Nyugat · / · 1935 · / · 1935. 3. szám · / · KÜLFÖLD

H. A.: Klasszicizmus és barokk

Eugenio d'Ors Ortega y Gasset mellett a legtöbbet emlegetett spanyol essayíró. Mint sok más újabb spanyol gondolkodó, filozófiai iskolázottságát Németországban szerezte, mestersége szerint műtörténész. Írásaiból féktelen lendület, mohó életkedv árad, amely szerinte a spanyolok faji sajátsága. Észjárásának párhuzamokban való gazdagságára álljon itt példának egy tanulmánya, amely a barokk divatos kérdéséről jelent meg a Revue des Questions Historiques-ben. A barokkot d'Ors nem történelmi stílusnak fogja fel, hanem állandó lelki alkatnak, «konstans»-nak, amely rendszeresen visszatér a történelemben. Nagyjában ugyanazt érti barokkon, amit általában romantikának szoktak nevezni, ugyancsak a klasszicizmussal állítja szembe, párhuzamaiban és formuláiban azonban sok az eredetiség,

A barokk lényege a pantheizmus és dinamizmus; ilyen értelemben közös alkatú három, látszatra oly ellentétes mozgalom, mint a franciszkanizmus, lutherizmus és ellenreformáció, mindháromnak a stílusa egymással rokon, barokk stílus. Franciszkánizmus és lutherizmus közös vonása a békülékeny, engesztelő magatartás a természettel szemben, a természet feloldozása bűntelenné nyílvánítása. A természet jó - és innen már csak egy lépés az a tétel hogy a természet isteni. Így fejlődik ki a pantheizmussal rokon lelki magatartás. A köztudat aszkétikus jelleget tulajdonít az ellenreformációnak, bőjtnek nevezi a renaissance farsangja után. De az ellenreformáció szellemi ellenképe nem a renaissance, hanem a jezsuitizmussal szembenálló jansenizmus. Az igazi aszkéta magatartása bizalmatlanság a természettel szemben, a bűn objektivitásában való hit a természet és szellem dualizmusa. A jansenisták Pascallal az élükön Szent Ágostonra támaszkodnak és jezsuita ellenfeleiket pelagizmussal vádolják. Ágoston és Pelagius harca a klasszikus és barokk szellem összecsapása a késői ókorban. Akkor dúltak a theológiai viták az eredendő bűnről. Ezekben a vitákban Pelagius képviselte a naturalista optimizmust, úgy hogy joggal nevezhették Pelagiust anticipiált Rousseaunak. Ugyanez az ellentét merül fel a jansenismus és jezsuitizmus vitájában. A jezsuitizmus igenli az életet és ez a lutherizmushoz teszi hasonlóvá, - de nem minden protestantizmushoz, nem a kálvinizmushoz. Jellemző vonása a barokk szellemnek az anti-intellektualizmus. Rubensnél, e tipikusan barokk festőnél a csoda kozmikus jellegű. «Ha egy renaissance-festő ábrázol csodát, az ég meghasad, barokk festőnél összeomlik.» Az apotheózis szele színpadiasan elsodorja az eget és az egész természetet. A klasszicizmus intellektualista, normatív, tekintélyelvű. A barokk vitalista, kicsapongó, meghátrál az erő előtt és imádja az erőt. Klasszicizmus és humanizmus valójában azonosak. A barokk kozmikus lelkület, amit a tájképhez való vonzódása is mutat. A klasszicizmus írói anyaga a nyelv, a barokké a dialektus, a nyelv konkrét, testi megnyilvánulása. A barokk mindig falusi, paraszti ízű. Pán isten oltalma alatt áll. Ez a lelkület nyomon követhető a tizenkilencedik század romantikájában és a háború utáni extázisban. A klasszikus szellem rezignáltan és irónikusan tűri a mozgás minimumát, a barokk lényege a mozgás, a változás elhivatottságában és jogosultságában való hit, a mozgás feloldozása és szentté avatása. A barokk a mozgást hirdeti és lemond az észről, az életet hirdeti és lemond az örökkévalóságról. Mert választani kell az élet és az örökkévalóság között. A barokk Faustot követi: eladja lelkét az ördögnek.