Nyugat · / · 1935 · / · 1935. 3. szám · / · MIT TEGYEN AZ ÍRÓ A HÁBORUVAL SZEMBEN?

MIT TEGYEN AZ ÍRÓ A HÁBORUVAL SZEMBEN?
A NYUGAT ANKÉTJA
Szolnoki István válaszából:

A kitűzött kérdést szükségképen megelőzi egy általánosabb kérdés: a szellemi erők, az emberi ész és belátás erői befolyásolhatják-e egyáltalán a társadalmak történetét?

Az idealisztikus történeti felfogások, melyek az eszméknek, az ész erőinek döntő vagy kizárólagos szerepet tulajdonítottak, ma már aligha tarthatók fenn a maguk tisztaságában a naturalisztikus történeti felfogások hatalmas irodalmával szemben. Utóbbiak a döntő vagy kizárólagos szerepet az alapösztönök kielégítése körüli folyamatoknak tulajdonítják.

Melyiknek van igaza? Az éhes ember tevékenységét, sőt gondolkozását is bizonyára elsősorban éhsége szabja meg. Ha azonban rájön arra, hogy amit tenni szeretne, csak az éhség kényszere alatt tenné és valamely magasabbrendű érdeke, hite ellenkező irányba húzza, semmi sem fogja visszatarthatni egy sikeres éhségsztrájklefolytatásától.

E durván elnagyolt példából láthatjuk, hogy mindkét történeti felfogás jogosult, mert ha igaz egyrészt, hogy az emberek túlnyomó többsége elsősorban az alapösztönök kielégítésének rabja, nemkevésbbé igaz, hogy elvben bárki felszabadíthatja magát e kényszer alól, sőt ellene is tehet, ha az alapösztön irányát felismeri. Marx is csak addig tulajdonít döntő befolyást az alapösztönöknek, amíg az alapösztönök kielégítésének kérdése tökéletesen (minden ember számára) megoldva nincs, mert ettől fogva szerinte az akaratszabadság kora, a szellemi erők uralma kezdődik.

Mi ezzel szemben szeretnénk az ész erőinek már jelenünkben is - habár minimális-szerepet tulajdonítani. Ez a minimum szerintünk pontosan egyenlő a presztizzsel, melyet a társadalom az ész erőivel szemben mutat. Ez a presztizs a háború óta olymértékben csökkent, amíly mértékben azt az egyre divatosabb irracionalista és antiracionalista irányzatok csökkentették. Mert ki higyjen elsősorban az ész erőinek hatékonyságában, ha nem a tudós, a filozófus, az író? És hogy higyjen a tömeg az ész, a belátás, a diskusszió, a türelmesség és a békés kiegyenlítés érveléseiben, ha azt látja, hogy az «írástudók» elsőnek rúgják fel a bálványt?

A háborút előidéző irracionális erők ellen (- mert egyes csoportok «racionálisnak» csúfolt érdeke sem azonos az egyetemes racionalitással, az emberi faj egyetemes érdekével -) csak az olyan társadalmak védekezhetnek a siker reményével, melyekben az ész presztízse töretlen fénnyel ragyog. Nem véletlen, hogy a világháborút megelőző hosszú béke kora egybeesik egy olyan periodussal, amikor az észbe, a kiegyenlítésbe, a békés érvekbe vetett bizalom azelőtt sohanem tapasztalt fokra hágott.

Az író annál kevesebbet tehet a háború ellen, minél több író és tudós hirdeti az ész tehetetlenségét, az ész másodlagos (beteges) voltát, inkompetenciáját a hagyományok és tekintélyek felülbírálására, hirdeti az ösztönök, faj, vér, irracionális erők felsőbbrendűségét s tekint szánakozó mosollyal arra a korra vissza, amikor oly «naív» hit élt az emberekben az ész mindent lebíró ereje iránt.