vagy nem valódi művészet és nem érdemelte meg a győzelmét.

A visszahatás átmeneti állapot és alapjában a könnyebbik rész. Adva vannak a csúcsteljesítmények, amelyektől mindenáron eltérni kell és az átlagszínvonal, amely megfakulva kilobbantja a teremtő megvetést. Egy nemzedék életereje az előzőnek a szívósságától függ olyan mértékben, mint a maga képességeitől; ha a konvenciók meg nem merevednének, az újat keresés ösztöne nagyon találomra indulna el. Ha valakinek hálás lehet a ma embere, az a közvetlen tegnap, amit gúnyol és gyűlöl. Ám irányoknak, éppen úgy, mint az egyes művésznek, mindent előlről kell kezdeni és szükségszerűen végighaladni az egyes állomásokon. Konvenció rangjára kell emelni, ami egyszeri, bátor kezdemény volt, stílussá alakítani, azaz legkisebb részletszépségekre váltani, ami általános, nagyvonalú elképzelés volt, új ornamentika lehetőségét keresni a megtagadott régi helyén. A falfelület nem maradhat soká üres, csak addig, amíg megnyugtatja a szemet az ízléstelen cirádák után; ha az utóhatás elmúlt, ráeszmélünk ürességére és ami megoldásnak látszott, egyszerre izgalmas feladat lesz; a modern építészet végleges csatanyerését az újból, de újszerűen kihasznált síkok adják meg, mint a templomok belső kiképzésénél már látható. Ha majd kívül-belül palotát is tudnak építeni, reprezentációs dísztermekkel és a történeti stílusokra való emlékezés nélkül, az új stílus, amely gyárak és lakóházak célszerűségéből indult, eléri teljességét; a nagyszerű díszletek, a homlokzat és az interieur változatossága elválaszthatatlanok az építészet lényegétől. Az új szobrászat hiába vetette el a rodini «festőiséget» a szobrászibb statikai ábrázolásért; igazi erőpróbája a mozgások maga módján visszaadása lesz. Megújuló egykori szerepe pedig: beilleszkedés a modern épületképbe, architektúra és szobordísz szerves kapcsolata. Az egyszerűség nem a pompa ellentéte, hanem a dagályé, az antik, a renaissance, az új klasszicizmus nem szegényített, csak a díszek formanyelvét cserélte át. A nyelv fínom különbséget tesz klasszicizálás és klasszicizmus között: az első az erőgyüjtés munkája önként vállalt korlátokkal, a másik a beért erők felhasználása a korlátok áttörésére. A barokk a klasszicizmus elmaradhatatlan palotaforradalma.

A mi tegnapunk művészettől irodalmon keresztül világnézetig: a szecesszió. Bátran használhatjuk ezt az egyelőre rosszcsengésű szót a század végétől a háború végéig terjedő időnek megjelölésére, mert a távlattal éppenúgy meg fog nemesedni, mint a biedermeier-, rokokostílus elnevezések, amelyek tudvalevőleg szintén gúnynevek voltak. A «békebeli» eliteszellem minden megnyilvánulása szecesszió volt; kikivánkozás a társadalmi keretekből a társadalmonkívüliségbe (innen a szocializmus művészi népszerűsége, amelynek kevés köze volt gazdasági meggondolásokhoz), a hagyományokból az egyéniségek önkényéhez a polgári mindennapból a valóságfeletti artisztikus szépségekhez. Még a naturalizmus sem kivétel; kései, századunkra átnyúló formájában ez sem volt más, mint menekülés a mindennaptól a titokzatossá felnagyított életrészletek útján; mi torzít jobban és ad távolibb képet a megszokottról, mint a mikroszkóp? A tegnap művésze kivált a nem-művészek sorából, nem annyira a művével, mint a romantikusok a végtelen felé lendülő témáikkal, hanem inkább a műhöz való személyes kapcsolatával, a kiváltságos egyéniség és a megvalósított szépségek bonyolult egyvelegével, ahol egy hasonlat értékét nehezen lehetett az emberi értékektől elválasztani. A szecessziós költőre úgy hatott az alkotás, mint valami kábító izgatószer és boldog volt, ha ezt a legszemélyesebb élményét átvihette a megejtett olvasóra. Jól látta ezt, mert ilyennek kellett, hogy lássa, a háborúutáni művésztípus, amely ellenképként formálta meg a maga egyéniségét; a társadalomtól elvonatkozóhoz a társadalomjavítót, a kényeskedőhöz az őszintét, a cifrálkodóhoz az egyszerűt, az elpuhulthoz a keményet, a művészhez az embert. Nemzedéköntudattal jött, mert nincs jobb harci eszköz a közös fiatalságnál és a mű tiszteletével, mert nincs nagyobb önérzetnevelő, mint az alázat szép gesztusa. Valójában - tehetségeiben - szikrányit sem volt kevésbé éntudatosabb, mint elődjei és nemzedékfegyverét csak addig forgatta, amíg szükségesnek látszott a helytálláshoz. A tegnap jelentősége megnőtt számára, mihelyt biztos volt a maga ereje felől, hajlékonyabb lett, amidőn már nem kellett epigonságtól félnie; megérezte a keresés halálos izgalmát a tegnap trouvailleaiban és nem tekinti végeredménynek, amit eddig maga talált. Ha a korigény a nagyszerű meghiggadás volt, amely átalakulni kényszerítette a legkészebbeket is, az egyéniségek igénye az új nyugtalanság, a szerzett előnyök birtokában elindulás új, ismeretlen artisztikumok felé. Legérzékenyebb művészetünk, líránk példája legalább ezt bizonyítja.