Nyugat · / · 1935 · / · 1935. 4. szám

FÜST MILÁN: EMLÉKBESZÉD OSVÁT ERNŐRŐL [+]

Tisztelt Hallgatóság!

Mikor tizenkét év előtt Osvát Ernő munkásságának huszonöt éves jubileuma volt, a Nyugat megbízta Beck Ödön Fülöpöt, hogy készítsen plakettet barátjáról, Osvát Ernőről. A plakett el is készült: ugyanaz, amelyet itt látnak. Ugyanennek első példányát adta a Nyugat ajándékba a huszonötéves évfordulón tisztelete jeléül megalapítójának és nagynevű szerkesztőjének. Mint látható, e plakett igen jól sikerült, - a kitünő művésznek kitünő alkotása... S amellett mint képmás is hű: a fej tömör, olyan, mint Osvát feje csakugyan volt, - még a mindig tágranyitott, mindig figyelmes és álmatlan szemekről, még átható tekintetéről is lehet némi fogalmunk, ha e mű szemléletében elmerülünk... Villogó szemüvegén áthatoló tekintete olyan volt, mint a megszemélyesült lelkiismereté. S ha arcvonásait netán feledni tudnám is, nem állna már oly tisztán elém életem alkonyi óráin, - e tekintet az, mely mint egyedüli hatalom, azt hiszem, képes volna a siromból is felébreszteni engem, hogy sötét sugárzásától, akár a hű katona, kapjak fegyverem után, riadva ugorjak az alélt hanyagságból is, elvégezni azt, amit mégis még elhanyagoltam, hogy jóvátegyem, ami még jóváteendő,... hogy mint a hű katona, kiálljak megint az örökös vártára, - soha ki nem merülőn, mint ő és mindenkor örökös készenlétben... És ez az őrség nem is éppen a szűntelen munkásság, a szünetet nem ismerő gondolkodás, bár az is, - nem éppen a művészet iránti törhetetlen hűség, - bár mindez együttvéve... s mégis több mindennél együttvéve, - amit az ő szemei parancsolón, megalkuvást nem ismerőn követelnek tőlünk, az a mi tisztes írói életünk.

Tőle tanultuk meg, mit értsünk e fogalom alatt. Írónak lenni nem foglalkozás, - figyelmeztetett minket mindig, - nem is hivatás, - több ennél! Írónak lenni annyit tesz, mint írónak való életet élni, - ez pedig annyit tesz, hogy minden egyebet alárendelni ennek a kedvtelésnek, vagy tébolynak, szépségnek, vagy nyomorúságnak... - nevezze ezt aztán ki-ki kedve szerint. S ezek a szavai tőle kapott örökségünk java. Mi, akik őt ismertük, ezt tartjuk törvényhozásunknak s e szerint élünk.

Ennyit a szemeiről... s e nékem oly kedves plakettről, illetve még valamit. Egy nap Osvát, valamint családja néhány tagja meg én együtt álltunk e plakett előtt. Nézegettük, vizsgálgattuk újra s én hosszan dícsértem e kis művet, kompoziciójának egyszerűségét s a művésznek azt a nemes módját, amellyel a részleteket hangsúlyos mondanivalóinak alárendeli. S csodáltam, hogy ily kisplasztikai munkán mégis a részletek mily finoman rejtező játéka észlelhető... Osvát mindezt meghallgatta s aztán, mintha titkot akarna közölni velem, félrehívott:

- A plaketten kicsit dűltebb a homlokom, mint a valóságban, nem találod? - kérdezte tőlem. Nevettem. Igaza volt. A valóságban csakugyan meredekebb volt a homloka, mint itt. - Nem baj, - legyintett aztán ő is nevetve. S én örültem ennek az észrevételének, Isten tudja, mért: talán mert mindig is jól esett, ha gyermekes vonásokat észlelhettem rajta... örültem, hogy e tekintetben is foglalkoztatja őt a plakett s nem gondoltam, nem is akartam volna olyasmire gondolni soha, hogy majdan az én feladatommá tétetik, hogy ugyanezen plakett előtt emlékbeszédet tartsak róla.

Azon ritkán szerencsés szónokok közé tartozom, tisztelt hallgatóság, akiknek alkalmuk van az emberi nagyságról szólaniok. Ezek szerencséje nemcsak abban van, hogy témájuk nagy, és szép, hanem abban is, hogy nem eshetnek túlzásba: vagyis, lett légyen a kegyelet-diktálta szó bármily dicsőitő, az meggyőződésükkel egyezik, az hitükkel és véleményükkel utóbb se juthat soha ellenkezésbe, tehát soha sem kell érte utóbb se szégyenkezniök. Az én helyzetem azonban még ezek között is kivételes. Engem azon férfi mellé, akinek emléke iránti tiszteletből itt összegyűltünk, fiatalkoromban vetett a sors. S nemcsak fiatalságom, de teljes elhagyatottságom minden fogékonyságával kezdtem figyelni reá. És ez a figyelem, a hű tanítvány figyelme húsz teljes éven át tartott. Életem legnagyobb tapasztalata ő volt. Húsz évi szorgos és hű tanulmány előzi meg azt, hogy itt szólok róla. Jogom van tehát ehhez. Lelkiismeretem előtt megszereztem erre való hitelességemet. S bár az ily hosszú idő sosem telik el ellentétek, titkos és nyiltan is fel-fellobbanó haragok nélkül, mégis, ha ma visszatekintek, mikor már magam sem vagyok oly fiatal, hogy az ifjúság túlzásaitól tartanom kellene, - ha ma összefoglaló véleményt akarok magamnak adni arról, aki volt, annyi idő után se mondhatok egyebet, mint amit fiatalkoromban hangoztattam, hogy ilyen ember alighanem csak ritkán születik e világon. Hogy méltó volna rá, hogy emléke évszázadok fényessége legyen, mert hisz mindazok közt, akik az emberiség dicsőségei, én azok közt sem találtam szellemet, mely lángolóbb, értelmet, mely mélyrehatóbb s szivet, amely épebb... sem oly jellemet, amely meggyőződésében törhetetlenebb s cselekedeteiben önmagához hívebb lett volna. Nyugodtan elmondhatom ma is, amit egykor, hogy erényei magasak voltak, mint a hegyek s hogy hibái viszont, akár a tengerek, oly mélyek és beláthatatlanok voltak.

E hibák s képességeinek egyes hiányai okozták, hogy kortársainak csak vajmi kevés értesülése lehetett arról, ki az, aki köztük jár s az utókor is aligha ismerheti meg már, hacsak közülünk valakinek, olyannak, aki ismerte őt, nem adatik meg a szerencse, hogy méltó emléket állít néki... Amit a világ róla tudott, körülbelül ennyi volt: hogy ő alapította a Nyugatot, hogy kedveli a fiatal tehetségeket s puritán becsületességű férfiú, hogy szigorú és szakértő kritikus s hogy mindenekfelett szereti a művészetet, él-hal az irodalomért. Nos, - ki kell mondanom végre az igaz szót: nem élt-halt ő az irodalomért. Nem volt esztéta, nem volt irodalmár, a szónak azon értelmében, amelyet megszoktunk s amely egy bár tiszteletreméltó, de mégis egyoldalú és élettel kevéssé teljes szellemet jelöl meg. Sokkal teljesebb szellem volt ő, hogysem e szót reá alkalmazhatnók. - Wer das Tiefste gedacht,

Liebt das Lebendigste, - Hölderlin e szavai reá illenek legjobban azok közül, akiket ismertem. Nem az irodalomért, élt és halt az életért, - az élet szépségét szerette mindenekfelett s mindenben azt: gondolatban és irodalomban is egyaránt. Nem elvont gondolkodású, szentéletű aszkéta volt ő, nem olyan, akit ájulás környékez, ha egy-egy szép mondatot olvas...

- Úgy állítanak be, mint egy nyavalyatörőst! - mondta nékem egyszer boszankodva, nevetve... S csakugyan, nekem magamnak is nem egyszer az volt az érzésem róla: ha sorsa annyi szépségben részesítené, amennyire telhetetlen és zabolátlan szíve vágyik, alighanem már csak a gondolkodásra maradna még ideje, az irodalom azonban valószínüleg elvesztené őt.

Egyszóval környező világa annyit tudott róla, hogy ő ama rettegett Osvát, a kérlelhetetlen, aki, ha rossz munkát visznek eléje, olyan mint a fergeteg, - ám ellágyul azonnal egyetlen szép szó hallatára is. S csakugyan ő ilyen is volt: mert szerette a szépet, csillogott a szeme, az arca kipirult, könnyek jelentek meg a szemeiben, ünnepélyes lett egy néki tetsző mondat hallatára is, - csak épp nem ebből állt egész mivolta. Voltakép kicsiség volt neki ez a kertészet. - A kisujjammal csinálom, amit csinálok, - mondta nékem egyszer bizalmasan. Rég tudtam, hogy ez csakugyan így is van, mert tisztában voltam vele rég, hogy mire képes ez a kisujj is. Amit viszont az egész embernek kellett volna végbemenie, azt sajnos, nem vitte végbe soha. Részben azért nem, mert túlsok telt az erejétől s a túlontúl nagy erő gyakran megfülled az emberben. Ha minket túlsok minden vár, az hiába vár. S ha egy világot kellene teremtenünk, elodázzuk, megtorpanunk az első lépésnél. Ő is megtorpant.

Ama hatalmas kisujj pedig a következőket művelte:

Mikor Osvát Ernő fiatal volt, az irodalom nem dúsan ugyan, de vadon termett. Ez alatt azt kell érteni, hogy az írók nem tartoztak sehova, egymáshoz legkevésbbé. Az Akadémián és a hivatalos társulatokban olyannyira különböző képességű írók, oly különböző értékek kerültek egymás mellé, hogy kapcsolatuk alig lehetett egymással. S az írók írói sorsa nagyrészben oly emberek kezében volt, akik élvezeteik közé sorozták, hogy hatalmuktól függött, kiből lehessen író. S bár volt egy jól szerkesztett s bizonyos tradicióval biró irodalmi folyóiratunk: A hét, - ebben is azonban az élet nem pezsgett, nem forrongott, csak épp, hogy folydogált. Nem volt lélek, amely lelkesített s erő, amely összetartott volna. A hét szerkesztője, Kiss József kiváló költő volt s az irodalom még kiválóbb értője és élvezője, ám ahhoz, úgy látszik, nem volt elég kedve vagy ideje, hogy kéziratokkal is vesződjék, válogasson, hogy behatóan foglalkozzék az irodalmi anyaggal, amely eléje kerül. Ez talán természetes is, hisz költő volt, nem szentelhette magát ennek egészen. E körülmény azonban nem vált javára sem a folyóiratának, sem az íróknak. A hét-nek azért nem, mert egy folyóirat akkor életerős és friss, akkor nem fárad el, ha megújulásra képes. Mert részben meg kell őriznie régi erőit, vagyis azt, ami benne állandó már és maradandó, amellett azonban friss vért is kell felvennie. Nem szabad tehát elzárkóznia az újonnan érkezők elől, mert ha így cselekszik, körüle eliramlik az élet. S az írók viszont azt a bírót nélkülözték, akinek hozzáértésében is, de ügyszeretetében is megbízhattak. Kiss József azonfelül, hogy állandó munkatársakul kitűnő írókat szemelt ki magának, - kapásból, ötletszerűen, szeszélyesen válogatott az újonnan jelentkezők között. Márpedig épp azokban az időkben nem kevesen akartak íróvá lenni. Csodálatos idők voltak ezek. S a csoda nem abból állt, mint a renaissance idején, hogy tenyészteni kezdték volna a művészeteket, sem abból, hogy ami eddig közöny volt, hirtelen lángoló érdeklődéssé változott volna... Maecénások sem nőttek a földből hirtelen... ám a magárahagyatott művészet, Isten tudja mely oknál fogva, csodálatoskép virágba borult. Talán a természet dolga ez, hogy így, hirtelen kitörésekben teremt s ereje aztán ellankad újra... képzeljenek el egy mezőt, amely eddig ködben és álmosan tespedt s hogy felette hirtelen kisüt a nap s rajta szebbnél-szebb virágok feslenek elő a televényből s emelik beszédes szépségüket e világ elé... e kis magyar haza akkor ontotta magából az írói tehetségeket. Fiatal fickók robogtak be valahonnan vidékről a kávéházakba, ugyanoly villogón és öntelten, ahogy most, - de zsebükben egy-egy kis műremekkel, olyannal, hogy ünnepi fényben kezdett el tőle ragyogni a kávéház... Mások holmi botorkázó, bizonytalan és félszeg kis írásművet szorongattak: ezek szivet kerestek maguknak, amely kétségeikben tanácsot ad, bizonytalanságukban utat mutat nekik. Ez utóbbiakhoz tartoztam én is. S most képzeljenek el, senkim se volt se Pesten, se másutt, - hogy jutok én el szegényen és bátortalanul valamely szerkesztő úr elébe? S mikor már odajutottam, a szerkesztő úr személyes megjelenésemet teszi vizsgálata tárgyává s kézirataimba bele se tekint, - ehelyett felszólít, mondanám el a verseim tartalmát neki. Én a verseim tartalmát elmondani nem tudtam, - de erre nemsokára nem is volt szükségem többé.

Mintha Isten így szólt volna: - Teremtettem nyájat, teremtek tehát pásztort is neki. Soha erre méltóbb személyiség nem vette még kezébe tehetséges emberek ügyét. Ismétlem: nagyra volt hivatva, de amire hivatva volt, magára szabott nagy feladatait el kellett odáznia, - menekülést kellett keresnie a szörnyű tehertől, amelyet részben képességei, részben mohó és izzó szíve rámértek. S itt el kell mondanom azt a vélményemet is, hogy akik a művészetnek élnek, javarészben így vannak ezzel: jobb hijján művészek, vagy művészetszeretők, - az életet áhítják s a fényével beérik, - a boldogságot keresnék s megelégszenek az ígéretével is... vagy mert gyengék, vagy mert túlérzékenyek a küzdelemben... s már aztán mindörökre ki is állanak a csatasorból, nem valók oda többé.

- A másik élet nem való nekünk, a küzdelemé, - intett ő minket, - az egy másik élet!

De nehogy azt higyjék, hogy ő tanított. Ő hallgatott inkább. Nem ment ki a közterekre a világot kitanítani, nem akaszkodott másokba hivalkodón, vagy szelleme alázatosságával, ami legtöbbször ugyanegy... nem is akart nekünk semmit bebizonyítani, ő nem mások számára gondolkodott. Átvette kéziratainkat s mi lestük tekintetét, egy-egy szavát... s egy szava elég volt aztán olyiknak közülünk, aki figyelt, hogy évekig foglalkoztassa őt.

De nem erről akarok most szólani. A jó szerkesztő feladata a következő: hogy értsen a dolgához, lelkiismeretes és igaz bíró legyen, mindent elolvasson, amit evégből adnak néki s hogy a tehetség barátja legyen s tekintet nélkül arra, hogy sokat ígér-e? mert a jó szerkesztő sem lehet próféta s nem tudhatja előre, hogy nagyra nől-e, vagy elsorvad, amit istápol, - azt istápolnia kell s az íróról való személyes benyomásaira való tekintet nélkül .. . A jó mondat megérdemli, hogy kiadják, - e szavakkal tudnám Osvát szerkesztői álláspontját jellemezni. A jó mondatot pedig csak úgy lehet megtalálni, ha nem sajnálunk semmi fáradságot, vagyis, ha a műveket el is olvassa az ember.

A jó szerkesztőnek továbbá meg kell állania helyén az intrika, befolyásolások és tisztátlan üzelmek e világában - s ez feladatának talán még nehezebb része. A jó szerkesztőnek még a tekintély-tiszteletét is el kell vetnie, mikor azt ítéli meg, hogy mi a jó. Ez pedig annyit jelent. hogy nem azért adok ki valamit, mert az illető kiváló és általam is tisztelt művész, hanem csak azért, mert amit ideadott, az tetszésemre van. Ami tehát annyit is jelent, hogy ha nem jó, vissza kell adnom. S ez feladatának legnehezebb része. Mert néha épp azt kell megbántania ítéletével, akit tisztel. S mert földi hatalmasságok és főnökök is vannak e világon. És ezen a világon nagyon sokan akarnak írni, el sem képzelik, ki mindenki óhajtott akkoriban a Nyugat munkatársa lenni.

- Hát államtitkárok is verseket írnak? - kérdeztem egyszer tőle.

- Még a török szultán is, - felelte nevetve Osvát.

S ezenfelül: néki is voltak barátai. De se barátság, se rokonság, se földi hatalom még csak próbára se tette soha igazságszeretetét. Ha valamit jónak ítélt, gyámolította, ha nem találta jónak, irtotta. S már most tessék elképzelni, hogy hány barátja hányszor ment el tőle megsebezve, azzal a halálos keserűséggel szívében, amelyet csak az olyan művész ismer, akinek a műve valaha rossznak ítéltetett. Mert hisz a művész léte, mivolta, egész élete próbájának tekinti művét. S ha rossz a műve, ezt gondolja magában:

- Az egész életem is hiábavaló volt! - Vagy ilyesmit érez, vagy védekezni kezd az elviselhetetlen ellen, - tehát a bíró ellen fordul élete minden erejével.

A bírónak gyűlölet jár, tisztelt hallgatóság. Különösen az oly szigorú s ítéleteiben oly irgalmatlan bírónak, mint ő volt. Szigorúnak lenni, kíméletet nem ismerőnek s mégis megtámadhatatlan tekintélynek maradni, ez a jó szerkesztő dolga. S ő ilyen volt. S mégis, holott ilyen volt, hogy van az, hogy én, aki iránt nem kevésbbé volt irgalmatlan, a szívemet hozom ide Önök elé s felmutatom: nézzék meg, - a szívem csupa szeretet és fájdalom érte. S hogy sértett és bántott: nem akarok már emlékezni rá, de amíg élek, emlékezni akarok a sugárzó szeretetre, a szíve fényére: ha védenie kellett, amit szépnek ítélt.

Sokszor kellett azt megvédenie, tisztelt hallgatóság, azért is, mert a szépnek sok ellensége van s azért is, mert hisz mi emberek nem egyformán ítéljük meg, mi a szép? És sokan támadták Osvátot azért, mert más volt a véleményük a szépről, mint neki, - azt állították, hogy Osvát Ernő sokszor tévedett. Lehet, hogy ez így is van, bár ennek voltakép igazi bizonysága nincs és nem is lehet. Sem a népszerűség, sem a későbbi sikerek, sem az, hogy mennyi utánzója, vagy követője van valamely művésznek, - mindez nem lehet ellenpróbája vagy igazolása annak, hogy igazam volt-e, mikor jónak, vagy rossznak ítéltem egykor valamely művet. Véleményem szerint még, az utókor sem igazol. Sok kitünő mű kallódik el, sok silány van olyan, amely még fenn is marad ahhoz, hogy valami fennmaradjon, épp oly szerencse is kell, mint ahhoz, hogy megjelenésekor érvényesüljön. Jövőnk épp annyira véletlenektől is függő, mint jelenünk. - Ha ő lapjában közölt valamit, ez azt jelentette, hogy jónak is ítéli, de sohasem azt, hogy előnyben akar részesíteni olyasmit, ami nem tetszik neki. S minthogy jó néhány évtizeden át tőle függött az írók sorsa, valamint az, hogy mi neveztessék e néven, hogy: magyar irodalom... - lehetetlen is volt, elképzelhetetlen, hogy mindenben egyetérthessünk vele. Magam is sok mindenben voltam ellenzéke s nem bántam ezt meg ma sem... magam is úgy mondtam sokszor, hogy tévedett, ma is ezzel a kifejezéssel élek... s ha igazam volna is és ha sokszor tévedett is, mit jelent ez ahhoz képest, hogy ítélete akkor is érdekesebb, tartalmasabb, izgatóbb és tanulságosabb volt mindazokénál, akik ebben vagy abban az esetben nem tévedtek! Aki annyi gyarló kéziratot olvas, nem is lehet mentes a tévedéstől, aki mindig titkos és nem könnyen felfedezhető szépségek után kutat, nem lehet mentes attól, hogy néha maga varázsoljon oda szépséget, ahol nincs ilyen. A nagy kritikusokat különben sem végeredményeik helyessége, nem is a tévedhetetlenségük teszi naggyá, - mert ilyen nincs! - hanem a véleményeikben rejlő nagy tanulság. S mit jelentenek tévedései ahhoz képest, hogy a legelfogulatlanabb szellem volt, az elfogulatlanságnak szinte csodája... mert nem úgy kezdett el olvasni, hogy valami olyat várt az írótól, amit már megszokott, vagy remélt, hanem úgy, hogy az íróra bízta, vezesse érzéseit bárhova... E lángoló értelem ugyanazzal a hűséges, buzgó és naiv érdeklődéssel kezdett el olvasni, mint a gyermek... állandóan készen arra, hogy az írónak egészen odaadja magát, hogy higyjen neki és szeresse... s ha tetszett néki valami, látták volna csak, micsoda boldog szeretet áradt a lényéből az író személye felé is, hogy hogy tudta szeretni azt, aki jó művész! Ezért volt az, tisztelt közönség, hogy nemcsak tiszteltük, hanem szerettük is, - én például rajongó fiatal éveimben nem egyszer úgy éreztem, hogy meg tudnék halni érte. S a jó író iránti tisztelete és szeretete nemcsak szemei fényén látszott, - nemcsak abból állt, hogy ünnepélyes cselekedetekre ragadtatta... ő feketébe öltözött és úgy ment fel egykor néhai jó Szini Gyulához, hogy első cikkét megköszönje néki... s honoráriumaként nagy szerényen odatett az íróasztalára egy aranyat... micsoda ember volt ez, aki így bánt velünk, küzködő írókkal, lehet ezt elfelejteni? - ám az ő szeretete nemcsak ebből állt. Ő az életünk ügyét-baját magáévá tette: hogy is köszönhetném ezt meg illőképen s hogy nem emlékeznék meg erről, amíg élek.

Sikerült elfelejtenie önmagát és odaadnia magát mindenkinek, akit szeretett.

S mit számít az, hogy tévedett-e, vagy sem? - és ha sorsok felett döntött is ítéletével, - mikor egy egész írói nemzedék lelki és művészi kialakulásának segítője és sugalmazója volt, maga az a daimon, a jótét lélek, a jó sugalmazó, akit a görögség minden dolgában oly áhítattal említ...

Ennyit páratlan szerkesztői munkásságáról.

S most arról: amiben e világ még tudomást szerezhetett róla, az aforizmáiról. Ez a műve sem egészen ő. Kevés ez hozzá képest, tehát annak, aki őt ismerte, csupa fájdalom. Egy ötven, vagy hatvan oldalas kis könyv maradt utána - s bár lapjain a szavak csak úgy villognak feléd, olyan ez a könyv, mintha szellemek csatáznának benne éles és fényes kardjaikkal, - s nekünk ennek ellenére olyan is csakugyan: mintha egy távoli nagy tűzvész szikraesője volna csupán. A franciák nagy aforizmatikusaikat a legnagyobb bölcselőik közé sorolják s úgy gondolom, méltán. S meg vagyok róla győződve, hogy ez a könyv, ha történetesen a franciáké, szintén oda soroztatik. Utolsó kérdések, egy gondolkodásban eltöltött élet végső üzenetei foglaltatnak benne. Olyan e könyv, hogy egy-egy mondása élete válságos pillanataiban hirtelen eszébe jut az embernek, olyan, hogy egyes tételeinek levezetéséhez némely nap kedvem volna értekezést írni, - megnyugvásomra: hogy mindenki más számára is érthetővé tettem egy-egy szavának sokértelmű mondanivalóját, A létezés irrealitása villódzik benne kísérteti fénnyel, mintha szellemek a maguk mulatságára tükröket villogtatnának benne, amelyek mindegyikéről életünk más-más fénye, vagy értelme tükröződnék. Az író az emberi értelem legszélső határain áll s így szól: - A dolgok felmérésével töltöttem az életemet, ám, amit le akartam mérni, azonnal megmozdult, - újra kellett hát kezdenem műveletemet. S megint újra, mindig újra... Nem vagyok fáradt, de az életnek ime vége van. Közreadom tehát e számvetést. - Hű volt a gondolathoz és türelmes: mindenkor megvárta, amíg a gondolat megjárta útját egész a semmiségig, - de még azt is, amíg az onnan hozzá visszatért.

Ott állt a külső sötéten, hogy felemelve lámpását s a fény útját követve tekintetével, irányt mutasson ott is, hol nincsen út... Legkedvesebb mutalótere volt az a zordonság, hol az ember Istenétől elhagyatva vigaszt nem lelhet már semmiben: ez a vidék volt a hazája, - ott ő dacosan és hosszan mulatott. Egy-egy szava úgy hat, mintha végleg lezárnának bennünk valamit, szenvedélyeink történetének egy-egy fejezetét, - a jajszó és fohász elnémul: mintha ennen életünk drámája zajlott volna le a szívünkben.

És mégis azt kell mondanom: ő sokkal életteljesebb lény volt, mint amilyen egy aforizmás könyv lehet. Mert az aforizma mégiscsak töredék s ha meg is sejteti az olvasóval azt a rendszert, amelyből származott, bár az olvasó maga meg is vonhatja azon virtuális átlókat, amelyek az ilyfajta szakgatott hatású kis műveket egységes idommá egészítik ki a lelke előtt s bár nagy előnye az is, ami folyamatos művekben szinte elkerülhetetlen, - az aforizma nem teszi szükségszerűvé, hogy az író mesterséges, vagy gépies átmeneteket teremtsen ott, ahol magától nem kínálkozik átmenet, - vagyis halott anyag aránylag kevés van az ily könyvben, - ezzel szemben nélkülöznünk kell benne a folyamatosságnak azt a varázsát, amely egyedül képes az írói személységet egész mivoltában, szinte jelenésszerűen elénk idézni. Mert hiányzik az ily művekből ama közvetlenség, amely a gondolat előttünk való születésének velejárója, - a gondolat minden vértezetével készen pattan itt atyja fejéből, mint Pallasz Athéné, - s mi emberek oly természetűek vagyunk, hogy életteljesebben és meggyőzőbben hat reánk, ha még körüle leng a ködfoltnak ama nyoma, amely a ködből való kilépését: keletkezése történetét velünk sejtteti.

De épp ez az talán, amit ő maga sem türt semmikép: hogy e világ többet is tudjon meg róla, vagy akár gondolatairól is, mint amit e végső fogalmazványokban mutatni akart. Ő a tökéletes megjelenési formát szerette, egyebekben pedig a szigorú elzárkozást. Ő elzárkózni jobban szeretett, mint mutatkozni. S e körülményről egy kicsit többet kell itt szólanom. Mert bármily zárkózott volt is, mi barátai mégiscsak sejteni kezdtük, hogy mi megy végbe benne, - láttuk rajta, lehetetlen volt nem látnunk egyes jeleken: hogy embertelen szigorral bánik önmagával s hogy rejtekén alighanem indulataival birkózik. Hogy miféle indulatok voltak ezek? - ezt csak ő tudhatta. Ám, úgy látszik, tartania kellett tőlük, erejük spontáneitásától. Mint a görög tragédiák hőseiben: a sötét hatalmak okozta szenvedés, úgy látszik, benne is a lelki nagyságához: vagyis embertelen nagyra volt méretezve. S ő uralkodni akart e hatalmakon.

- A legteljesebb szabadságérzés az önuralom, - írja könyvében. Majd: - Az önuralom a legbiztosabb önvédelem.

S én még ma sem tudok attól az érzésemtől szabadulni, hogy lelke szabadsága érdekében túlságosan is megvédte magát s önmaga ellen is.

- Jaj annak, aki ellenáll hajlamainak, - írja más helyütt ugyanő. - Az egész élete erőszaktétel önmagán. Ő az igazi Tékozló Fiú. - Vagyis ezt is tudta tehát: hogy mit művel, hogy mennyire tékozolja erőit hasztalan küzdelemre, - de hisz kifejező szemeiben is nem egyszer oly szenvedések, az önmagával vívott harc oly közeli emléke izzott emésztő parázsként, mintha a poklokat hordaná a szívében S ilyenkor ő maga is olyan volt, mint a parázs: mindent elemésztő. Égetett, - maró volt, mint a sav. S hogy önmagát égette fel, ezt a legbecsesebbet: ma már csak ez fáj nékem, hogy erről megemlékezem. E drága főre oly szenvedéseket mért a sors, amelyeket elképzelnem ma is némely éjszakám nyomasztó keserűsége s amelyeket itt most felidéznem mégis fájó kötelesség...

Mert csak ezekkel magyarázható meg írói sorsa is.

E magával vívott küzdelmei gyötörték el benne az írót is s részben okai, hogy írásaiban nem teljesedett ki azzá, amire képességei tették hivatottá. Az író meg akarja mutatni magát e világnak, - ez az első dolga, ebből áll a lénye, kitárja szívét s titkait beleszórja a szélbe... s ő csupa titok volt és titok-szeretet. Romantikára hajló szívét úgy féltette, befödte, mintha szégyenlené. Szeretetét nem mutatta, sőt álcázta inkább a szigorral... Az iráshoz továbbá könnyelműség is kell tisztelt hallgatóság - s a könnyelműség bátorsága: kell, hogy merszünk legyen fölöslegeset is leírni és olykor közhelyet is: ha ettől az írás elevenebb, - a pontosság helyett merjünk pongyolábbak lenni, vagy hétköznapi szót használni olyik választékosabb helyett, ha ettől levegősebb az írás... s ő a tömörséget követelte magától mindenekelőtt, mert unta a szót és egyszerűséget akart, mert csak azt szerette, de még életteljes is akart lenni s amellett könnyed és elegáns... egyszóval a lehetetlent mérte ki magára. Nem lehetek sűrű és könnyed is egyszerre. Az ibolya nem dús virágzatú, de illata kedves... az őszirózsa viszont szirmokban gazdag, de illata nincs. Ha mindezt együtt, egy virágban akarom, akkor készítenem kell egyet magamnak s az már művirág... Ő értelmi erőt akart, de szemléletes látományt is ugyanakkor, illetve mindenekelőtt ez utóbbit, mert az értelem túlsúlyától irtózott az írásban, - majd végül e legkedvesebb fiát, az értelmet egészen kitagadta, minthogy mindennél jobban azt élvezte a művészetekben, ami elemi erő... s mi lehetett e sok tilalom és követelmény eredménye más, mint a némaság?

A teremtéshez továbbá szerencse is kell, tisztelt hallgatóság. Mindenekelőtt az a szerencse, hogy különböző képességeink egymást támogassák. Mert egy dologhoz nem egyfajta képesség szolgálata kell, hanem soké. A jótékony nemtőknek csoportba verődve és ragyogó szemmel kell lesniök a csendben ugyanazt a kisdedet. S nem szabad civódniok. A kifejezőképesség tehát a képzelet szolgálatában álljon s ne gyilkolja. Ha viszont valakinek önszeretete már csorbát szenvedett és akkorát, hogy nem szereti többé ennen hangját hallani... a teremtéshez hiuság is kell, tisztelt hallgatóság - ám ha valaki gyűlöli ennen hiúságát... Azt kell itt végül is megállapítanom, hogy voltaképen hálásak lehetünk a sorsnak, hogy élete végén s talán már a halálos könnyelműség sugallatára mégis rászánta magát s nagy lelkének e töredékét legalább: az aforizmáit papirra vetette.

S ez az alkotása bármily magasrendű is, - hol van ő? - kiáltok utána, mikor könyvét olvasom. Hogy e villámgyors figyelem állandóan készenlétben állt, hogy nem volt nyugta, hogy nem volt hanyag soha és semmiben, vagyis: hogy a gondolkodás területein sehol sem lehetett őt hanyagságon tettenérni: erről könyve is fogalmat adhat az olvasónak. Hogy olyan gondolkodó volt, aki bátor s nem törődik véle, lesz-e használható eredménye, vagy foganatja annak, ha szüntelen fáradozik... de sőt az eredményeket még csak szeretni se tudja, - még a pihenést sem, csak a szüntelen fáradozást... Szünete és vége nincs annak, amit gondol, mert a gondolat útján akarja hatalmába venni mind e világot: az egészet! -mindezt a könyve is híven bizonyitja, - de nem is ezt hiányolom én. A szívét keresem, amely már nincs sehol, semmilyen könyv sem őrzi, - ép és tiszta szívét, amelyen nem fogott sem a szenvedés, sem a gondolat átka... s aki ismerte őt, az tudja, hogy mit siratok.

Soha még ilyen embert! Mily okos volt... s mégis mindig a szívével találtam először is szemben magam. S ki úgy ismerte e világot, hogy szeretett mégis élni: soha, az utolsó pillanatáig meg nem szünt benne ez a forró, szinte érthetetlen szeretet. Az ismeret nem rontotta meg benne az élet ízét:

S ezért oly tragikus nékem, ami történt s mindennél nagyobb ellentmondás, amit az életben eddig megértem. Hogy ő igy halt meg, hogy így kellett önmagát elpusztítania annak, akinek szentelt fényétől mi nyertünk mindig buzdítást és életerőt!

De nem szomorítom Önöket tovább szavaimmal. Az Akadémosz-kert: közönséges kis liget volt - s a mi kávéházunk közönséges kávéház... de nem kevésbbé áldott az emléke előttünk, mint a régieknek volt az Akadémia. Ez az a kávéház, ez az a karzat... itt telt el szenvedésben s ragyogó tanuságokban a fiatalságunk... ez ifjuságunk szent kávéháza, ahogy szegény Szini Gyula nevezte el egykor, mert itt találkoztunk vele nap-nap-után... - Ő is az élő szó mestere volt s mint ifjak, mi tőle tanultuk meg, hogy a sokféléből mit tartsunk ez életben becsesebbnek s hogy mit kell elvetnünk magunktól: minderre minket az ő példája tanított.

S most még arra kérem önöket, hogy netáni tetszésnyilvánítástól tartózkodni szíveskedjenek. Álljunk fel mindnyájan és legyünk csendben e drága szellem tiszteletére, azon tisztesség végett, amely minket idehozott.

[+] Plakettjének a New York-kávéházban történt leleplezése alkalmából.