Nyugat · / · 1935 · / · 1935. 1. szám · / · FIGYELŐ

LENGYEL GÉZA: VÁSÁRI ÉPÍTŐMŰVÉSZET

«Vásár az élet: a földnek lakossa
Lót-fut, könyökli egymást, és tapossa,»
(Arany)

A jövö évi Nemzetközi Vásár a maga főbb építményeinek külsejét és elrendezését tervpályázat útján akarja biztosítani. Ezzel új tér nyilik komoly szellemi verseny számára: a vásári építőművészet változatos, mondhatnám romantikusan tagolt terepe; s a «vásári» jelszó (melyet mással; például «kiállításival» helyettesíteni nem volna szabatos) új értelmet nyer: kicsinylő mellékíze ezúttal elmarad.

Aki a pályázó művészek közül valaha is látta a Városligetben a budapesti árumintavásárt, az nagyjából máris tisztában lehet azzal, milyen újszerű technikai és művészi feladatok oldandók meg.

Az építtetők szándékának és elgondolásának helyes magyarázata azonban, mióta csak tudatos építőművészetről beszélhetünk, mindig igen jelentős, sőt döntő irányítás volt a művész számára. Nem fölösleges tehát néhány gondolatot feljegyezni arról, milyen várakozással néznek és nézhetnek az eredmény elé azok, akiknek e pályázat kiírásában részük volt.

Más építészeti tervpályázatokkal szemben a Nemzetközi Vásár által most kezdeményezett verseny azzal az előnnyel jár, hogy a feladat kitüzésénél nem csupán teoretikus elképzelésre és a szükségletnek szavakkal való körülírására hivatkozhatunk, hanem az egymást követő árumintavásárok valóban megépített csoportjaira. Természetes, hogy a vásár rendezősége most mást akar, újat és jobbat; de az alapvető követelményekről mégis plasztikus módon ád tájékoztatást a mult vásároknak eléggé ismert s rajzban és fotográfiákon is megörökített képe.

Kérdés, vajjon milyen irányban, milyen értelemben kell keresni a mást, az újat és jobbat.

Általánosságban talán azt kell előrebocsátanom, hogy a tervpályázat kiírása a multtal szemben nem jelent kritikát. Valahány vásár eddig egymást követte, architektúrájának voltak hívei és voltak bírálói. Az idők folyamán azonban a külső kép kétségen kívül azzal fenyegetett, hogy egyhangúvá fog válni. Ezt akarjuk elkerülni, ezt kell első sorban elkerülni, még ha a multban az építészeti-megoldás a legsikerültebb lett volna is. Az egyhangúság merőben ellenkezik a vásár egész természetével. A vásári architektúra kell, hogy változatos, hangos és új legyen. Ez a tömegeknek szól s hogy mi kell a tömegnek, azt a mai napra is érvényes módon szabta meg Goethe színházigazgatója a Faust előjátékában:

«Man kommt zu schaun, man will am liebsten sehn.
Wird vieles vor den Augen abgesponnen,
So dass die Menge staunend gaffen kann,
Da babt ihr in der Breite gleich gewonnen,
Ihr seid ein vielgeliebter Mann.»

Mielőtt azonban a tulajdonképpeni formai megoldásról beszélnék, szeretném kiemelni, mint a pályázó művészek rendkívül fontos s a szorosan vett művészi munkától természetesen el nem választandó tennivalóját: egy természetes, logikus, könnyen áttekinthető alaprajzi elrendezés megszerkesztését. Az építési programm pontosan felvilágosítja a művészeket arról, hogy milyen épületek vannak máris a városligetben, milyen utakat, fákat, virágágyakat kell megóvni. Ezek a megtartandó objektumok természetesen több, vagy kevesebb nehézséget jelentenek. De hiszen éppen azért kell a technikus és a művész (egy személyben), hogy ezeket a nehézségeket legyőzze és figyelembe véve az egyes csoportok sorrendjét, mondhatnám rangsorát, így helyezze el ezeket, hogy szinte magától találja meg és tartsa meg a közönség a megtekintés kívánatos egymásutánját.

A művészi megoldás tekintetében a pályázattól a programm elsősorban magyaros, helyi és nemzeti jellegű megoldást vár. Ezt a követelményt lehet úgy is fogalmazni, hogy e pályázat egy modern, de magyarul modern kiállitási stílus kifejlődését akarja elősegíteni. Sikerülni fog-e ez és milyen mértékben, az más kérdés. Céltalan volna most az elmult évtizedek - már majdnem egy század - magyaros építészeti stílusfejlesztési kísérleteinek példáit és vitáit felidézni. Akár volt ezeknek a törekvéseknek sikerük, akár nem: a kiállítás, az árumintavásár egészen más természetű építmény, mint a legalább is száz esztendőre szánt városi lakóház, a középületekről nem is szólva. Ennek keretében tehát a kísérlet újra kezdhető. Az árumintavásárt, mint építészeti feladatot a közelmult nem ismerte; ez egészen új valami. De még az árumintavásárok sorában is egészen külön hely illeti meg a budapestit. Lehet a külföldi jobb, lehet rosszabb, de a budapesti merőben különbözik minden más európai árumintavásártól, a maga sajátos, fák és virágok között levő szép és nagy területével, az állandóságot jelképező iparcsarnok köré csoportosuló tíz-tizenkét napos életre szánt pavillonjaival. Olyan új és helyi jellegű feladattal állnak szemben tehát a művészek, melynek megoldásánál a siker reményével kezdhetik újra egy magyaros kiállítási stílus formáinak megteremtését, miután új kiállítási stílust, vagyis új vásárépítő művészetet alkotniok vagy megindítaniok feltétlenül kell, ha munkájukhoz - amint másként nem is lehet - artisztikus felelősségérzettel fognak.

A pályázat kiírói meleg szívbeli óhajtásukat fejezik ki akkor, midőn remélik és hiszik is, hogy ez a budapesti árumintakiállitás egy különleges magyar vásárépítőművészeti stílus fejlődésére nézve fog útmutatást adni. Óhajtásról van tehát szó, nem pedig parancsról; legkevésbbé arról, hogy ez a kívánság utat nyisson technikailag és gazdaságilag kevésbbé értékes, de magyarságuk külsőségeivel hivalkodó pályaterveknek. Egyszerűen szólva e kívánság alapgondolata úgy fejezhető ki, hogy két egyformán értékes terv közül annak kell előnyt adni, amely - hogy miként és mivel, ez a művész dolga, - ehhez a helyhez, ehhez a talajhoz van kötve. Nem kell magyarázni, hogy már pusztán a kiállítás propagandisztikus jellege miatt is mennyire kívánatos, hogy ne olyan terv vigye el a pálmát, amely minden további nélkül Párisba, vagy Berlinbe volna átplántálható, - nem is szólva azokról, amelyek a nagy külföldi centrumokban már a megunásig kifejlesztett és megismételt gondolatokat ültetnének át.

Ha a pályázat kiíróinak reményei nem teljesednének és maradandó, művészi értékű, helyhez, talajhoz kötött magyaros elgondolást nem sikerülne szerezni, akkor természetesen nem marad más hátra, mint e stílusfejlesztési kívánságot el nem ejtve, de jobb időkre eltéve, jutalmazni az artisztikusan egyébként teljes értékűt.

Felesleges volna a művészeknek magyarázni, hogy elrendezés, cél, az építmények ideiglenes anyagának és élettartamának megfelelő művészi megoldás teljes harmóniában kell hogy jelentkezzék. Még egy nevezetes eleme van azonban ennek a harmóniának: a gazdaságosság. Éppen úgy, mint a területtel, az utakkal, a fákkal - számolni kell a rendelkezésre álló anyagi eszközökkel is. Nem oldja meg tehát a feladatot az, aki bármilyen szépet és újat alkot, de olyan áron, amely nyilvánvalóan túllépi a nemzetközi vásár szoros költségeinek kereteit.

Ha most még arról akarnék írni, hogy milyen különleges követelmények fűződnek egy modern magyar reklámépítészeti csoport külső megjelenéséhez, akkor már a művészek tulajdonképpeni munkájába kontárkodnék bele. Nyilvánvaló, hogy a jó városi architektúrát a nobilitás, a tartózkodás, talán a város képéhez illeszkedő bizonyos konzervatizmus jellemzi; az árumintavásár architektúráján bár művészi formában, de érvényesülhet, sőt kell is, hogy érvényesüljön, mint már mondottam is, az erőteljes hang, a feltünő és a figyelmet feltétlenül maga felé vonzó formai megoldás s egy határozott törekvés az új, modern, sőt a meglepő felé. Vásári építőművészetről van szó.

Az architektúra normális területein a művész az anyagi igazságot keresi, mely utait többé-kevésbbé megszabja. Az elemek nagyjából adva vannak. Bár új követelmények s ami a fő, új anyagok lépnek előtérbe, a technikai és anyagbeli újítások - sokak szerint - nem olyan mélyrehatóak, mint azt feltenni lehetne: így az ősi építőanyag, a tégla fogyasztása még ma is helyes mértéke az építkezési konjunktúrának. A konzervatív és a modern hajlandóság vitáját azonban ezúttal nyugodtan mellőzhetjük, mert az nem lehet kétséges hogy a vásári építőművészet a városinál sokkal rugalmasabb és sokkal inkább alkalmas akár merész formai kísérletek véghezvitelére is. A vásár keretében az építőművészeti anyagszerűség igazsága más, mint a városban. Vagy, ha úgy tetszik, az igazság megmarad, de egészen átalakul az «igazi» s a vásári felhasználásra alkalmas anyag által keltett hatás viszonya. A tíz napra szóló vásári architektúra a maradandó építkezéshez körülbelül úgy viszonylik, mint a színpad a valósághoz. A színpadon az igazság jelentősége, súlya megváltozik; itt áll csak igazán Arany János tanácsa: «Költő hazudj, de rajt' ne fogjanak».