Nyugat · / · 1935 · / · 1935. 3. szám · / · FIGYELŐ

Benedek Marcell: SZENTSÉGVIVŐK
R. Berde Mária regénye. Két kötet. - Erdélyi Magyar Írói Rend kiadása.

Berde Mária egy szép versében is elmondta már azt a gyermekkori élményét amelyet ennek a regénynek szimbólikus pillérévé tett. A falusi lelkészt havas éjszakán messzi tanyára hívják, haldoklóhoz. Kislányát nincs kire hagynia, magával viszi. A keserves veszedelmes úton elvesztik a magukkal vitt bort és kenyeret. A haldokló elepedve várja az Úr testét és vérét - nincs mit tenni, a lelkész egy kis puliszkával és tiszta vízzel helyettesíti az Úrvacsorát.

Ennek a történetnek vékony s mégis erős pálcikáját mártotta Berde Mária a nyers valóság formátlan anyagába, hogy azt művészi alkotássá kristályosítsa. A Haláltánc és a Földindulás írójának bizonyosan csak valamivel több időre nagyobb távolságra lett volna szüksége, hogy ez tökéletesen sikerüljön neki. Így, ahogy az olvasó elé kerül a regény, a befejezetlen kristályosodás folyamatát figyelheti meg rajta. Nem érdektelen tanulmány - különösen akkor, ha a tárgy maga is érdekes, mint egy darab eddig megiratlan történelem, s ha tudjuk, hogy ez a történelem örökre homályban maradna résztvevőinek vallomásai nélkül. Az esztétikus csak fél-meggyőződéssel mer nagyobb művészi távlatot, több tárgyilagosságot kívánni - művészi regényt sokat kaphatunk még Erdélyből s a szerzőtől is, de megkaphatjuk-e ezt a nyersanyagot, ezt a dokumentum-tárházat ilyen gazdagon, ilyen vérző-reálisan? Az alakok bizonyára elevenebbek lennének, ha az író el tudna szakadni egyéni szemölcseik ábrázolásától, de nem lenne-e históriai kár a dokumentumszerű részletekért?

Azért vallom be ezeket a kétségeket, mert bizonyos felelősséget érzek Berde Mária regényének mai alakja miatt. Egy-két évvel ezelőtt olvastam kéziratban s kértem a szerzőt: hagyja ki vagy csiszolja át a nyersen beléillesztett élet-darabokat, a szó szoros értelmében vett «dokumentumokat», húzódjék távolabb, a fotografikus élességgel látott és megrajzolt alakoktól. Mint minden fiatalabb irótársamat, aki megtisztel azzal, hogy hallgat a véleményemre: őt is óvtam attól a hibától, amelybe idestova húsz esztendeje magam is beleestem, a Vulkán írásakor. (Hálás vagyok Füst Milánnak, aki itt, a Nyugat-ban figyelmeztetett rá.)

Persze negatívumokban könnyebb a tanácsot megfogadni, mint pozitívumokban. Berde Mária nagy mészárlást végzett a regény dokumentális részében. Prospektus-, cikk- és szónoklatszövegeket hagyott ki, amelyek holt súlyként nehezedtek a regényre. De egy-két esztendő alatt nem mehetett messzebb az alakjaitól s az eseményektől sem, amelyek nem hűvösödhettek meg emlékezetében, hiszen folytak, forrtak azóta is: a regényben az erdélyi irodalomnak mindmáig be nem fejezett hőskoráról van szó.

- Valamit csinálni kellene, - így kezdődik s ahogy ez a három szó eldöng a koporsó levegőtlen némaságában, az művészet és történelem egyszerre. Fejbeütött emberek, fejbeütött ország, tájékozatlanság, álhírek, képtelenség a lázálomszerű valóság befogadására, mozdulatlanság, mint tiltakozás a valóság ellen - árulás minden mozdulat, mert a tények elfogadását, a belenyugvás egy fajtáját jelenti... ilyen körülmények közt sóhajtja el egy nyughatatlan szellem: valamit tenni kell - és megszületik az erdélyi irodalom.

Szentségvivők. Vannak az első pillanattól fogva, akik tudják ezt magukról. Akik hiszik, hogy «a szentségvivőket sohasem támadják meg a farkasok». Haj, dehogy nem támadják meg! Külső és belső farkasok. A külsők, az új uralkodók, nem is mindig a legrosszabbak. Néha cinikusak és bosszúvágyók, néha ostobák, de egyszer-egyszer megértik a levert ellenfél fájdalmát. Hanem belül! Osztály-érdekek, klikk- és személyi hiúságok. Dilettánsok, akikre úgy kell vigyázni, mint a hímes tojásra. Politikai cselfogások. Emberi kicsinyességek, súrlódások a szentségvivők között. Kenyér! Függés a fajtájukbeli, egyházi és iskolai feljebbvalóktól. Flékenező, vargabélesező asztaltársaságoktól. Százkilométeres kocsizások, szánkózások istentelen utakon, vasutazások fűtetlen, ablaktalan kocsikban - azért, hogy a kábult Erdély első magyar folyóiratának néhány előfizetőt szerezzenek helyi tűzoltózenekarok és dilettánsok segítségével. Minden egyes nap: újrakezdése egy olyan küzdelemnek, amelyen a magyar kultúra száz esztendővel ezelőtt keresztülment már egyszer.

Erdélyi irodalom, az 1920-as években.

Arany János, amikor ennyire égette lelkét egy téma, abbahagyta a megírását: «Nagyon fáj. Nem megy.» - Berde Mária végigjárta. Jól tette. Emberei - a folyóiratot megteremtő Korlát, a mozgékony dilettáns Dánielné, a forró és szűzi lírikus-tanárlány, Tóth Pálma s még egy-kettő kivételével - kissé ködösen rémlenek a be nem avatott olvasó előtt, a beavatott pedig túlságos élesen helyezheti el rajtuk személyes ismerősök arcvonásait. Ez tagadhatatlan, védhetetlen hiba. De a személyek fölött, a Virrasztó sorsának fordulataiban, ott lüktet maga az erdélyi sors. Aki ezt ilyen drámai erővel megelevenítette, nagy és érdemes munkát végzett, még ha nem is volt nyugta kivárni, hogy dokumentumai tiszta művészetté kristályosodjanak.