Nyugat · / · 1935 · / · 1935. 3. szám

TÖRÖK SOPHIE: ÖNÉLETRAJZ, GENERÁCIÓS PROBLÉMA, VAGY AMIT AKARTOK...

Konzervatív orvosi körökben a hisztériások feltűnésmániáját úgy szokásos gyógyítani, hogy a betegnek a feltűnésért elkövetett minden cselekedetét csöndben, észrevétel nélkül hagyják lezajlani. Az irodalomban is előfordulnak időnkint oly egyéniségek, akik a feltűnés érdekében a legkétségbeesettebb tettektől sem riadnak vissza - íly esetekben az irodalom okosan hallgatással kritizál. A feltűnési vágy, mint a hírnév megszerzésének nemtelen segédeszköze, rendszerint nem finnyás és nem válogatós. Eleget konstatálhattuk ezt az elmúlt években Szabó Dezsővel kapcsolatban, aki a múlékony hírnév elröppent fényeit a leghajmeresztőbb ötletekkel próbálta fejére visszakényszeríteni. Dehát az irodalomban más a törvény, mint a ripacs-világban, ami eszköz esetleg jól beválik egy mozisztár kezében, az legtöbbször semmi jót sem hoz az írónak.

Mindez egy könyv kapcsán jut eszembe, ami előttem fekszik;

Nem tudom, emlékeznek-e még a Nyugat olvasói Németh Lászlóra? Fiatal esztéta, néhány éve tűnt fel, előbb a Napkeletben, azután a Nyugatban; feltűnt olvasottságával, nemes stilusával, előkelő és magas szellemi igényével - szemben és hadat üzenve a műveletlen és barbár irodalomnak, mely nálunk ekkoriban kezdett divatossá válni. Már-már úgy látszott, hogy Németh László a maga egyéni szempontjaival és zseniálisan friss szemléletével egyenesen a humanista Babits nyomdokaiba lép, segítve és követve azt a tábort, mely művészetével a legmagasabb kultúreszményt szolgálja. Dehát a sors másként akarta! Németh László megvált a Napkelettől és megvált sok egyebek közt a Nyugattól is. Munkásságából csak szétszórt tanúlmányait ismerjük, de már ezek alapján is az irodalom egész különös várakozással nézett reá, hová fejlődik? mit teljesít az ígéretből? elmosódó gyermekarca mily profilt formál ki a jövőnek? Ha van történelmi pillanat, úgy bizonnyal van irodalomtörténeti is, s ha most visszagondolok rá, úgy érzem, hogy akkoriban valóságos várakozás élt az írókban ílyfajta tiszta és emelkedett szellemű új tehetség megjelenésére. Az igazi tehetség mindig ritka, s pár évvel ezelőtt kiváltkép akár egész széksorok várták üresen az olyfajta szellemet, aminőnek Németh László első jelentkezésében mutatkozott. E «történelmi pillanat» sajátságos hangulatából magyarázható aztán az a kitörő öröm, becéző szeretet és primadonnás ünneplés, amivel mondhatni az egész egyesített magyar irodalom, jobb és baloldali lapok vezetőnagyságai egyaránt és egymáson túltéve fogadták az ifjú Németh Lászlót. Lehet, hogy ez hiba volt, lehet hogy ez a túlzott gyengédség örökre s pótolhatatlanúl elrontott valami értékeset. Dehát ők jót akartak, írók voltak, szerkesztők és nem pedagógusok.

Ez volt az atmoszféra, amiben az írók az ifjú tehetség első kész művét várták, az önálló kötet befejezettségét, a szétszórt darabokból összeállított egész mű fényét. Erre az első kész kötetre elég sokáig kellett várni, öt-hat év, - de most itt van, előttünk van; Németh László: Ember és szerep.

E könyv a ma annyira divatos önéletrajz műfajához tartozik, legfeljebb nézőpontjában külömbözik kissé a megszokottól. Az önéletrajzok rendszerint arról vallanak: mit látott az író a világban? Az ember és szerep arról tanúskodik: mit látott a világ Németh Lászlóban?

Mindjárt meg kell mondanom, e cikk nem irodalmi kritika, ilyet e könyv nem igényel. A valóságos emberről, s valóságos szerepéről szeretnék beszélni, lemondva az egyén számára hasznos gyógypedagógiáról, a hallgatásról, mert esetleg többek számára érdekes jelenségről beszélhetnék. Nem erről a könyvről, csak e könyv kapcsán. E cikket távolról sem szabad irodalmi esszé, vagy komoly bírálat igényével olvasni. Címül is ezt adhattam volna: önéletrajz az önéletrajzról. Vagy novella, erősen modern és életszerű motívumokkal. Kulcsregény, tolvajnyelven, beavatott cinkosok számára. Naturalizmus a szó szoros értelmében, valódi valóság, igaz történet. Mondhatnám: öregek, ifjak papucsban. Sőt, az egész magyar irodalom papucsban.

Az ámulat és meglepetés először ezt a mondatot iratja le velem: miért ez lett a nagyon várt, közfeltűnést érdemlő első könyv? A zseniális esszé-író, akit felváltva jobb és baloldali orgánumok dajkáltak a majomszeretet túlzásaival, aki ma már szerkesztő, a fiatal írónemzedék vezére, sőt a «közélet embere» - ez az érdekes és jelentékeny ember vajjon míly elgondolás alapján adta ki első könyvéül ezt az írást, mely a rosszindulatú pletykálás minden ismérvét magán hordja, de amely ezen felül semmit sem hord! Miért éppen ezt adta a nyílvánosság erős fénye elé? Holott köztudomásuan s könyve végén nyomtatásban is olvasható tekintélyes felsorolás szerint is 20, mondd húsz! hatalmas kötetnyi esszéje, regénye, verse hever kéziratban, kiadatlanul, a kíváncsi nyilvánosság számára elérhetetlenül!

Eszméimet, cikkeimet ezer lapban szórtam szét! - mondja Németh László pazarló gesztussal. Könyvsorozatom kiadására most nincs időm! A feladatok súlya alatt nem vállalhatom a kiadás, javítgatás szép nyugdíjas munkáját! - Jó, jó, dehát most még csak az első könyvnél tartunk, nem a nyugdíjnál - s mégis, miért éppen ez az első könyv? A pazarló gesztus is helytelen, mert azt csak nem lehet kívánni az olvasótól, hogy ezernyi lapból ő maga szedje össze, s állítsa egybe Németh László írói arcképét? Mi a magyarázata hát annak, hogy ha idő vagy kedv hiányában fiók mélyén, kiadatlanul kénytelen őrizni nagy műveit, ennek az írásnak kiadására, s éppen erre! mégis talált módot és kedvet. Nem merné Németh László regényeit és verseit a nyílvánosság kritizáló fényébe állítani? Közismert szerénysége tiltja ezt? Vagy jobban szereti magának a «zseniális ígéret» eldöntetlen szerepét? Vagy egyetértően a kor vulgáris áramlatával azt kényszerült belátni, hogy minden magas és unalmas irodalomnál többet ér, több sikert, s feltűnést egy kis bizsergető intrikálás?

Nem titkolhatom tovább, határozott ellenséges érzéssel viseltetem Németh László stílusa és szerepe ellen. Modern fogalmak szerint ez fontos is az objektív véleménymondás szempontjából, s pl. Németh Lászlónak egyetlen «kritikai szájmozdulata» sem nélkülözte soha ennek az ellenséges érzésnek kellő feszültségét. Ma már tudjuk, távolról sem a szeretet, vagy rajongó tisztelet teszi a jó kritikust. Sőt! Hol tartanánk, ha még mindig íly régimódi, s avúlt attitűdökhöz ragaszkodnánk?

Be kell vallanom: teljesen átérzem feladatom nagyságát és nehézségét, s szívesen belátom, hogy Németh László külömb, s főleg: férfiellenfelet érdemelt volna! Azonban úgy esett, hogy nekem támadt kedvem ehhez a témához, talán azért, mert Németh László «emlékeinek» sok esetben szemtanúja voltam, azért is, mert mint Erinniszt, aki könyvéért rája fog uszúlni, Németh László alighanem személyemben aposztrofál, de leginkább azért érzek e cikk erejéig elhivatottságot, mert én is ahhoz a generációhoz tartozom, melynek Németh László a vezére, s hovatovább majdnem én vagyok az utolsó ebből a generációból, aki a Nyugat mellett egyúttal nem munkása Németh László lapjának, a Válasznak is. Így ezen a helyen, ezen a kétféle kilátású dombon állva, öregek s fiatalok felé, úgy érzem, különösen kedvező nézőpontom lehet a generációs probléma felvetéséhez is, mely probléma ma már szintén Németh László nevéhez fűzödik, s személyében ér forrpontra.

De a generációs-problémáról később, először az emberről s szerepéről szeretnék beszélni. Könyve izgató. Noha legnagyobb kedvteléssel én mégis azokat az «emlékeket» olvasgattam, melyeknél a valóságban jelenlenni szerencsém lehetett. Így az eseményeket a magam apró emlékeiből olykor sikerült ellenőriznem, s néha úgy találtam, hogy holmi kis elrajzolások is belecsúsztak a szerepbe - a Wunschtraum felé. Németh László némely kényes családi, vagy irodalmi esetet a Háry Jánosok bátor és csattanós stílusában jelenít meg, pedig néha talán nem is egészen így történtek a valóságban. Távol áll tőlem, hogy hibáztassam őt, amiért kényes és izgalmas helyzetekben nem tudott élni a bátor odamondogatás jogával! Nem íróember dolga az ilyen krákélerkedés! Persze, mint írót a fantázia elragadja, de a valóságban, én úgy találom, sokkal kedvesebben viselkedett. Ha valami nem tetszett neki, dehogy is kiabált! Csak elpirult, s nem akart megszólalni. Bizony emlékszem, míly nagy munka volt, míly diplomatikus, s körülményes detektívhajsza, míg duzzogásának okát sikerült kinyomozni!

És míly gyakran duzzogott, s mindig kuszább és rejtélyesebb okokból! Dehát, hol is kezdjem? A főbaj azt hiszem abból a kellemetlen tévedésből származott, hogy egyik oldalon a szerkesztők és írótekintélyek azt gondolták, hogy Németh László tudásra-szomjas, lelkes, fiatal tehetség, Németh László viszont a maga oldalán azt gondolta, hogy a manzsettája többet tud, mint az összes eddigi magyar írók feje együttvéve, s hogy írókollégái, s szerkesztő-fölöttesei egytől-egyig erkölcstelen és ostoba pojácák. Ezt a kölcsönös félreértést aztán fokozta az a körülmény, hogy egyik fél sem mondta meg véleményét a másikról, s ki tudja. talán még ma is íly kínos tévedésben élnének, ha az Ember és szerep mindezt a poshadt hazúgságot le nem leplezi.

Mennyi aljas tőrvetés! mennyi piszkos intrika! Ebben a szörnyű zűrzavarban azt sem tudom, hol kezdjem! Valóban, a magyar irodalmi élet, melybe Németh László «hozta be először a magasabb erkölcsöt» nem is sejthette eddig, kit tisztelhetett berkeiben! S míly nehéz sors egyedül tisztának lenni a szennyesek közt! Szerénynek, s őszintének a hatalmaskodók s nagyhangú pozőrök közt! Őelőtte a kritikusok ebben az országban csak «rosszhiszeműen fecsegtek, s izgattak», szerencsére Németh László végre behozta közéjük a «magasabb lelkiismeretet».

Felpanaszolhatnánk, hogy Németh László könyvéből semmit sem tudunk meg a korról, az irodalom szelleméről, holott története úgy tapad az irodalom ügyeihez, mint vasszeg a mágneshez. Korrajz helyett azonban megkapjuk az egész magyar irodalmi élet keresztmetszetét. Megkapjuk minden létező szerkesztő pár szóval felvázolt arcképét, a kortársakét is! E lapokon minden forog acsarkodó keserű levében, csak a Szerző áll nemes sziklaként, s körülötte dühödt és csillapíthatatlan forgással kering a szennyes világ! Mindenki szennyes, aki él! ő «egyedül tiszta az egész világ ellen»! Ostorozó páthosza mindent elöntő, s makulátlanságában majdnem fenséges: mint aki ítélni jött elevenek s holtak fölött. Vallomásaiban mindig és újra és elégszer nem ismételhetően az a különös pillanat van megjelenítve, mikor Németh László egy ajtón belép. E pillanat mindig frenetikus. Az emberek, kiknek eddig semmi bajuk sem volt és vídáman beszélgettek, a küszöbönállónak tekintetétől hirtelen elnémulnak, zavarodottan, bűntudattal hebegnek, s felváltva elsápadó írígységgel, vagy rajongó hódolattal néznek a belépőre. Vannak, akik alattomosan suttognak, akik izgatottan tapsolnak, akik sötét fenyegetéseket mormolnak, vannak akik e pillanat mámorában kényelmes foteljüket és megsütött gesztenyéjüket lelkesen átadják, - de olyan, aki közömbösen folytatni tudná a mondatot, olyan nincs! Mint ahogy íróknak, olvasóknak, sőt az egész korszellemnek nincs más szerepe e világban, mint Németh Lászlót méltatni, üldözni, írígyelni, meghamisítani, behálózni, kihasználni és megkörnyékezni. S az irodalmi lapok szerkesztői valamennyien méltóak korukhoz. Megtudjuk, hogy Németh László első szerkesztője nem értett az irodalomhoz, de azt jól tudta, kit kell emelni; a második «kuli» volt, a harmadik «nem egy tudós csoport vezére, hanem vámőröké, akik valaha maguk is csempészek voltak». Tormay Cecile viszont már az első találkozásnál megérezte, hogy az, akivel szemben áll, több, mint egy munkatárs. De Szekfü Gyula nem merte kiadni cikkét, mert a zsidó pénzesek letiltották, azonban lelkiismeretfurdalásból és kárpótlásul a Baumgarten alapítványban ő dobta fel először Németh László nevét. (Honnan tudja ezt Németh?) Egyidejűleg Szekfü Gyula és Harsányi Kálmán mindjárt ott őelőtte (ha tudták volna!) megegyeztek a Nyugat hibáiban; ezután egy másik szerkesztő «belopja» N. L. írását a lapjába, s evvel «maradék fiatalságát nyugtatja meg.» Általában a szerkesztők Németh forrása előtt «csajkáikkal sorra megjelennek,» más lapoktól őt «elkívánják». Egyszer aztán Osvát is felfedezi, játszik vele és elejti, majd újra «vissza akarja húzni», a Nyugat «elapadt kritikai rovatát kínálja», amit ő csak «hadicsinyből» fogad el, hogy «jogát bejelentse». Osvát egyébként csak «farsangi szerkesztő», s mindjárt az «idegen értékelés rendszerét akarja belécsenni» de ő résen van, s közismert, kasztráló kése elől ijedten menekül, mert észrevette már ennek a nyomorító műtétnek hatását minden kortársán, akik Osvát kezébe estek. Egyébként a Nyugatban az ő fellépéséig «zsidó pincérek tálalták az irodalmat» - (kár, hogy nem mondja meg, kik voltak a zsidó pincérek? Osvát? Vagy Ignotus? Vagy éppen Schöpflin? vagy Babits? Kosztolányi? Gellért?) Annyi mindenesetre nyílvánvaló, hogy e szerkesztők mindegyike gonosz, vagy hülye, esetleg együttvéve, s abban is egyformák, hogy mintha csak összebeszéltek volna, valamennyien munkatársul akarják Németh Lászlót magukhoz csalogatni. Befonják dícséretekkel, pénzzel vesztegetik, kezüket nyújtogatják, s kapuikat és rovataikat tárják. A hős mindezt keserű gyanakvással nézi, de fájdalom! képtelen szemükbe köpni bűneiket! Csak szelíden, s szomorúan mosolyog, közben bepillant fürdőkádjukba, megszámolja fogaikat, résztvesz intím beszélgetéseikben, barátságos bizalommal nyit rá pörlekedő házasokra, kikérdezi a cselédet, megízleli az ételeket - aztán, és aztán persze mindezt megírja. Megírja, hogy barátok mit beszélnek egymásról, s a konkurrensek mit beszélnek egymásról, zárt gyűléseken hogy osztogatják a pénzt, milyen bútort adott az apósa, s milyen csínja-bínja van a feleségének; milyen nadrágot hordott ő, s milyen irónak van szőrös felesége; ki szólta meg az egyiket és az egyik hogy szólta meg a másikat, kik féltékenyek, kik csalnak, s kik gyűlölik egymást, kinek vannak törött lábú székei, ki hiú és ki szeretne még élni (mindez pontos névvel és lakcímmel) - de e sokféle szín, íz és hangulat nincs ok nélkül, Németh László semmit sem ír le véletlen szeszélyből, nála minden szorosan összefügg - az ő személyével függ össze! Nincs tekintély, nincs részvét! Itt mindenki torz és nyomorúlt, tisztes fejeken szamárfül díszeleg, kacérságon púp, szereteten fekély. S a szerző nem egyszer öli meg áldozatait, kedvenceihez vissza-visszatér, mintha úgy érezné, még nem elég pőrék, nem elég torzak: kedvvel hímez rájuk még egy ficamot, még egy kancsal görcsöt. E könyv tükrében minden legyintésnek, minden szemvillanásnak külön, mélységes, következményekkel terhes értelme van. Értelme? kizárólag rossz értelme.

Hát ennyit a világból. Következőkben megtudjuk, mi lakik Németh Lászlóban? Benne a tökéletesség lakik. Ő mindent tud, orvos, de egyformán jól ért matematikához, csillagászathoz, nem is említve a társadalomtudományokat. Pályázatokra a legjobb novellát ő írja, ugyanakkor ő csinálja a környék legjobb fogsorát. Péterfy óta (és előtte) övé a legjobb esszé, de mint gyakorló orvos, a modern alkattan felforgató árnyékát is előreveti; s kíváló szaktanulmányt ír, e tárgyban( ebből baja is lesz, mert ennyit csak magántanárnak szabadna tudni). Nyár elején görögül kezd tanulni, közben megír harminc cikket, tesz egy kisebb európai utazást, s őszre már kisújjában van a hellén szellemek minden eredménye. Sőt pár hét múlva közben-szerzett spanyol tudománya is szóhoz jut, fölfedez, s irodalmi hírhez juttat nálunk ismeretlen spanyolokat. Fölfelé ívelő útját nem állhatja el semmi poros tekintély, ki tudhatott Őelőtte valami lényegest e világból? Tudósok és költők művei alázatos félelemmel csúsznak újjai alá, várva a nagy ítéletet, s mi lesz, ha nem nyerik meg tetszését?

Amellett, mint illik is, nagy emberhez méltóan szerény. Íme egy idézet: «Ma 20-22 éves fiatalembereket látok, kiforratlan ízléssel, s egy öreg könyvtárnokot megszégyenítő anyagismerettel...» s pár sorral lejjebb: «egy év alatt hat nyelven vittem annyira, hogy regényeket tudtam olvasni rajtuk.»

Tisztító kegyelmét kiterjeszti a Baumgarten alapítványra is, miután ő, a Gáncstalan, csak azért jött közénk, hogy becstelen embereket bűnös űzelmeikben megakadályozzon. Ehhez tárgyi indítéka a kurátorok ismeretsége, erkölcsi pedig, hogy egyszer ő visszaadta a díjat. Visszaadta! Vissza! Nemes jelleméhez méltóan visszalökte a piszkos pénzt! De úgylátszik, hogy igaz emberek cselekedeteit megjutalmazza az Isten, Az a néhány ezer pengő hamar elfogy, senki sem beszél róla. De így, hogy visszaadta, vissza! s e frappáns tényt párezer ember előtt szóban és írásban bizalmasan elárulta, interjúban kinyilatkoztatta, versben, közgazdaságban, hitvitában és önéletrajzban leszögezte, ez már igen! ebből már majdnem élni lehet! s talán e cselekedet fényéből még a túlvilágra is jut valami!

S a tudás és karakter e gáncstalan lovagja egyuttal költő is. Minden kérdések közt költészetéről tájékoztat legbővebben könyvében. Németh László mint kritikus nevezetes volt kíméletlenségéről, különösen a hiúság s szerénytelenség háborította föl, ha valamely írónál ilyet észlelt, sohsem mulasztotta el e nevetséges tényt hangos ujjmutogatással demonstrálni. Persze más helyzet az, ha egy igazi tehetség beszél magáról és nem titkolja elragadtatását, ha saját szép sorai eszébejutnak. Ilyen igazi tehetségnél oly természetes az, hogy magáról beszél, mint a nap, hogy magából süt. E könyvben több idézetet találunk a szerző, három kivételével kiadatlan, verseiből, hadd ismételjem én is a legszebbet:

«csak a halál favetése ciprusos.»

Ez a sor Osvát kedvence volt, hangosan olvasgatta. «Nagyon szép sor, - s lehetett látni befelé figyelő arcán, hogy egy pillanatig a verssor hullámverését követi lelkében... - mondja Németh László. (Vajjon Osvát tényleg azért olvasta hangosan, mert annyira tetszett neki?) Később így ír a költő: «A Mezőföldi táj (az a bizonyos ciprusos) ott hevert a zongorán a kihajtott Nyugatban, időnkint odamentem, elolvastam, az első versem, a hattyúdalom, milyen gyönyörű! és nem lesz folytatása...» De még meghatóbb, ahogy «mindmáig legnagyobb művéről», az Emberi Színjátékról ír: «Az ifjúság egy értékes töredékének így kiadatlanul is nevelője lett. Kiadva talán egy egész nemzedék sorsát befolyásolja, de az is lehet, hogy szerepét a kevesek közt így kiadatlanul töltötte be, mint titkos könyv, bírálatokkal szét nem túrt ifjúság.» Ezek után el lehet képzelni, milyen jó regény a Halálfiai, ha az utánzat is ilyen remekmű. Most már csak azt nem értem, miért emlegeti oly büszkén Németh, hogy ő «lekicsinylően» írt a Halálfiai-ról? S miért nevezi kritikus létére a kritikát sommásan turkálásnak?

Mindez azonban lényegtelen, s végre illő, hogy Németh László legfontosabb szerepéről, vezérségéről is szó essék. Hogy a vezérségre mennyire éppen ő alkalmas, az az eddigiekből is kiderül és manapság különösen fontos, hogy egy valóban zseniális, bölcs és józan ember kerüljön az ifjúság élére, mert a mai ifjúság nem aféle puha, álmodozó naiv lelkekből alakult, akiket akárki elvezethet. A mai ifjúság a földön áll, józan megfontolt, s bolondságokra feltünően kevéssé hajlamos.

Még nem mondtam meg, hogy ifjúság alatt fiatalembereket értek általában, s nem okvetlenül írókat, mert hiszen íróknak az iskolán túl nincs szükségük vezetésre, még kevésbbé vezérre. A politizáló, szervezkedő és pártokat alakító ifjúságnak annál inkább. S Németh Lászlónak még irodalmi stílusa is a politikus vezért árulja el, jelzőit, egész frazeológiáját nem a szellem harcosaitól, hanem a valóságos, ököllel és fegyverrel harcolóktól örökölte. Ő, ha valamely szerkesztő elég gyáva és gyönge volt, hogy cikket mert kérni tőle, a barátságos kapukon rögtön egy diadalmas győző bátor erélyével lépett be, paranccsal és feltételekkel, már ahogy bevett váraknál szokás. Ő «kilépett» a nyilvánosságra, és «visszahúzódott a közélettől». Őt egyik lap a másiktól «elkívánta», ahogy valamikor híres zsoldosokat kívántak el egymástól harcoló fejedelmek. Egy-egy új szerkesztővel való megismerkedését Németh mindig úgy írja le, mint diktátor a legyőzöttek alázatos meghódolását, akiktől nagylelkűen hajlandó átvenni a parancsnokságot. Ilyesmi persze gyakran egy közömbös szerkesztői gesztus sajátságos félremagyarázása részéről. Egyáltalán, Németh László kissé pályatévesztetten lézengett az irodalomban, s történelmeket alakító nagy koncepciójával érthetőleg nem jól érezte magát e szűkös körben. Hogy is lehetne kicsinyes szerkesztői pórázon vezetni oly egyéniséget, kinek agyában ily nagy dolgok forrnak.

«Most a szocializmus átmeneti visszaesésének az idején megírhatom, hogy a szocializmus minden nagy követelését osztottam, s osztom, s ha hivatalos képviselőivel hadakoztam, csak a nyolcvanas évek hozzátapadt szellemét igyekeztem e követelésekről ledörzsölni. Akkor örömem telt e dacban, jól esett kihívni a frissen áttért marxocskák haragját, soha nem ingereltem cikkeimben úgy őket, mint ekkor, amikor én is elkerülhetetlennek éreztem győzelmüket...»

Hogy Németh László vezérsége politikai, s nem irodalmi természetű, bizonyítja már az elődök iránt érzett haragos ellenszenve is. Irodalomban az előd majdnem vérrokonságot jelent; ahogy a családban az apa átadja legkedvesebbjének megszerzett javait, ily gesztussal adja át minden számottevő szellem eredményeit az utódnak, nem az utód érdekében, hanem az irodalom folytonosságáért. A politikában, háborúban és vezérségben persze, különösen manapság, nem így van. Ott az új aspiráns előbb leüti az elődöt, mint Némi papjai az ókorban, s úgy ül diadallal megszerzett helyére.

Az irodalomban több hely van; annyi, ahány egyéniség, - a politikában csak egy. Hatalomnak hívják, s nem ésszel, hanem ököllel is megszerezhető. Hogy Németh az utóbbi helyre pályázik, eléggé bizonyítja e könyve is, nemkevésbbé a híveinél élvezett oly természetű immunitás, mely csak politikai pszihózisból magyarázható. Gyakori jelenség, hogy hadvezérek és egyéb diktátorok lelkes tömegeket tudtak hátuk mögött, minden rossz ösztöneik, s lelki sérüléseik dacára, - sikerük sohasem bölcsességükön, vagy karakterük nemességén mulott. De hát Németh László táborában nemcsak botránytervező szájhősök és népdemagógok vannak, ott van az új írógeneráció számos jelentékeny egyénisége is. Nehezen érthető, hogy ezek mit gondolnak a szerepről, a vezérről, s az egész dologról általában? Mit remélnek itt, s mi tette őket oly nehezen megsérthetővé, holott külömben eléggé érzékenyek?

«Aki húsz-harminc év mulva lapozgatja bírálataimat, - mondja Németh - a loyalitásomon botránkozik meg legelőször. Hogy lelkesedhetett ez az író ilyen oktalanul kor és pályatársaiért? Nem vette észre, hogy csodálatával maga elé tessékeli az elébetolakodókat és önmaga gugol le, hogy a másik, aki sokszor jóval kisebb nála, óriásnak érezhesse magát?»

S ha most valaki kíváncsi volna, kik előtt «gugolt le» Németh László, csak a könyv végén levő művei felsorolását kell felütni: Erdélyi József, Pap Károly, Illyés Gyula, Szabó Lőrinc, Halász Gábor, Tamási Áron... Úgy vélem, ez a «loyalis» Vezér kevéssé loyalis híveihez, hogy megsajnálja tőlük a dícséretet, s visszaveszi.

Az új generációnak még nincs nagy multja, de már e pár év távlatának történelmében is találhatunk tévedéseket. Megint Némethet idézem:

«Az új nemzedék persze még nem volt sehol, de jellemvonásai már ebben a cikkben felcsillantak, hogy később az írók is megjöjjenek hozzá, s 1930-as cikksorozatom hatása alatt a Babits antológiában a régi nemzedék is szentesíthesse tulajdonságaikat...».

Voltakép érthetetlen, miért kellett 1930-ban Németh cikkeinek hatni az antológiára, mikor az abban szereplő írók már 5-10 évvel előbb beérkezett írói voltak a Nyugatnak? Az ő indulásuk és első sikereik idején Németh még korántsem «érkezésüket és jellemvonásaikat» jósoló cikkét írta, nem, akkoriban ő még parasztnaturalista novelláin bíbelődött az ismeretlenségben. De nem adok tíz évet, s Németh már arra fog «emlékezeni», hogy tanította írni s olvasni Erdélyit, Sárközit, Szabó Lőrinczet, Illyés Gyulát s társait.

Sokat tárgyalt téma újabban a generáció problémája. Egy új csoport küzdötte magát a felszínre, mely a Nyugatosok után egy új irodalmi korszaknak tudja magát, s le akarja szögezni különállóságát s különbözőségét a régi generációtól. Az ifjúság önállósodni kíván, megvédelmezni eszméit s szabadságát a szerkesztők tekintélyétől, s ceruzájától. E vágy minden kor ifjúságában megvolt, s egészen jól érthető. Mint ahogy a lányok a legjobb anya mellől is elvágyódnak egy saját otthon és saját konyha uralmába, így az ifjúság minden korban lelkesedett a saját orgánum eszméjéért. Különösen, ha az idősebbek nem eresztik be őket maguk közé, (mint ahogy a nyugatosokkal történt annak idején) vagy ha olyasmit írnak, amit az előző kor nem képes megérteni. De ezen generáció egyik tagja maga mondja, hogy kortársainak az volt a végzetük, hogy sohasem sikerült olyat mondaniok, amit az előttükjáró legkülömbek ne értettek volna meg túlságosan jól! S hogy a fiatalok legkülömbjei nem kaptak volna méltó helyet a Nyugatnál, ezt maguk sem mondják. Marad hát az önálló konyha öröme. De ócsárolhatja-e a leány anyja főztjét, amikor az ő konyháján pontosan ugyanazt főzik? Elhivogathatja-e anyja asztalától a vendégeket, mondván, ott ehetetlen a koszt, amikor ő egyetlen borsszemnyi változtatást sem tud gyakorolni, s ugyanazt a receptet, s fűszerest használja? A fiatalok ugyanabból a végből adják írásaikat mindakét lapba, nem lévén sem kétféle irányuk, sem kétféle egyéniségük. A fiatalok nem olyasmit írnak saját lapjukba, amit a Nyugatba nem írhatnának - az esszé egyik fele a Nyugatban jelenik meg, a másik a Válaszban, versek és novellák ikerdarabja egyszer az öregeknél, (akiket az Akadémia pl. még ma is borzas és zöld forradalmárokként kezel) egyszer a fiataloknál (akik apránként már nem is oly túlzottan fiatalok). A Válaszban megjelent cikkek legtöbbje megfordult már a Nyugat szerkesztőségében is - nincs más magyarázat: az ifjúság termékeny, s írásainak egy lap nem elég. De ez közömbös gyakorlati szempont, s forradalomgyártó aspirációkra nem alkalmas. Azt végre lehet mondani, hogy a folyóiratoknak praktikus szempontból nem mindegy, hová ír Tamási Áron vagy Illyés Gyula? Talán nekik sem mindegy, - de az irodalom számára egészen közömbös. Azt talán mégsem lehet elképzelni, hogy akár az írók egyéniségén, akár az egész irodalom jellegzetességén egy hajszálnyit is változtathat az, hogy milyen lap címe van az írók munkái fölé írva?

Dehát nem az ifjúsággal van baj, nem az ifjúság haragszik a Nyugatra, csak a szerkesztő. «A Nyugat állóvíz, s Isten szörnyetege egy-kettőre partra vetette magát belőle», - vallja be magáról Németh. Nos hát mivel bántotta meg a szörnyeteget az állóvíz? Erre csak többféle választ tudok adni: Mert a Nyugat nem írt hódoló cikket az ő munkásságáról. Mert Osvát megölte benne a költőt. Mert Gellért gúnyosan bólintott. Mert Babits elgáncsolta (többek közt a Baumgarten-díjjal). A Hevesi-cikk miatt. Mert az öregek «becsalták a zsákba». A szomszédság miatt, melybe írásai kerültek. S egy visszaadott cikk miatt. - Igaz erről könyvében nem beszél, ehelyett az egész cikket beleközli az emlékekbe. (Látogatás Esztergomban B. M.-nál.) Dehát a szerkesztők minden időkben azt adták ki, ami nekik tetszett. Ez sajnos nem tetszett.

Németh László azt állítja, hogy a fiatal generációról megindított arckép-sorozatának folytatásában Babits őt egy álnok feltétellel elgáncsolta. Hogy Németh ezt a «feltételt», s egész körítését csak álmodta? vagy egyszerűen hazudja? nem tudom. Mindenesetre a sorozatot hisztériás állhatatlanságából hagyta abba, s nem utolsó sorban azért, mert az érdekes eseteket már lefölözve, a többi nevek kiválasztása kemény diónak mutatkozott. Az a felsorolás, amit most önéletrajzában ad, megnevezve, hogy kiknek dicsőítésében gáncsolták őt el, ez csak olyan utólag kigondolt, ingyen zászlólengetés a dicsőségből kimaradt kortársak számára. A sokat-fölpanaszolt Hevesi-cikk az Új Antológiáról szól, s egy mondatban érinti a Németh-arcképtanulmányait. «Nemes dolog most mutatni utánam szamárfület, - mondja erre az arcképtanulmányok szerzője, - ahelyett, hogy hantot dobtak volna a halott után, utánaköptek. Ez a sérelem annál sérelmesebb, mert megtorolni többé nem tudtam...»

Dehát mit kellett volna megtorolni (a kritikát?) s mit nem tudott ő most megtorolni kevésbé, mint bármikor? Németh László, az írói szabadság fanatikus harcosa szemmelláthatóan úgy értelmezi az írói szabadságot, hogy neki mindent szabad. Szabad neki ifjú és öreg tekintélyeket bírálattal «elintézni», szabad neki élő s holt tekintélyekkel vitatkozni - de Hevesi Andrásnak vele ugyanezt tenni nem szabad. Ő tiszta levegőt hoz s magasabb erkölcsöt - mindenki más: köp. Németh László nagyon igazságtalan. A Nyugatot külön dícséret illetné fínom tapintatáért, hogy a kortársnak engedett meg Németh elvei fölött egy mondatnyi észrevételt.

Persze lényegileg e korlátait tépett haragban az a komplexum bújkál, mely az adósság kellemetlen érzését dühhel próbálja kompenzálni. Németh László haragjának igazi oka nem is az elmondottakban rejlik. Igazi baja, hogy túlsokat köszönhet a Nyugatnak, s a nyugatos szellemnek, többet, mint amennyit önérzete elviselhet. Pedig furcsa önérzet ez. Ha az írók nem szégyenlik használni azt a felbecsülhetetlen gazdagságot, amit Berzsenyitől, Vörösmartytól, Aranytól és Petőfitől örököltek, miért szégyenlik az élő szellemek örökségét? És Németh lehetett-e volna az, aki lett, ha Ignotus, Schöpflin vagy Rédey nem járnak előtte útcsinálónak? Az új nemzedék nem egy tagja csiszolta a nyugatosok köszörűjén stílusát, mégis gyakran viselkednek úgy hatások gyanújától gyötörten, mintha egy magukalkotta egyéni nyelvet használnának. Nem furcsa tünet ez éppen az új Oroszország kollektív világának csábító közelében? Az írók ma nagyon kényesek egyéniségükre, s a közösség eszméjét hirdetve - magántulajdonaikra. Dehát a stílus igazán nem magántulajdon, s aki dolgozott rajta, az a közösnek dolgozott. Az a stílus például, amit Babits vágott ki a stílusok őserdejéből, ma már szintén közös, mindannyiunké. E stílus sajátos fordulatait, váratlan sűrűjét, és hirtelen kilátásait ma nehezen kerüli ki, különösen az ifjak között, az aki magasabb igényű prózát ír. Németh László is jócskán merített ebből a forrásból - dehát ez az irodalom fejlődésének és folytonosságának útja, miért kell ezért bárkinek is szégyenkezni? Németh László esszé-stílusa készen lépett ki a babitsi stíl és formanyelv fegyverzetében, s ő, Babits attitűdjét, fordulatait, mondatfűzését és last not least: pátoszát is készen örökölte, s jószívvel használta. Rendben van, nem jár érte köszönet, - de haragudni?

Nem állítom, hogy e nem irodalmi művel kapcsolatban nem volna érdemes íly hosszasan a nyílvánosság előtt foglalkozni, hiszen Németh minden ügye irodalmi érdekességű. S voltakép e cikk elégtétel is akar lenni, kimerítő írás minden eddig elmaradt cikk helyett, miután Németh fősérelme úgyis az volt a Nyugatnál, hogy nem írtak róla! Ezúttal azt is megállapíthatjuk, hogy Németh Lászlónak két út között kellett választania: vagy a Nyugatnál marad írónak, vagy kilép a közéletbe. Németh nem a Nyugatot választotta, és nem is az irodalmat. Mert lehet pl. mondani, hogy a legkínosabb magánügyeink kiteregetése még irodalom, mint akár Strindberg exhibicionizmusa is az volt, de egyéb érdemei mellett Strindberg a maga bőrére volt exhibicionista, s nem az enyémre, tiédre, mindannyiunkéra, akivel öt percig beszélni alkalma volt. Az irodalom valóban ismer nagy alkotókat, akik magánéletükben beteg s moráltalan emberek voltak, az irodalom számára ez tényleg közömbös, fontos a mű, egy remekmű visszaragyog írójára, s eltakarja bűneit. De ezért a műért? Ezért a minden mű előtt járó önéletrajzért? amit nem egy gazdag s beteljesedett élet után, hanem mindenekelőtt írt szerzője? Mit tartsunk egy íróról, aki ízléstelen narcissizmusába, infantilis dicsekvéseibe és mániákus Führer-szólamaiba naívul belefeledkezve végleg nem jön rá pózainak növekvő kómikumára? Milyen író az, aki kevesebbet tud magáról, mint akármelyik olvasója? Dícsérjem stílusát? Karakterformáló képességét, mely egy bridzselő hölgytársaság legélesebb nyelvű tagjának művészetével vetekszik? Mit tartsak egy íróról, aki a kor legjobb szellemeit nyegle viccekkel s ordináré impertinenciával tudja csak aposztrofálni? Mit tartsak egy emberről, ki a barát álarcában mások bizalmába férkőzik, őszinteségüket kicsalja, magánéletükbe beavatódik, s amit így intím úton megtudott, s kiszimatolt, kancsal kajánsággal a nyilvánosság elé tálalja, - mit neveznek egyszerűen árulásnak régi s új fogalmazásban egyaránt? Mit tartsak egy «szellemi» vezérről, aki még munkatársairól, legjobb híveiről is csak valami gyanús atmoszférájú zószban tud kétértelmű bókokat mondani? Van-e fogalma az írói erkölcsről annak, aki önéletrajz címén oly beszélgetéseket visz nyílvánosságra, melyet barátok, magántársaságban, otthonuk vélt védelmében mondtak? Jogos és etikus cselekedet ez, mégha elhisszük is, hogy Németh évekkel ezelőtt lefolyt beszélgetésekre teljes pontossággal, s főleg jóhiszeműséggel emlékezik? Van-e joga írótársamnak a saját exhibicionizmusa kielégítésére az én magánügyeimet szellőztetni? S nem az írásművészet zárt formái közt, hanem «reálisan», pontos névvel, s személyleírással, hogy minden jámbor polgár a borbélynál, vagy orvosnál várakozva irodalompártolás ürügyén legbensőbb ügyeimről könnyedén tájékozódhassék? Bátorság ez? Az irodalom «őszintesége»? Itt még a szavak értelmének kicsavarása sem segít, az, hogy az exhibicionizmus vádját ma írói érdemnek minősítjük. Exhibicionizmusnak nevezhetem, ha egy lélek takart mélyeinek zsilipjét nyitja meg, gyötrelmes kényszerből s a földrengés tehetetlenségével. De Németh exhibicionizmusa könnyed, s fájdalomnélküli. Őszinteségei mögött nem érzünk mást, mint egy könnyen percipiáló, felületes ember olcsó kielégüléseit. Bátor ember! mindenkiről mer rosszat mondani! Ez is érdem? Külömben ő avval a pszihológiával számol, hogy félős ugyan mindenkiről rosszat mondani, de ő szerencsére nemcsak mindenkiről, de mindenkinek ellenségéről is rosszat mond. Evvel aztán nemcsak hogy kibékíti a sértődötteket, de még lelkes tapsolásra is ingerli őket. Dícsérjem szempontjait? Hogy mi érdekli a világból? s hogyan? Mit tartsak ilyen stílusról: «... Babits Illyésnek, Illyés Erdélyinek... hogy Illyés mit adott Babitsnak, azt nem tudom, de bukásom után elég keserűen magyaráztam...» Van e kijelentésnek megmagyarázható értelme? Más értelme, mint valami céltalan gyanusító gőz, mely értelem nélkül is fertőzni képes? Nem érthető vágy, ha az ember ezt a szellemet, ezt a lehelletet szeretné kiseprűzni az egész egyesített magyar irodalomból?

Vannak nehéz szerepek, bizony ez az én szerepem sem könnyű. Összekaparom minden józanságomat, hogy e dolgokat megértsem, s igazán nem szeretnék az a gyermek lenni, aki elkiáltja, hogy: a király meztelen! És mégis, ha becsukva ezt az áldatlan könyvet mely a napok alatt, míg kényszerűen foglalkoztam vele, valósággal demoralizált, és Németh László akármelyik írására lapozok a Nyugatban, az a megzavaró érzésem támad, hogy ezt a két embert képtelen vagyok azonosítani. A tiszta ész eleganciája, a szellem nemes csillogása, az előkelő igény - mi maradt mindebből a «szerep» számára? A költői hajlam gyakran átok, ez az átok Németh Lászlónál különösen szembetűnő. Költőnek érzi magát, s mert költészetével érvényesülni nem tudott, a visszafojtott és elnyomott líra minden sötét dühével gyűlöli azokat, akik a kritikusi pályára segítették. Könyve számára nem tudok emberibb mentséget, mint hogy helyzetének méltatlan konfliktusait görög értelemben tragikusnak érzem.