Nyugat · / · 1935 · / · 1935. 3. szám

DR. HOFFMANN EDITH: A SZÉPMŰVÉSZETI MÚZEUM RAJZGYÜJTEMÉNYE

Rajzok gyüjtése már régóta szokásos és nemes fajtája a gyüjtésnek. A rajznak képekkel, de különösen tárgyakkal szemben megvan az az előnye, hogy sok anyagot lehet aránylag kis helyen felhalmozni: pár mappában sok száz, sőt több ezer darab is elfér. Akiknek a művészi alkotás nemcsak befejezett és reprezentatív munkát jelent, hanem e művek létrejöttének folyamata is érdekli őket, azok e lapokon nyomon követhetik a művészi alkotó erő munkáját az első ötlettől a színekben felragyogó, bevégzett festményekig. Meghitt vallomások ezek, sokszor lényegesen érdekesebbek is, mint a kivitelezett munka. Részlettanulmányoknál őszintén rámutatnak a művész viszonyára a természethez, festmények vagy szobrok vázlataiban pedig a mű első ötletét csillantják meg, ahogy harmatosan és frissen kipattan a művész lelkében. Hangjuk is intímebben cseng. Hiszen voltaképen kézírás az, ami előttünk fekszik.

Rajzokat kegyeletes tisztelettel először festők gyüjtöttek össze; a tanítvány megőrizte nagy mesterének apróbb kincseit, esetleg fel is használta később. De szokásos volt az is, hogy művészek egymásnak küldték el rajzaikat, amire kedves bizonyság Rafael természet után készült kettős férfiakttanulmánya, amelyet Dürernek küldött el ajándékba. A rajz ma is megvan a bécsi Albertina-gyüjteményben s Dürer sajátkezűleg jegyezte rá: «1515. Az Urbinóból való Rafael, ki oly nagy kegyben állt a pápánál, készítette ezt a meztelen képet, szószerint: «dyse nackette Bild» és elküldte Albrecht Dürernek Nürnbergbe, hogy megmutassa neki modorát.» A 16, századtól fogva a rajzgyüjtemény hozzátartozott egy festőműhely rendes felszereléséhez. A nagy festőknek egészen nagyszabású rajzgyüjteményeik voltak, például Rembrandt, Rubens és a többiek több ezer lapból álló gyüjteményt őriztek. Nagy gyüjteménye volt Giorgio Vasarinak is, ki maga kitünő festő volt, de világraszóló hírnevét avval a nagy munkájával szerezte, melyben az olasz művészek életrajzait és műveiknek leírását hagyta az utókorra. Ezekben az életrajzokban Vasari többször tesz említést a művészek egyes rajzairól is. Hogy e gyüjtemények mily becsben állottak, arra legjobban rávilágítanak azok a gyakori, nagyarányú lopások, melyekről Vasari és a többi életrajzírók színes leírásaiból értesülünk.

Ezekben a századokban csak szórványosan akadtak olyan fejedelmek vagy polgári amatőrök, akik rajzokat gyüjtöttek. Főleg olyanok, kik jó barátságban és mecenási viszonyban voltak a festőkkel, mint Lorenzo Medici, vagy kik maguk is rajzolgattak, mint I. Ferenc francia király. Előbbi ilyen módon a firenzei Uffizi, utóbbi a párizsi Louvre rajzgyüjteményének vetette meg alapjait.

A rajzgyüjtés tetőfokát a 18. században érte el. Ez a szenvedély akkor már széles rétegekre terjedt át. A század elején virágzott a 20.000 rajzból álló, párizsi híres Crozat-gyüjtemény, a legnagyobb magángyüjtemény, mely valaha létezett, a század második felében alapította Albert Sachsen-Tescheni herceg a bécsi u. n. Albertina-gyüjteményt.

A rajzgyüjtőknek szokásuk volt, - és ez a szokás máig megmaradt, hogy apró, rendszerint monogrammjukat feltüntető bélyegzőt üssenek lapjaik hátára; sok lap leírását régi katalógusokból vagy életrajzokból ismerjük s így a legtöbb rajzot sokszor 3-4 bélyegző megfejtésével nyomon tudjuk követni lassú vándorútján egyik gyüjteményből a másikba, mindaddig, míg valamely állami gyüjteményben végre nyugvóponthoz jutott. A Szépművészeti Múzeum rajzai között sok olyan van, mely XVI. századi gyüjteményből származik. Van például olyan is, mely egykor Giorgio Vasari tulajdonát képezte. Számos német lap pedig a XVI. század eleji híres nürnbergi Praun-gyüjteményből ered, mint például Dürer, Altdorfer és Baldung Grien munkái. Nagyon szép lapjaink származnak végül a XVIII. századi nagy angol festőnek, Sir Joshua Reynoldsnak birtokából, így például Rafael, Veronese, Correggio, Parmigianino, Poussin és Rembrandt művei.

A Szépművészeti Múzeum Rajzgyüjteményének Esterházy Miklós herceg vetette meg alapjait 1796-ban, mikor 13.500 forintért megvásárolta Pálffy József és Miklós grófok nagy rajz- és metszetkollekcióját. Közvetlen ezután, 1803-ban újabb nagyszerű sorozattal gyarapodott a gyüjtemény, Franz Anton Nowohratsky de Kollowrath gróf prágai gyüjteményével, melyet 45.000 forintért vett meg a herceg. Ebből a gyüjteményből származnak többek között Rembrandt tájképei. Ugyanebben az évben már inspektort is kapott a gyüjtemény Joseph Fischer kitűnő bécsi rézmetsző személyében. Sőt ez év végén már rendeletet is ad ki a herceg a rajz- és metszetgyüjtemény karbantartására, hogy az a műértő közönségnek hozzáférhetővé legyen. Így gyarapszik és terebélyesedik a gyüjtemény fokról-fokra, két olyan elsőrendű szakértő gondozása és vezetése alatt, mint amilyen a herceg maga és Joseph Fischer volt. A legnagyobb gonddal építik ki minden irányba a gyüjteményt. A herceg kiváló hozzáértése mellett fejedelmi áldozatkészséggel, Fischer, a mindenre figyelő, széleslátókörű szakember biztos ítéletével és szervezőképességével járult hozzá a kiépítéshez. Lelkesen és odaadó szeretettel dolgoznak együtt az egyre gyarapodó gyüjtemény csiszolásán, ragyogóvá tételén. 1811-ben megvásárolják Párizsban Antonio Cesare Poggi pármai születésű marchand amatőrtől annak remek rajzgyüjteményét. Ez volt legjelentékenyebb szerzeményük. Poggi Európa minden tájáról összehordott kincseit évi háromezer frank évjáradékért adta el a hercegnek, melyet az az eladónak és feleségének életfogytiglan biztosított. Tekintettel arra, hogy a hosszú életű házaspár ezután még huszonöt évig élt, a gyüjtemény elég sokba került, de még így sem fizette túl a herceg, mert a Poggi-féle anyag máig is legjelentékenyebb részét képezi a gyüjteménynek. S ilyen anyaggal szemben teljesen közömbös, hogy valamivel többe került-e vagy nem. Feltéve, hogy a szükséges anyagi eszközök rendelkezésre állanak. A Poggi-féle sorozat Lionardo da Vinci, Rafael, Fra Bartolommeo, Correggio, Rembrandt, Poussin s a többi rajzait foglalja magában. Az egykor Reynolds tulajdonát képező rajzok mind Poggi útján kerültek Esterházyhoz.

Nagyobb sorozatot vásárolt a herceg egy nürnbergi műkereskedőtől is, kitől az említett Praun-féle gyüjtemény régi német lapjai, többek között tehát Dürer, Altdorfer, Baldung Grien művei s egynehány gyönyörű XV. századi lap származik. Sok vásárlás történt bécsi és egyéb műkereskedőknél is.

Ez a nagyszerű korszaka a gyüjteménynek azonban hamar végetért. Alig több, mint húsz évig tartott. Joseph Fischernek 1822-ben bekövetkezett halála egyszerre véget vetett a nagy iramnak. Ettől kezdve egyre gyérülnek a vételek s mikor 1833-ban a herceg is meghal, teljesen megszűnnek. Fiára, Pál hercegre, a képtáron kívül 3500 rajzot és 50.000 metszetet hagyott.

1871-ben az Esterházy-képtár a rajz- és metszetgyüjteménnyel együtt a magyar állam tulajdonába ment át. Külföldi érdeklődés is volt a gyüjtemény iránt s épen a dupláját ajánlta annak, amit a magyar állam adni tudott. De Miklós herceg hazafiasságból a kisebb, magyar ajánlatot választotta. A vételárból a rendkívül alacsony becslés mellett tehát a képtárra 1,100.000, a grafikai gyüjteményre 200.000 forint esett. Noha azóta sok kinccsel gyarapodott a gyüjtemény s körülbelül duplájára növekedett, legértékesebb részét és gerincét még mindig Esterházy Miklós herceg szerzeményei teszik.

A legnagyobb gyarapodás, mely a Szépművészeti Múzeum grafikai gyüjteményét azóta érte, az a 14.453 metszet és 2683 darab rajz, melyet Delhaes István festőművész, hazánkfia 1901-ben hagyományozott a magyar államra. Delhaes István tekintélyes érem- és fegyvergyüjteménye ugyanekkor a Magyar Nemzeti Múzeumnak jutott. Ez a nagylelkű hagyomány értékben és minőségben nem vetekszik ugyan Esterházy Miklós fejedelmi gyüjteményével, de mivel Delhaes Bécsben élt, főleg a 18. és 19. századi osztrák művészeknek olyan gazdag sorozatával gyarapította gyüjteményünket, melyhez fogható Bécsen kívül sehol sincs. Ránk nézve különösen azért nagyon fontosak ezek a rajzok, mert e művészek legjobbjai: Troger, Maulbertsch sokat dolgoztak Magyarországon is, s például Maulbertsch lapjai között kettő is akad, mely magyarországi falfestményeihez, a szombathelyi székesegyház mennyezetképéhez és a sümegi plébánia-templom falképéhez készült vázlatul. A Delhaes-gyüjtemény legsúlyosabb darabja egy egészen ritka becsű mintakönyv, mely valamely osztrák falfestő-műhely használatára készült 1310 körül. Ez a jelentőségében egyedülálló mintakönyv önmagában is vagyont ér.

A nagylelkű adományok azóta sem szűntek meg, ha kisebb méretűek is. Különösen ki kell emelnem itten gróf Apponyi Sándornak 19. századi francia rajzokból álló sorozatát, melyet 1920-ban ajándékozott a Múzeumnak. Vásárlások igyekeztek pótolni a mutatkozó hiányokat. Főleg a 19. századot kellett teljesen újraépíteni, mivel az természetszerűleg egészen hiányzott. Vásárlás útján kerültek Rudolf Alt budapesti városképei, Feuerbach, Menzel, Leibl, Millet és sok más kitűnő művész rajzai a múzeumba. S azt lehet mondani, hogy úgy, ahogy most előttünk áll, már egy minden részében szervesen kiépített, nagyszerű egész. Minden iskola bőségesen képviselve van jelentékeny lapok egész sorával, a 15. század elejétől a legújabb időkig, óriás méretű egyházi karkönyvek édes, gyengéd miniaturáitól egészen Picasso bizarr művészetéig. Gyüjteményünk, ha nem is vetekszik a párisi, londoni, berlini, bécsi vagy florenzi gyüjteménnyel, de épúgy mint képtárunk, a másodrangú gyüjtemények között kiváló helyet foglal el. Tekintélyére misem jellemzőbb, mint hogy naponta érkeznek a világ minden részéből egy-egy művész munkáira vonatkozó kérdések. Fényképet, adatokat kérnek róluk s gyakori eset, hogy külföldi kutatók csupán Rajzgyüjteményünk megtekintése végett jönnek Budapestre. Sőt megesik, de ez már nem olyan gyakran, hogy az illető kutató némely szakember hihetetlen egyoldalúságával, a Rajzgyüjteményen kívül nem is néz meg semmi egyebet Budapestből, még az egy emelettel feljebb levő képtárat sem. Lapjainknak reprodukcióit számos külföldi monográfia, folyóirat közli állandóan. Mert a nagy mesterek csaknem mind képviselve vannak legalább egy rajzzal. Lionardo da Vincitól négy, Rafaeltől három, Tintorettotól öt, Tiepolótól öt, Dürertől, Adriaen van Ostadetől, Fragonardtól három-három rajz van, hogy csak egy pár nevet ragadjak ki. Ezenkívül Fra Bartolommeo, Tizian, Correggio, Watteau, Manet s a többi nagyok egy-egy rajzzal szerepelnek. Rembrandttól pedig és a 16. századeleji nagy német tájfestőktől, Altdorfertől és Wolf Hubertől egész sorozatokat őríz a gyüjtemény. Emellett számos kisebb művész kétségtelen, mert a velük összefüggő kész művekkel hitelesített vázlata is akad. Mivel e művészek némelyikének semmilyen más közgyüjteményben hiteles rajzai nincsenek, a mi gyüjteményünk az e művészekre vonatkozó kutatásnak is fontos forrása. De fontos és nélkülözhetetlen kiegészítője a képtárnak is, mert olyan művészekről tud tanulsággal szolgálni, kik a képtárból teljesen hiányzanak, pl. Lionardo da Vinciről.

Puszta szépségén és művészi jelentékenységén kívül számtalan ok játszhatik közre abban, hogy egy rajz felé a megszokottnál nagyobb figyelem forduljon. Ha például egy elveszett nagy műhöz készült tanulmányul, mint Lionardo rajzai. E pompás lapok közül háromnak megvan az a külön érdekessége, hogy Lionardo legnagyobb szabású kompoziciójához, az «Anghiarii csatához» készült. Ez a festmény, mely a firenzei Palazzo Vecchio falára volt tervezve, mint tudjuk, nem készült el s csak a kartonja volt kiállítva Michelangelonak egy másik csatát ábrázoló kartonjával együtt. A firenzeiek a kartonok csodájára jártak és a művészek akkor és később is sokat másolták őket. Utóbb az eredeti kartonok is elvesztek s csak részletmásolatok maradtak fenn. Rajzaink tehát, melyek ordító harcosok fejtanulmányaiban híven tükrözik Lionardo felséges alkotásának lázas szenvedélyét és legalább megsejtetik annak egykori remek szépségét, méltán állanak igen nagy becsben az egész tudományos világ előtt.

Lehetnek azonban tisztán életrajzi adatok is azok, melyek egy lapot kedvessé és meleggé tesznek s kiemelnek a nagy tömegből. Nem tudjuk például meghatottság nélkül kézbe venni Rembrandtnak azt a szép tájképrajzát, mely az amsterdami Rozengrachtot ábrázolja. Ez a hely pár lépésnyire volt attól a lakástól, melyben Rembrandt utolsó éveit magányban, a világtól elvonultan élte. S ha kinézett ablakán, ez a kép tárult szeme elé.

Más rajznál megint a ritkasági érték is erősen latba esik, hogy becsét növelje. Ilyen például Veit Stoss két tanulmányrajza egy Szent Anna harmadmagával című szoborkompozicióhoz. E kiváló német szobrásznak, ki a 15. és 16. század fordulóján élt s ki ránk nézve már a magyar szobrászattal való erős kapcsolatai miatt is nagy érdekkel bír, ezen a két lapon kívül már csak két rajzát ismerjük. Rendkívüli, könnyed bája mellett nagy ritkasági értéke van Rafael szoborműtervének is, melyet a művész, kitől alig ismerünk szoborterveket, valószínűleg egy ünnepség dekorációjához készített.

Megint más szempont az, mely Michel Coxie 16. századi németalföldi romanista művész rajzának, a «Mulandóság allegóriájának» ad különleges varázst. E rajzon, mely széles tájképben a pusztulás képét tárja elénk, a Forumra emlékeztető római romok között az Idő megszemélyesítője ül fáradt aggastyán képében. Az előtérben egy talapzatáról lehullt szoborban Michelangelo vonásaira ismerünk. Az allegória tehát körülbelül ezt jelentené: «Az idő, mely a Forumot romba döntötte, mindnyájunk alkotásait elpusztítja; mert minden mulandó, még az isteni Michelangelo művészete is.» A szobor rajza nem látszik élet után készültnek, de mégis Michelangelot ábrázolja s így a Michelangelo-ábrázolások ikonográfiája szempontjából rendkívül nevezetes.

Végül megint egészen más szempont teszi érdekessé Victor Hugo három rajzát. Nagyon kevesen tudják, hogy a nagy francia romantikus író kitűnő rajzoló is volt. Egyik lapja, az «Ecce», egy akasztott embert ábrázol s annak a propagandának érdekében készült, melyet a melegszívű író a halálbüntetés ellen kifejtett. Mindahárom rajzot Victor Hugo maga ajándékozta emigráns társának, Teleki Sándornak Jerseyben és a gróf Teleki-család nagylelkű adományaképen kerültek a Múzeumba. Így vehetnénk sorra még jó egynéhány lapot, mindeniknek más és más szempontból emelve ki fontosságát, de kimeríteni akkor sem tudnók azt a sok kincset, mely a Grafikai Osztály mappáiban fekszik.

A gyüjteménynek újabban folyó intenzív tudományos feldolgozása, mely beható vizsgálat alá veszi az egyes lapok szerzőségének kérdését, természetesen néhány esetben csalódáshoz is vezetett. Az Esterházy-féle leltár több Michelangelo- és Mantegna-rajzról beszél, melyek közül, sajnos, egy sem állta meg a szigorú kritikát, azonkívül sok lap, mely Rafael, Tintoretto, Tizian, Andrea del Sarto, Dürer büszke neveit viselte, ma már sokkal egyszerűbb nevet kapott vagy épenséggel a másolatok közé került. De ez minden gyüjteményben így van és inkább azon kell csodálkoznunk, mily nagy számban találunk helyes meghatározásokat oly korban, melyben a modern művészettörténeti kutatás még jóformán meg sem született, nem foglalkozhatott tehát stíluskritikával, s a legkevésbé sem gyakorolhatta azt rajzokon.

Van azonban a gyüjteménynek egy, számunkra még az eddiginél is fontosabb része, ha anyagi értékben nem is vetekszik az előbbivel, és ez a magyar rajzok sorozata. Evvel a résszel természetesen csak azóta gyarapodott a gyüjtemény, mióta a magyar állam tulajdonát képezi. A magyar rajzok gyüjtésénél természetszerűleg más a szempont, mint az idegenekénél. Ott a teljességre való törekvés részben kilátástalan volna, részben céltalan is. S különösen mióta az anyagi eszközök megcsappantak, inkább az a szempont, hogy csak jelentős darabok szereztessenek. A magyar anyagnál egészen más a helyzet. Ez az ország egyetlen nagy magyar rajzgyüjteménye s ennek értelmében kell az anyag kiépítésének történnie. Itt minden tekintetben lexikális teljességre kell törekedni, céltudatosan és körültekintéssel. A kiépítés munkájában nagy segítségére voltak a Múzeumnak egyes áldozatkész magánosok, így elsősorban Gömbös Gyula miniszterelnök, ki 1929-ben más természetű óriási Munkácsy-anyagon kívül harmincnyolc darab Munkácsy-rajzot ajándékozott a Múzeumnak. Rendkívül fontos gyarapodás az a 188 Mednyánszky-vázlatkönyv, melyet özv. Hisz Sándorné ajándékozott a gyüjteménynek 1927-ben és az a több mint kétezer rajzból és vázlatkönyvből álló sorozat, melyet Székely Bertalan munkáiból ajándékozott a Múzeumnak Lándor Tivadar. Egyéb ajándékokkal és a vásárlásokkal együtt az utolsó évtizedek megfeszített munkája folytán a gyüjtemény ma oly gazdag, hogy nagy vonalakban teljesnek mondható.

A legkorábbi lapok a 18. századból valók. A legkorábbiak egyike Pollencig József vízfestménye, melyen a Sándor Lipót nádor budai palotájában 1795-ben megtartott estélyt örökítette meg. E bájos lap, fényesen kivilágított báli termével, buzgó zenekarának hangjai mellett peckesen táncraperdülő magyarjaival és kecses dámáival kedves és vidám intonációja a 19. században oly magasra szárnyalt művészetünknek.

A 18. század gyér anyagával szemben a 19. század annál jobban bővelkedik a szebbnél-szebb lapokban. Barabás Miklós minden korszakától, gyermekkori próbálkozásaitól egészen az utolsó idejéig, tájképekben, arcképekben, genreképekben több. mint százötven lap tájékoztat. A táblabíróvilág művészetét az ő munkáin kívül Borsos, Brocky, Kozina, Kovács Mihály és a többiek pazar sorozatai elevenítik meg előttünk. Markó Károlytól is nagy anyag áll rendelkezésünkre.

A század második felének művészete is méltó módon van kiépítve. Munkácsy Mihálynak gyermekkori, naív kompozíciós kísérletei, melyeknek ötletességében már egy lángelme bontakozik ki, épúgy helyet kaptak itten, mint későbbi, remek aquarellje a colpachi parkról és vázlatai, tanulmányai, későbbi, reprezentatív alkotásaihoz. Vázlatkönyvek, rajzok hosszú sora. Szinyei Merse Pál vázlatai a Majálishoz és egyéb képeihez, Benczúr Gyula, Mednyánszky László, Gyárfás Jenő, Liezenmayer Sándor pompás sorozatai és Zichy Mihály brilliáns illusztrációi az Arany-balladákhoz, Madáchhoz és másokhoz. S nem utolsó helyen áll Székely Bertalan és Lotz Károly temérdek sok tanulmánya és vázlata. Utóbbiak freskó-vázlatai és eredeti kartonjai oly tömegben vannak meg, hogy ha ezer év mulva Budapest mai épületeiből semmi sem maradna fenn, csak a Szépművészeti Múzeum, a gyüjtemény akkor is pontos fogalmat tudna adni egy elsüllyedt világ épületeiről és azoknak nagyszerű freskódíszéről. Megannyi kincs, nemzeti büszkeség! Az újabb irányok elhúnyt nagyjai közül Ferenczy Károly és Rippl Rónai József vannak nagyobb sorozatokkal képviselve. Aki a magyar rajzművészetről akar tájékozódást szerezni, az immár bőséges anyagot talál tanulmányaihoz a Szépművészeti Múzeumban. A főteendő ma: éber figyelemmel kísérni az élő művészet termelését és a legjavát biztosítani a gyüjtemény számára. Evvel nemcsak a Múzeumnak teszünk szolgálatot, hanem a művészetnek is, mert a művész számára nincs nagyobb buzdítás, mint az a tudat, hogy egy igazságos fórum figyeli a munkáját és méltónak ítélte a legfőbb tisztességre, a múzeumi őrizetre.

Sokszor hallani azt a panaszt, hogy a Grafikai Osztály anyaga nem látható állandóan. De aki meggondolja, hogy a gyüjtemény, metszeteket beleértve körülbelül 120.000 lapból áll, az természetesnek fogja ezt tartani. Mert nincs a világnak olyan kiállító helyisége, hol ennyi lap elfér. Másrészt, különösen rajzoknak árt az állandó napfény. A papír megsárgul a vízfesték elfakul. A nagy kartonokat pedig, óriási méreteiken kívül azért nem lehet kinntartani, mert lepereg a tempera róluk, bármennyire is lefixirozzák őket. A Szépművészeti Múzeum tehát arra rendezkedett be, hogy grafikai kiállító helyiségében melyért sok nagy európai múzeum irígyel minket, váltakozó kiállításokat rendez, hol metszetekből, hol rajzokból, hol az újabb szerzeményekből vegyesen. Ma már a hatvannyolcadik kiállításnál tartunk és büszkén mondhatjuk, hogy az anyagot még egyszer sem kellett megismételni, sőt hogy ennek a változatosságnak a kedvéért még egyszer sem kellett a színvonalat leszállítani.