Nyugat · / · 1935 · / · 1935. 3. szám · / · FIGYELŐ

SZÉKELY BÉLA: A ZENE PSZICHOLÓGIÁJA

Mi az, ami zenévé lesz, verssé, képpé, milyen erők azok, amelyek a lélek mélységes mélyén az ösztönöket úgy formálják át, hogy a legcsudálatosabb emberi produktummá: művészi-alkotássá nemesedjenek? Olyan kérdés ez, amely állandóan foglalkoztatta a lelki-élet kutatóit, de amelynek még ma is csak tétova megválaszolására akkor nyílott meg az út, amikor a freudi lélekkutatás felfedezte a művészi alkotás régen sejtett, de mégis ismeretlen világrészét: a tudattalant. Freud új gyógyító eljárás felfedezésére indult, mint ahogyan Columbus új utat kutatott Citai felé, - s valóban ő is új világrészt fedezett fel, amelynek létezését elhozták hozzánk szétfoszló álmaink, s valóságát bizonyította, tánc, dal, mese, vers, ősi barlangok falára vésett rajz és annyi más alkotás; - de hogy honnan jönnek, milyen erők nemzették, milyen megszállottság pokoli gyötrelme, vagy égi kéje szülte, - megválaszolni nem tudtuk.

Valljuk be: ma se tudjuk. De már a mai lélekkutatás spectralanalizise ennek a tudattalan világnak új és új elemeit állapítja meg és fedezi fel. A mélylélektan sem tud teljes értékű választ adni minden lélektan alapvető kérdésére, arra, hogy mik is az ösztönök? Maga Freud is «misztikus lényeknek» tekinti őket, amelyekről csak azt tudjuk, hogy kielégülésre várnak, kielégülnek, s e kettő: a várás és teljesedés között megy végbe az, aminek dinamizmusát «lélek»-nek nevezzük. De a freudi kutatás mégis egy olyan koordinata rendszert adott, amelybe már némi igazolással rajzolhatjuk be ennek a folyamatnak, a lelki-működésnek grafikonját. A régi lélektani kutatás leíró volt és a felületeket járta; e felületeken pedig látnia kellett azt a dús flórát, amely különböző művészetek alkotásainak formájában jelenik meg. Ám a kutató munkájában gyakran gyökerestől tépte ki a virágot, s laboratóriumában kémiai elemeire bontotta, mintha ezen keresztül ismerhetné meg. Elemeire bontotta, hogy megtanulja ebből, miképen kell az elemeket megint összerakni, hogy virág: - művészeti alkotás legyen belőlük. Ez a kísérlete azonban nem sikerült, mert ezeket az elemeket nem tudta az élet nedvével, élő vérkeringésével eggyégyúrni. Hiába: Blut ist ein ganz besonderer Saft.

A freudi pszichológia lemondott erről a laboratóriumi munkáról. Felület helyett mélységekbe tör. Mechanizmusok helyett a lélek dinamizmusát kutatja. Az emberi gép alkatrészein túl az a hajtóerő érdekli, amely mozgatja. Amiképen a dialektikus szociológia a társadalom életét, mint folyamatot tárgyalja: a lelki életet a modern pszichológia is örök mozgásban lévőnek tekinti. Panta rei. Ez határozza meg azután szembeállását a művészi alkotásnak, mint pszichológiai jelenségnek kérdésében. Nem a műalkotásnak egyes lelki elemeit értékeli és méltatja, nem az alkotás eredménye: a mű érdekli csupán, hanem azontúl: az alkotás folyamata, az a lelki tény, amely kifelé zene, vers, szobor stb. formájában ölt alakot. Ez a kutató munkája eddig is igen érdekes megállapításokra vezetett... Főképen mesék, époszok, mondák elemezése útján a néplélek megismerésének új területeit tárta fel.

Otto Rank a mithoszok kialakulásának analitikus kutatásával foglalkozott. Igen értékes Neufeld Dosztojevszkíj-analízise. A görög tragédia analitikus problémáját Alfred Winterstein Der Ursprung der Tragödie nietzschei című könyvében dolgozza fel. A pszichoanalizis az irodalmi alkotások egyre szélesebb területén érvényesíti kutató módszerét és máris sok adattal gazdagította az író, a festő, a szobrász alkotó munkájának belső értékelését is.

Ma már szinte közkeletűvé vált a mélypszichológia egyik terminus technikusa: a szublimálás. Az ember ösztöneinek kiélésében szemben találja magát a társadalommal, amely írott és íratlan törvényeivel meghatározza: milyen területen, mennyire élheti ki azokat. A halálra ítélt ösztönöket az ember vagy visszaparancsolja a tudattalan titokzatos világába - ez az elfojtás -, vagy pedig átváltoztatja és társadalmilag megengedett formába önti és így éli ki: szublimálja. Kultúránk ennek a szublimálásnak eredménye, s a legmagasabb szublimálási forma: a művészi alkotás, amely az ösztön kiélésével, vagy elfojtásával járó affektusokat más alakban, de ugyancsak érzelmi formában reprezentálja. Minden művészi alkotás belső anyaga érzelmi, még akkor is, ha közlési módja idők során értelmi formát vesz fel. A kép és a szobor ábrázol valamit, a versnek is van tartalmi része, olyan mondanivalója, amelynek jelentőségét a szavak értelmi tartalma is jelzi... Ez a törekvés, amely pld. a festészetben a szín, vonal és fény ősi alkotó elemére szorítkozott csupán - Kandinsky és a Blaue Reiter iskolája - megtorpant, mintahogyan a csak a szavak belső zenéjén épülő versírás is átmeneti kortünet volt csupán. A társadalom valójában nem tűri a művészetben az érzelmek meztelenségét és az értelem köntösébe takarja. A művészi alkotásnak két olyan területe van csak, amely akár az értelmi appercipiálás mellőzésével is, az affektusok közvetlen kiélésére szolgál, azokat közvetíti, és így korrespondeál mások érzelmi világával: ez a tánc és a zene. Annál érdekesebb hogy éppen a táncnak, de főképen a zenének, mint művészi alkotásfolyamatnak analizisét a mélypszichológia feltűnően elhanyagolta. Freud számára, hallatlanul átfogó kulturáltsága ellenére is, a zene, - amint ezt egy levelében írja: «idegen, érthetetlen és hozzáférhetetlen». Charles Baudouin a Psychoanalise de l'Art című könyvében a zene belső dinamizmusát az általa kiváltott vizuális képek és éberálmok útján igyekezett megközelíteni - eredmény nélkül; aminek legfőbb oka, hogy Baudouin nem mélypszichológus, a könyve címében a «pszichoanalizis» szó a tartalmat nem fedi. Az úttörés érdeme egy kitűnő magyar analitikus orvosé, dr. Pfeifer Zsigmondé, akinek zeneművészeti tanulmánya valóban «új utat» nyit. (Musik-psychologische Probleme. Imago - 1923).

Ezen az új úton indul el dr. Mosonyi Dezső, aki alapos zenei tudással, jó pszichológiai készséggel és elég kiterjedt tájékozottsággal «A zene lélektana új utakon» címen írta meg figyelemre méltó kisérletét a zeneelmélet és lélekelemzés összepárosítására.

A zene belső feszültségek kifejezője és ezt a kifejezési módot «gyökereinél» kívánja az író felkutatni, ahol «egy ős anyagban vegyülnek még el nemcsak az akusztikus, hanem az összes egyéb rokon motórikus kifejező és levezető lehetőségek és jelenségek, - elválaszthatatlanul és egyenlő értékűen». Mosonyi a freudi libidó elméletére hivatkozik, valójában azonban kiindulása közel esik a reflexológikus felfogáshoz is: az embert külső és belső ingerek érik, ezeket az ingereket le akarja vezetni, s a zene, de minden más művészi tevékenysége inger-levezetés és ezáltal a belső örömöt (libidó) jelentő nyugalmi állapot elérése. Az ösztönök kiélésének ingere belső és külső akadályokba ütközik, s ezek ellenállása vezet azután a freudi «valóság elvének» (Realitätsprinzip) elfogadására. Az öröm akcentusa előbb az inger okozta feszültség megoldására vonatkozik, de azután bizonyos fokig maga az izgalom is örömet okoz, amely, ha intenzítása nő, kellemetlenné lesz, majd szublimált formában vezetődik le... Egyfelől az «irracionális örömre-törés», másfelől a «valóság ténye» az a két erő, amelynek eredőjében zajlik le az ember lelki élete. Mosonyi értelmezése az «irracionális»-t szó szerint veszi: a szer, a mérték nem felel meg a célnak. «Minden irracionális tevékenység mértéktelen, korlátlan felelet a kapott ingerre, az organikus szervezet fényűzése. Az irracionalitás lényege az ösztön gátlás nélküli kielégítése, ez egyúttal a legősibb forrása a művészet örömének.»

A zene is két ellentétes irányú erő eredője: a korlátlan kielégülésre törő egyéni ösztöné és a társadalmi gátlásé. Ezt a kompromisszumot az ösztön és a társadalom között Mosonyi a játék formájával azonosítja. A játékban lelt öröm forrását keresve, Mosonyi a - szerinte - legelső játékhoz vezet el: a bújócska-játékhoz. A csecsemő legelső szórakozása és lelki dinamizmusa ugyanaz, mint az első ismeret szerzése. A dolgok, a hangok megjelennek, eltünnek és újra megjelennek. Az ismerős dolgok, hangok megjelenését örömmel köszönti a csecsemő: hiszen már ismeri őket. A megismétlődésnek ezt az örömét keressük a mozgás, a hangok, az összhang bújócska-játékában. A zenének a játék formájára (bújócska) való visszavezetésére utal Mosonyi, amikor például rámutat arra is, hogy a muzsikusra azt mondják, hogy «játszik». Bármilyen érdekes ez a gondolat, - lélektanilag legfeljebb egy távoli adat arra a közös dinamizmusra, amely a játékban és a zenében egyaránt megnyilatkozik.

A mélypszichológiai kutatás egyik legérdekesebb forrása a gyermekkorukat élő primitív népek életének, lelki világának megismerése. A primitív népek zenével és tánccal megünnepelt ünnepeinek célja az ösztönök dinamikáját addig fokozni, amíg az minden gátlást áttör és korlátlan kielégítést nyer. A végső cél: az extázis: a korlátlan öröm. A gyerekek céltalan lármájában, kiabálásában, ujjongásában is a gátlás nélküli öröm jut kifejezésre.

Mosonyi is felveti azt a, valóban nagyon érdekes, sokat vitatott kérdést, hogy mi a zene, illetve a tánc pszichológiai eredete? - Minden ingerokozta feszültség, mely levezetést keres, kellemetlen és így a hanggal való kifejezés legelső oka a fájdalom volt. A fájdalom tehát a zene eredeti forrása. «A fájdalomokozta hangbeli kifejezés játékos utánzása a művészet» állapítja meg Mosonyi. Egy új utakon járó zene-lélektan számára keveset mond ez a megállapítás, amelynek igazsága valóban csak annyi, hogy a hang, legősibb formája: a fájdalom és a düh kitörése. A probléma mélye azonban az, hogy miképen lesz ebből az artikulátlan hangból zenei-hang, az a «legelső és legprimitívebb művészet» - amelyet Wundt szerint ép oly kevéssé lehet csupán a fájdalom kitöréséből levezetni, mint ahogyan a szexualitásból sem. Herbert Spencer (The Origin and Function of Music) a dühös beszédben harmónikus kadenciákat vél felfedezni. Darwin a zenei hangot, - a madarak ritmus nélküli hangmodulációit - a párkeresés szolgálatába állítja.

Az a fiziológiai-anatómiai tény, hogy a hangot adó apparátust ugyanaz az ideg - a vagus - mozgatja, amely a dühkitöréseknél is fontos szerepet visz: a hang érzelmi hajtóerejére és keletkezésére utal.

A modern konstituciós pszichológia más gyökereket keres és meg is véli találni a mozdulatok organizációjában: az emberi mozgás ritmusában. Ennek lélektani eleme: a szívműködés és a lélegzés ritmusa. A négylábon járó ősi embert a táplálékszerzésnek tapasztalatai állították két lábra. A kétlábon járó ember mozgásának ritmusát azok az affektusok határozzák meg, amelyek a szívműködés és lélekzetvétel ritmusát is váltogatják. Öröm, bánat, izgalom levertség: mind kifejezésre jutnak az emberben, mint pszichofizikai egységben, s ezek azután mozgását is modifikálják. Így alakul ki a mozgás ritmusának fokozásával a tánc, mint az érzelmek természetes kifejezője, - a legősibb legelső művészi megnyilatkozás, amely azután a hang ritmusával társul. Karl Büchler viszont - «Arbeit und Rhytmus» - a munkából az ősi primitív tevékenységekből vezeti le az éneket, mint a munka-öröm ritmusában való feloldást.

A modern etnográfiai kutatások megállapítják, hogy a motórikus és a zenei kifejezésnek együttes megjelenése alapjában a szexuálisra vezethető vissza. Ezt fedi is az a freudi magyarázat, hogy a primitív népek annyi tabu-val körülhatárolt szexuális élete a táncon át kap szimbólikus kiélési lehetőséget. E szerint a «tánc művészi formában öntött nemi egyesülés» (Mosonyi), amelynek pszichológiai alapja: elfojtott ösztönök szublimálása. - Az a megállapítás, hogy a tánc másik forrása a felesleges erők felhasználása lenne (Wallaschek), önkéntelenül felveti a kérdést: mi tett erőket feleslegessé? Karl Groos szerint ilyen energia-levezetés mutatkozik meg a játékban is, s így Mosonyi elmélete, amellyel a zene és a játék közös eredetét sejtteti, ezen át némi igazolásra számíthat. Nagyon érdekesek különben Mosonyi könyvének azok az oldalai, amelyeken a zenének és táncnak, mint szexuális helyettesítő cselekedetnek szerepét a primitív népek szokásaiban elősorolja. A modern táncok is ilyen irányba való visszatérésre mutatnak. A primitív nép extázisig felfokozott táncában az ősi-ösztön teljesen, minden bűntudat nélkül - mert megengedett, sőt a vallás által igazolt - egybeolvadhat azzal az Én-nel, amely különféle tabuk, szokások nyomása, korlátozása alatt fejlődött, alakult ki. Valójában minden zenének alapja az Én ilyen extázisos feloldása. Ugyanez a mechanizmus nyilatkozik meg a később kialakult vallásos-táncokban is; ahol a totem-állat megölése jut a táncban kifejezésre.

A primitív táncokban és zenében a hallgató és a szereplő egybeolvad. Lassankint elválik a tánc a dallamtól (a dallamból dal lesz); a hallgató a szereplőtől. A zene lélektana alatt ma elsősorban a zenei alkotás lelki dinamizmusának feltárását értjük, míg a hallgatóra áll az, ami minden művészet élvezőjére: a tudattalanok korrespondeálnak egymással, a hallgató ki nem élhető ösztönei azonosítás folytán a zenében találják meg szublimált megjelenési lehetőségeiket.

A zene pszichológiai megértéséhez egyes alkotó elemeinek analizisén át jut Mosonyi, s ez könyvének jelentősebb része. A zene ősi eleme: a ritmus, amely élettanilag: ingerekre ismétlődő mozgás. Az ingerek állandósulása a mozgás-reakciók is, amelyek lassan el is válhatnak az ingerről és emlék-kép formájában élhetnek tovább, vagy indíthatnak meg egy új ritmussort. A periodikusan visszatérő mozgás örömérzést vált ki, ez a ritmus öröme is. Mosonyi sorra veszi a dallamot, az összhangot és végül a magasabb rendeltetéssel bíró zenei formákat s ezeken át következetesen, de némi merevséggel alkalmazza örömelven épülő elméletét. Az író széleskörű zeneirodalmi tájékozottsága legfeljebb ott mutat némi hézagot és elmaradást, ahol a primitív népek zenéjére utal.

Mosonyi elsősorban muzsikus s ez a mentsége arra, hogy nem marad meg szigorúan vett tárgyánál, s nem egy helyütt pszichológiai tételét zenei értékmegállapításainak igazolására használja fel. Ez olyan szembeállásra vezet a modern zene ellen, amely a pszichológust nem igazolja. Mosonyi a primitív zenéhez való visszatérést neurótikus tünetnek látja, az infantilis fokra való visszatérésnek. Minden művészet legmélyebb gyökereiben ott találjuk ezt az infantilis regressziót, a gyermeki érzelmi fázishoz való kötődést, bár a legkomplikáltabb formában feloldva is.

Nagyon érdekes és pszichológiailag kihangsúlyozott Mosonyi könyvének az a különálló fejezete, amelyben a zene és az álom közös eredetét és dinamizmusát mutatja ki. A freudi «álom-munka» és a «zenei alkotás munkája» sokban azonos, s döntően abban, hogy mind a kettőnek vágyteljesítő jellege van. A zenei alkotásban állandóan az a vágy hat, hogy «gyermek-korunk örömét, gátlástalanságát elérjük». Ennek eszköze, hogy az öntudatból kivonjuk a kellemetlen feszültségeket. Mosonyi azt a «paradoxonnak» hangzó tételt állítja fel, hogy a zenei alkotó erő éppen az elfojtott, kellemetlen akusztikus elemekből indul ki. Ennek bővebb igazolása, kikutatása érdemes feladat lenne.

Mosonyi könyve rengeteg gondolatot vet fel, olyan buzogással, hogy azok igazolására már alig telik az adott kereteken belül. De ezek a gondolatok frissek, pregnánsak és a szerző teljes belső átélésében, meggyőzőek is. Mosonyi azonban elsősorban muzsikus s csak másodsorban pszichológus. Ez főképen abban mutatkozik meg, hogy a pszichológiai megállapításokat és feltevéseket merev tételekként, szinte dogmatikusan alkalmazza a zene területére. A mélypszichológiai kutatás dinamikus törvénye ezt a merevséget nem állja. Mosonyi e könyvét - mint ahogyan mondja is - elsősorban a muzsikusok számára írta s ebben érdemes kezdeményező, ha nem is oldotta meg azt a feladatot, amely par excellence: a pszichológusé. De a lélektani kutatás számára is sok érdekes megfigyelést adott, értékes és mélyenjáró összefüggéseket tárt fel.