Nyugat · / · 1935 · / · 1935. 3. szám · / · FIGYELŐ

Schöpflin Aladár: SZINHÁZI BEMUTATÓK

Móra Ferenc legjobb könyvéből, az Ének a búzamezőkről c. regényből csináltak a Nemzeti Szinház számára színdarabot Góth Sándor és Relle Pál. A regénynek legnagyobb varázsát a paraszt-élet józan reális látása és az elbeszélő hang derűs kedélyessége, mondhatni romantikája közötti ellentét adja meg, a sajátos mórai modor, amely annyi sikert hozott a korán elhunyt írónak. Ezt a hangot igyekeztek az átdolgozók a darabba is átmenteni, amennyire lehetett, - egészen nem lehetett, ami természetes, mert a színpad erős érzéki hatásai, a másféle világítás és akusztika lehetetlenné teszik az ilyen hangkeverést, az író saját hangja elnémul alakjainak hangja mögött. Valami kedvesség mégis maradt a regényből: magának a témának a rokonszenvessége s az a mód, ahogy Móra elkerüli a motivumok kínos elemeinek feltárását, mondhatni, kedélyesíti az olyan kevéssé kedélyes dolgokat, mint a parasztasszony vadházas viszonya az orosz hadifogollyal, mialatt a férj orosz hadifogságban van, vagy a forradalom és kommunizmus, Móra nem volt az erkölcsi ítélet embere, szolidáris volt a paraszt-fajtával abban az értelemben, hogy az erkölcsi dolgokat a paraszt-erkölcs szemszögéből nézte. Amit a paraszt maga nem sujt súlyos elítéléssel arról ő sem ítél súlyosan. A színdarab ezt azzal kerüli meg, hogy azokat a dolgokat, amelyek erkölcsi ítéletre kényszerítenének, egészen a háttérbe helyezi, úgyhogy alkalmat sem ad a közönségnek az ítélkezésre. Kétségtelen, hogy a dramatizálók tapintatosan dolgoztak.

Ebből azonban az következik, hogy népszínművesíteniök kellett a parasztéletet s az anekdotikus elemeket kellett hangsúlyozniok. Ez különösen a gazdaköri jelenetben és az öreg paraszt által furfangosan kieszelt kommunistabetörésben válik kirívóvá. Ezek a darab leginkább támadható részei, jobb is lett volna legalább a kommunistabetörést elhagyni. Kelleténél bohózatosabb és kelleténél kevésbé hatásos.

A darab az elején ér csúcspontjára, abban a jelenetben, mikor Ferenc, a hadifogoly hazatér és szembekerül az orosszal. Szép a szembenállás módja. Az orosz magatartása védekező, harcot vár. Ferencet a háború és hadifogság, mindenféle szenvedés megértésre és megbocsátásra tanította, tudja, hogy a felesége meghalt, keserű lelkiismereti nyugtalanság gyötri, nem gondol harcra. Kevés szóval, nehézkesen közelednek egymáshoz s a jelenet végén a két férfi vállára emeli az orosz faragta sirkeresztet és együtt viszik ki a meghalt asszony sírjára. Drámailag is feszült jelenet ez és költőhöz méltó gondolat van benne. Móra legnagyobb erénye, az emberség sugallta és szerencsésen vitték át a színpadra.

A darab epikai mederben halad tovább: a kis családi intrika, ahogy a hadifogságban elhalt Rókus fiatal özvegyét összeboronálják Ferenccel, ahogy ez gyötrődik azon a gondolaton, hogy ő az oka Rókus halálának, mert megtagadta tőle a murmani erdőben, menekülés közben az életmentő falat kenyeret, ahogy ez a vallomás kicsordul belőle, mikor a kisfiát halálosnak látszó baleset éri, ahogy az asszony emiatt melanchóliába esik, s ahogy végül a deus ex machinaként megjelenő orosz leveszi vállukról a lelkiismeret terhét és meggyógyítja vele az asszonyt - ez, bármennyire epikai, végeredményben egyre jobban színház, egyre jobban fogynak a belső indítékai és a hatásra törekvés egyre nyilvánvalóbb. Szerkezeti zavar is van: a fiatal házaspár azt hiszi, hogy a kisfiú meghalt és mégis nem vele törődnek, hanem a Ferenc bűnéről beszélnek. Regényben az ilyet el lehet fogadtatni, mert ott az író is közbeszólhat, a dráma gyors tempója itt széles rést mutat.

Amit a színház ad az előadáshoz, az kevéssé kielégítő. Vaszary Piroska alakítása a legtökéletesebb. A kihasznált, elszáradt parasztasszony savanyú zsörtölődését, egész elvásott lényét az élet valódi színével vonja be, maszkja, minden szava alakot mutat, nem szerepet. Nagyon jó Timár József is az orosz hadifogoly szerepében. Az alak maga kicsit az orosz regényekből van kivágva, olyan, ahogy az orosz embert szokták ábrázolni, de Timár hiánytalan jellemrajzot csinál belőle félénk, bizonytalan beszédével, dadogós szívhangjaival, a magyar környezetben való idegenségével. Kiss Ferencnek vannak jól kimondott szavai, de mintha az alakot nem belülről építette volna fel; játékában sok az egyenetlenség. Az előadás többi részében sok a népszínműi sablón. Siklóssy Pál színvonalon álló rendezői munkát végzett, - nem ő a felelős, hogy a darab kiállítása még a Nemzeti Szinház viszonyaihoz képest is szegényes, a díszleteket különböző kombinációkban már annyiszor láttuk, hogy szinte közhellyé váltak.

*

A színházbajáró derék polgárember nyügnek érzi a szolíd életet, a takarékoskodás örök kényszerét, mindennapjainak unalmát. Szeretne egyszer-egyszer istenigazában kirúgni a hámból, de az élet nem engedi. Legalább a színházban akar tehát néha nagy murit látni, felelőtlenül mulató embereket, pénzszóró duhajkodást, léháskodó udvarlást. A léhaságot a maga környezetében nem tűri, a színpadon gyönyörködik benne és a pártjára áll. Ez az oka, hogy a pezsgős, cigányos mulatozás, akárhányszor és akárhány változatban látták a színpadon, mindíg tetszik, a gentry-léhaság, annyi családi vagyon elpusztítója, mindig bizonyos kellemes nosztalgiát kelt a városi, egyáltalán nem gentry-közönségben.

Léha, mulatós férfiak, okos, szigorú asszonyok, akik keményen rajta tartják a kezőket a pénzen, az asszonyi hámból alkalom adtán kirúgó urak duhajkodása - már hagyomány a vígjáték és operett-irodalomban. Természetes, hogy a rokonszenv a férfiak pártján van s az öreg asszonyok a komikus alakok. Ez már műfaj-hagyomány, úgylátszik kötelező formája a gentry-ábrázolásnak, akármilyen messzire esett tőle a mai gentry életformája. A vidékies, magyaros iz mögött őstipusok huzódnak meg, visszavezethetők Plautusig és Terentiusig, vagy talán Menanderig, ha ugyan nem még messzebbre. A színpad sokkal jobban kötve érzi magát az örökölt tipusokhoz, mint a regény, mert természete kívánja, hogy az ismert képében mondja az újat.

Hunyady Sándor ebbe a hagyományba kapcsolódik bele a gentry-rajzban, De újat is hoz bele: a színésznő alakját. A férfiak a mulató pajtást, a megközelíthető, szabad nőt látják benne, az öreg nők a félelmes, férfi-faló, pénz-pocsékoló vampirt, míg aztán kiderül róla, hogy komoly dolgozó nő, akinek a kemény munka között alig jut ideje, hogy önmagára gondoljon s mesterségesen, reklámból csinálja a saját rossz hírét. Szellemileg felette áll a primitív gentry-társaságnak és könnyű feladat neki nemcsak megközelíteni a férfiakat hanem az ellenséges szándékkal érkező «három sárkányt», a félelmesnek látszó, de vajszívű öregasszonyokat is. Ez az alak kiemeli Hunyady darabját a sablónból. Írói elgondolás, jól van keresztülvezetve a darabon s még jobban hatna, ha Titkos Ilona jobban belülről ábrázolná s nem kellene annyira éreznünk, hogy szerepet játszik a mulatozó jelenetben is, a sárkányokkal való jelenetben is. Jó volna, ha egy kicsit a vérivel is játszana, nemcsak az agyával. Így is ő viszi a darabot.

Egyébként az előadás méltó a Vigszinházhoz. A három sárkány merev, szigorúnak és ridegnek látszó, de alapjában jószívű alakjait, amelyekben Hunyadi életlátásának könnyed optimizmusa árulja el magát, arckifejezés, mozgás beszéd teljes készségével játsszák Góthné, Zala Karola és Vágóné. El tudják érni, hogy akármennyire félnek tőlük a mulatós férfiak, nem válnak sem ellenszenvesekké, sem nevetségesekké. Csak komikusak. A mulatozást legjobban csinálja Rajnay, a jókedvét igaznak érezzük, a bohóskodásban meg tudja mutatni a jó fiút. Jávor is méltó fia a duhaj apának, vígan csúszik a papucs feléje, mely őrá is vár épúgy, mint az apjára. Feltűnik az egészen fiatal Tolnay Klára, - kezdő létére jól megáll a színpadon.

Az előadás egész vonala híven kíséri a darabot, ahogy hol alászáll a burleszk-bohózatig, hol feljebb kerül vígjátéki szintre s a végén, a kissé nehezen előre mozgó utolsó felvonásban az operett határát súrolja. Ez a rendező, Hegedüs Tibor érdeme.

*

A díszlet, ha feltűnő vagy különösen szép, az első percben erős benyomást tud tenni a nézőre. Amint aztán megkezdődik a játék és magára tudja vonni az érdeklődést, a díszlet egyre kevésbé tűnik fel, csakhamar meg is feledkezünk róla, nem is látjuk. Az első szempillantás hangulatáért van, de éppen ennek a hangulatnak a fölkeltésére szűkség van rá. A Vígszinház vezet nálunk e téren s A három sárkányban a díszlet különösen az elegáns étteremé, valóban megvesztegető. A színésznő két pompás szobáját túlzottnak érezzük. Ilyen fényűző termek csak nagyúri palotákban hitelesek.

*

Tévedés, amit a Nemzeti Színház színlapja hirdet; nem Goldoni A hazug című vígjátékát újították fel, hanem egy vígjátékot mutattak be, amelyet Goldoni A hazug című művéből Pünkösti Andor állított össze. A XVIII. századi olasz darab gyökeresen át van alakítva, nemcsak bőséges dekorációkkal tűzdelték tele, hanem a célzatát is megváltoztatták. A kedves olasz költő főhőse, Lelio alakjában nem akart egyebet, mint a hazudozó mániát. az öncélú hazugságot csúffá tenni, Pünkösti azonban egy pirandellói gondolatot vitt bele, az ő Leliója a képzelet finom játékát, a hazugság és költészet rokonságát jelenti és pedig hangsúlyozottan kimondva a darab végén, mikor rámutat a többi szereplőkre: mit akartok, hiszen ti is hazugság szülöttei vagytok, sohasem éltetek, a költő «hazudott» benneteket.

Az előadás a színház részéről abból az aggodalomból indult ki, hogy a több mint másfél évszázados darab, amely minden kedvességével sem éri el Moličre színvonalát, a maga primitívségével nem tudja megtalálni az utat a közönség tetszéséhez. Ez az aggodalom találkozott Pünkösti Andor rendezői becsvágyával s a találkozásból barokkul túlfűszerezett előadás lett, amely bizonyítja ugyan a rendező hivatottságát, de kevésbé meggyőzőn bizonyítja az ilyen előadások létjogát. Ha a rendező nagyon ambiciózus, akkor a stilizálás eszközéhez nyul, amivel szembetűnöbbé teheti a maga munkáját. Pünkösti porcellánfigurákká formálja át Goldoni eleven alakjait, a színpadi mozgást erősen a tánchoz közelíti s az egészet egy képzeleti, irreális szférába emeli. Ebben rengeteg sok rendezői ötletet szór el s valóban, az ötletességéről csak elismeréssel lehet szólni. A dekoratív hozzáadások, melyekkel Goldoni Velencéjének életörömét példázza, szépek és mozgalmasak, a szín, forma, zenei hang dús áradása hatalmasan felduzzasztja a darabot. Hogy a commedia dell arte elemeit, melyek e műfaj megölőjénél, Goldoninál halványan még mutatkoznak, hangsúlyozza, az a kisebb baj, - fontosabb az, hogy az előadás e módja nagyrészben nemcsak a darabot takarja el, hanem a színészi játékot is. Ezt az előadást nem annyira a színészek játsszák el, mint inkább a rendező s a színészek önfeláldozóan hajlanak a rendezői kéz mozdulatai szerint. Ez különösen Uray Tivadarra, Somogyi Erzsire, Szörényi Évára és Bartos Gyulára áll, akik hiánytalanul beleilleszkednek a stílus játékosságába.

*

Egy sajnálatos elírást kell helyreigazítanom. A szerelem nem olyan egyszerű című darab vígszinházi előadását nem Jób Dániel rendezte, ahogy legutóbbi bírálatomban írtam, hanem Tarnai Ernő.