Nyugat · / · 1935 · / · 1935. 1. szám · / · FIGYELŐ · / · HORVÁTH ÁRPÁD: A MODERN RACINE

HORVÁTH ÁRPÁD: A MODERN RACINE
II.

Holt-e, élő vagy tetsz-halott Racine színpadi költészete mai színház és mai közönség számára? Műveltségünk múltjában és közszellemében kétségtelenül előnytelenebb a helyzete, mint akár Goethe-é, főleg pedig Shakespeare-é, akinek kultusza nálunk nemzeti tradicióvá is vált a nemzeti nyelv és magyar színpadteremtés törekvéseiben. Bizonyos, hogy Racine-t saját hazáján kívül seholsem vagy csak alig játszák. Reinhardt huszonöt év alatt mindössze négyszer adatta (s adhatta); kívüle még Tairoff bontotta fel s gyúrta át a Phédre-t a maga színházelmélete számára. Bizonyos az is, hogy a német klasszikus drámának és Shakespeare-nek sokkal nagyobb a kultusza színpadjainkon; amelyek - Moličre-t kivéve - a francia klasszikus drámát nagyon távoltartották. Hozzájárul ehhez, hogy a mai dráma másirányú, mint a racine-i és hogy a nyelv szépsége a forma qualitásai sem érvényesülhetnek fordításban egyenértékű erővel.

Mégis miként kísérelhető meg Racine igazolása egy mélységekre nem látó s elmélyülésre nem alkalmas kor színpadán? Csakis és elsősorban annak a konok és makacs felismerésnek, annak a fanatikus és mentő meggyőződésnek az alapján, amely a naturalizmus tagadása. Azé a naturalizmusé, amely hovatovább megölője az igazi színpadnak és lényegének, mely az irodalom és színpad kettéválasztásának mesterséges chimaerájával amúgy is szellemi destrukcióba merült. A naturalizmus mint stílusforma - és mint életlátás - a maga kétségtelenül termő korszakával egyidejűleg elhomályosította s lesöpörte a színház valódi értelmét, azt, hogy magának a szinjátszás fikciójának, a színpadra fel- és átemelés tényének már önmagában antinaturalista jellege és természete van, hogy a színpadi ábrázolás értelme sohasem azonos az élet- és valóságábrázolás - még ha irodalmi formában is jelentkező - tényeivel. Színpadra vinni, színjátszássá tenni, a színészet lényegét tévő emberábrázolás útján is (Iffland), valamely anyagot, mindig szimbolikát és fikciót is jelent. Az, hogy a drámai anyagot élő valósággá váltjuk, hogy az irreális színpadi térbe izoláljuk, szimbolikus művelet. Valami, ami író és színészet tehetségei s mértékei szerint alúl maradhat vagy felül léphet a «való életszerűség» követelményein, de amelynek síkja egészen más és lényege másutt határozható meg, mint a naturalizmusé. Igazi színház s igazi dráma mindig több volt, mint életdaraboknak töredékes fotografiája; rámutatás - demonstráció - volt: élet, sors, ember és lélek igazi értelmére, a szépség formáiban. Vagy a művészet teremtő játéka, öneszközeinek bővelkedő fölöslegeiben. Mindig az és mindig olyan, ami elindult a valóságon, vagy visszamutatott rá, szándék és forma szabad anyagaként élt vele. A naturalizmus gazdag bányát jelentett a színpadnak, de a lelőhely ad hoc gazdagsága szinte elrekeszteni látszott a Szépség műhelyének jelentőségét, durva véglettel szólva: a génie szellemét, amely az anyagot a maradandóságba, az Örök felé konzerválta.

Holott Művészet és Forma mentik a múltat örökké. S holott az igazi színpad valósága, - épen ezért, - egészen más valóság, mint a naturális életé.