Nyugat · / · 1935 · / · 1935. 1. szám · / · FIGYELŐ · / · HORVÁTH ÁRPÁD: A MODERN RACINE

HORVÁTH ÁRPÁD: A MODERN RACINE
I.

Százszor felsírt panasz, kielemzett s megállapított tünet, szinte vérvádja a költészetnek a mai élet színpada ellen, hogy tudatos közönnyel és semmibevevő üzletiséggel halad el az igazán irodalmi dráma vagy drámai kísérletek mellett s hogy nemcsak a ma jelentkező költői hangot nem engedi szóhoz, de még a múltat is nullifikálja s a színpad klasszikus értékeivel szemben sem érez semmi kötelezettséget.

Hiába volna letagadni, hogy az ébresztő, eszméltető, a mélyebb s igazabb művészet felé mutató színház ma nem kell. S még keserűbben érdekesebb, hogy ilyesfajta dráma épen a színpadról kell legkevésbé. Külön színpad- és társadalomtörténeti feladat az irodalom, a színház és a közönségízlés egymásrahatását s felelősségét kikutatni s megállapítani. De a mai színház s mai közönség mindkét arca felé fel kell ismernünk, - bármennyire is nem szeretik ma bevallani, - hogy nagyon műveletlenné modernültünk, vagy nagyon modernné műveletlenedtünk, amikor tagadásba vettük a költő szavát a színpadon s amikor elutasítjuk a szépséget s művészetet, - az egyetlent, amivel az ember pótolni, szaporítani, többé-teremteni képes a Lélek világát, - az örökérvényű művek ajándékát. A könnyű ma könnyű embere a műveletlenség s hígult lélektartalom védelmére folyton azt hangoztatja, hogy a gondokban vergődő mai élet s ezer vergődés a mindennapokért, jogot ad számára, hogy a művészet területén (vagy ott, ahol ő művészetet vél érezni s találni ) a mulatságot s szórakozást keresse. Hogy «szórakozás» feltétlenül alantasságot s hogy a napi életgond szférájából való kilépés okvetlen süllyedést, lefokozódást jelent-e, korunknak ezt a lemeztelenülő önbevallását a jövő társadalomkritikusának lesz öröme s feladata társadalomlélektanilag kiteregetni s fejünkreolvasni. Bizonyos, hogy egy «mondd meg kedvtelésedet s szórakozásaidból megmondom, ki vagy» módszerű szórakozás-történet nem lesz épen tanulságtalan kortörténeti dokumentuma a háborúutáni időszaknak.

Ingoványosabbá és homályosabbá teszi még a Költő színpadi számüzöttségének problémáját az a szintén társadalomlélektani körülmény, hogy a közönségben nincs őszinteség ennek a közönynek: a költőtől és a színpadi költészettől való idegenségnek őszinte bevallására. Beethoven vonósnégyeseit sokkal kevesebb ember érti igazán s hajlandó tudomásul venni, mint a «32-es baka vagyok én» kezdetű aszfaltslágert s ez is e dolgok értékbeli különbözőségének természetes rendje. De amíg a zenei műveletlenséget nem olyan társadalmi szégyen bevallani, az irodalmi műveletlenséget már kényelmetlennek érezzük s letagadjuk vagy hamis érvekkel álcázzuk; és így születik meg poézis és klasszikusok «unalmasságának», «avultságának» meséje s ebből a közöny atmoszférája.

A közönyé, amely épúgy nem kíméletes a modern poézissel szemben, mint a klasszikussal. Még a háborúelőtti, jobb korban sem akadt színpad pl. Babits «Laodameiá»-ja számára, mai s az irodalomban legbenneélőbb költőnk «klasszikus» művére, évtizedek óta nem, holott színpadra-valósítása a megszólaltatás kötelessége mellett egy csomó formaalkotó kísérletre is adott volna lehetőséget, épen a színpad legkísérletezőbb periodusában. Shakespearet s Molieret elfogadni a színpadról, a magyar közönségben még amolyan jólneveltséghez tartozó társadalmi illem, amitől csak a szellemi mobnak és a mai egészen frissenserdült fiatalságnak van mersze nyiltan távoltartania magát. De mihelyt a színpad egy távolabbi, - vagy lokálisan tradiciótlanabb - klasszikus értékhez nyúl, még ez a külső gátlás is megszünik s a szinházi közönség a közöny, unalom és leplezetlen semlegesség lobogója alatt siet el mellette. A differenciálódás érdekes tüneteit épen ez adja, hogy még a legkisebb, akárha sznobizmusból kultúrigényes töredék is elzárkózik előle.