Nyugat · / · 1935 · / · 1935. 1. szám · / · FIGYELŐ

NÉMETH ANDOR: KASSÁK LAJOS: EGY EMBER ÉLETE
VII. és VIII. kötet. A Károlyi-forradalom és a kommün - Pantheon

Az önéletrajz cselekvő és önérzetes emberek megnyilatkozási formája, elsősorban közéleti szereplőké, akiknek döntő részük volt a közösség sorsára kiható események alakulásában. Ezek az emberek tapasztalatból tudják, hogy a tömegek ostobák és befolyásolhatók s miután világéletükben csak azt tartották jól elintézettnek, amit maguk intéztek el, a hamis legendaképződés ellensúlyozására közéleti szereplésüket is maguk kommentálják.

A véleményalakulás befolyásolásának szándéka az önéletrajzok stílusára is kihat. Meg akarják győzni az olvasót, érvelnek, cáfolnak, körülnyirbálják, racionális elemeikre redukálják az eseményeket, mert nem a képzeletre akarnak hatni, hanem a judiciumra.

Kassák önéletrajzának két utolsó kötetében azonban a szerző politikai szereplésének és a történeti tekintetben is perdöntő fontosságú eseményeknek ábrázolása, legalábbis látszatra, oly tárgyilagos, oly elképesztően indulatmentes, mintha idegen csillagról szemlélné saját történetét.

A könyv másik sajátsága a perspektíva tökéletes hiánya. A képnek, amit Kassák elébünk állít, nincs tértávlata, előtér és háttér egybeesik, minden szereplő egyformán nagy vagy kicsi, minden eseménynek egyformán éles konturja van. Más önéletrajzban csak a gyermekkori fejezetek ábrázolnak mindenkit és mindent ugyanazzal az odaadó objektivitással; később az élet szférákra szakad, az emberek és dolgok hierarchiákba rendeződnek, az önéletrajz írója kilép az életbe, hivatást tölt be, szerepet vállal s eltünik abban, eggyé válik vele. Egyre többet hallunk tetteiről és gondolatairól s egyre kevésbbé élünk benne és vele. A valóság titokzatos életét a viszonylatok értelmezett világa váltja fel.

Kassák élettörténetét azonban nem a polgári karrier kilométerkövei határolják s magatartását nem a «hivatal», vagy a «polgári önérzet» határozza meg, hanem eredendő képességei, társadalmi függetlensége és praeteoretikus szocializmusa. Vasmunkásként kezdte, idegen országokban kószált, most huszonnyolc éves és író. Nagy kalapot hord, saját lapja van, a művészkávéházakban szerkesztő úrnak szólítják, egyébként éppen olyan szűkös viszonyok között él, mint a többi proletár. Jolán, a vékonyka asszony, aki három gyerekkel a batyujában elhagyta asztalos férjét, állandóan mellette van, de a kis selyembukszája éppen olyan üres, mint a költő kenyérmorzsás és dohányhulladékos zsebei. Éjszakánként Kassák anyjánál húzzák meg magukat, a Mutternél, aki mint valami örökéletű kotlóstyúk, gubbaszt a szoba-konyhás lakásban és szárnya alá veszi a hazaszóródó családtagokat. Hányan vannak? Nehéz összeszámolni. Ez a szoba-konyha nem lakás, hanem sok egymáshoz közelálló, vérség és sors szerint összetartozó szegényember hálóhelye. Nem «meleg fészek», mint a polgári otthon, amelyben a «család» elkülöníti magát a világtól, hanem szükséghajlék, amelynek atmoszférájában ott rezegnek a társadalmi forrongások Morse-jelei. A nap minden órájában beállíthatnak a látogatók, úgy a szívesen látottak, mint a hivatlanok. Nyomban a tárgyra térnek. Vagy a megélhetésről, vagy a szocializmusról van szó. És a kollektív művészetről, amelyre a család specializálja magát: a költőtől kezdve a szemfedélgyári munkáslányig, aki prózai költeményeivel máról holnapra «belekerül egy embercsoport látókörébe.» És egy este beállít hozzájuk egy izzadó kezű és szétálló fülü ügynök, aki Sámuel Izsó néven mutatkozik be és be akar társulni Kassákék lapvállalatába. Másnap megjelenik a Fészek-kávéházban a munkatársak között és letesz az asztalra száz koronát. Kassák leírja a család bizakodását; úgy néznek a jövőbe «mintha könnyed léptekkel, a nyakukban aranycsengőkkel jönnének a következő napok» és közvetlenül utána leír egy szörnyű marakodást. A kiabáló hangok kicsapódnak az udvarra, a házmester felkiabál, Jolán úgy tesz, mintha olvasna, a költő keményen járkál a szobában fel-alá, az öregasszony hangosan csörömpöl az edényekkel s most valamennyiök között ő a leghangosabb. Durvaságokat, sértő kíméletlenségeket fröcskölnek egymásra. A két jelenet abban különbözik a naturalista életábrázolástól, hogy nincs a tartalmuktól különválasztható hangulatuk, nem akarják meghatni az olvasót, visszautasítják rokonszenvét. - Mácza, a Kassák-csoport dramaturgja, egy különféle szagoktól illatozó vidéki patikussegéd és Strindberg-rajongó, vidékre invitálja a Kassák-családot. A művészpár a gondozóból kivett legkisebb gyerekkel elutazik a szlovák faluba. Kibérel egy parasztházat. Annyira ottfeledkeznek Varannón, hogy közben a lap kishíja tönkremegy. Izsó Sámuel, a menedzser, akit a munkatársak Mamakának becéznek, beleesett a lóversenyezésbe és elhanyagolja vállalatát. Holott a Ma-csoport tárlatra készül, abban a nagy, kietlen helyiségben, amelyet a Kassák házaspár kevéssel vidékre való kiruccanása előtt erre a célra vett ki. Isten nem hagyja el az aktivista művészeket. A kritikusok kirándulnak a Visegrádi-utcába és nagy elismeréssel írnak Mattis-Teutsch képeiről. A tárlat után újra válságba kerül a Ma, mert a munkatársak is marakodnak egymással, nemcsak a családtagok. Többen kiválnak a laptól, de csakhamar jelentkeznek a tuberkulotikus költőjelöltek, akikből Kassák embert farag. A forradalom már morog a föld alatt és a Visegrádi-utcai lakás ajtaján bekopogtat a kor valamennyi martirjelöltje, terheltje és fanatikusa, mert a Ma rikító, plakátintenzitású és patetikusan bujtogató közleményei apokaliptikus változások misztikus reménységével nyugtalanítják a képzeletet. Mind szélesebb rétegek kezdenek érdeklődni a Ma előadásai és törekvései iránt. Festőik már a Váci-utca egyik előkelő üzlethelyiségében állítanak ki. Művészet és forradalom kezdi egymással összetéveszteni magát. Közben erősödik a munkásság körében a bolsevista agitáció. Kassák környezetéből többen csatlakoznak. Ő távoltartja tőlük magát. Mint teremtő ember, saját belső törvényei szerint akar élni s a mozgalmi tevékenységet átengedi azoknak, akik fiatalságukat üzemi és irodai organizációkban töltötték, hiányzik belőlük minden kezdeményező képesség. tehát szükségük van a pártszervezetre. Lappangó betegség leveri a lábáról s a budakeszi tüdőszanatóriumban tudja meg az ujságokból, hogy kitört a Károlyi-forradalom. A hírre gyalog bandukol a városba. Lótás-futást tapasztal, a katonák revolvereket sütögetnek a levegőbe, szüreti hangulat. A kereskedők fosztogatóktól félnek, a nemzeti tanács védelme alá helyezik kirakataikat. Kassák a tárlathelyiségre gondol. Néhány nap mulva kinn van az utcán a Ma különszáma s a forradalom folytatását sürgeti. A munkások rikkancskodni mennek s ötezer példányt adnak el belőle az első napon. A Ma, mint valami titokzatos, hatalomra törő csoport, máról holnapra az érdeklődés középpontjába kerül. A lap hangja nevetséges, de félelmetes. Kiállításaikra tódulnak az emberek. Tihanyi Lajos képkiállítását még Ady Endre is meglátogatja. A Visegrádi-utcai lakásban tartják a kommunisták gyűléseiket. Megjött Oroszországból Kun Béla, Kassák meghallgatja bemutatkozó szónoklatát. A vad frázisok elkedvetlenítik, Kun Béla személyileg sem szimpatikus neki. Régi vasmunkás ismerősét pillantja meg a hallgatóság körében, int neki és az visszaint. «Fölébredt bennem a szakmai sovinizmus s azt mondhatnám, büszke vagyok rá, hogy Hirosik is itt van s hogy ő is a vasasok családjában született. Kun még mindig beszél, de már őt sem nézem és hallgatom annyira idegenkedőn, mint az előbb.»

A költő lakását vékony fal választja el a Vörös Ujság szerkesztőségétől. Hallja Kun Bélát fel-alá járni a szobában, hallja, amint teletüdővel diktálja frázisait. A kegyetlenül üres, ellentmondást nem türő mondatok a tenger bömbölésére emlékeztetik. A cezaromániás rendelkezések felháboritják. Ide jutott a szocialista mozgalom? Néhány nap mulva ismét leesik a lábáról, beviszik a járványkórházba. Megtudja, hogy a kommunista párt vezetőségét letartóztatták s egy pillanatra arra gondol, nem kellene-e a helyükbe állni. Ebben azonban megelőzik a polgári ujságírók és esztétikusok.

Kitör a második forradalom, illetőleg - ami nem ugyanaz - a kormány átadja a hatalmat Kun Béláéknak. A tömeg tehetetlen erő, mellyel a véletlen mesterkedik. «Az őszirózsás forradalom napján esett az eső és most is esik. Akkor is vörös kendőkkel integettek a polgárok és most is vörös kendőkkel integetnek. Az esték mindig szépek, elvakítják és megbabonázzák az embert. Meglátjuk, mi lesz holnap és holnapután.» Megjelent egy ember a munkásgyűlésen, kihirdette a forradalom diadalát. Svindler is lehetett volna, vagy eszelős. S ha a hír ellenkezőjét közli, a tömeg megadással tudomásul veszi. Lelkesedés helyett gondolkozni kellene most. De a felszabadult ösztönök az intellektuellekben is elnyomják az értelmet. Eszük helyett a szimatukkal tájékozódnak.

Ezek a napok egybeesnek Kassák költői tevékenységének legromantikusabb korszakával. Versei pompázó, ünnepélyesen hosszú sorokban aposztrofálják a forradalmat, lendületükkel és homályos szépségükkel túlmutatnak a pillanaton. Egyik-másik soruk pikturális eszközökkel érzékelteti a gondolatot. A nap kék - kiált fel Boldog köszöntés című versében, értsd: a forradalom annullálja a régi törvényeket.

E szépen-fanatikus verseknek nincs közelebbi tartalmuk s egy világ választja el őket az úgynevezett proletárlíra földhözragadt, de legalább értelmes prózaiságától. A várakozás ünnepélyes hangulata árad bennük s ennyiben időszerűek. Az új rezsim, mely mindenkit igyekszik felhasználni, felelős állásba helyezi Kassákot, aki most sűrűn érintkezik a rendszer exponenseivel. Ezek részint cinikus stréberek, részint fanatikus neophyták, akik az utolsó pillanatban ugrottak bele a polgári társadalomból a mozgalomba, megszállott misztikusok, lázasak, hangosak és tevékenyek, a morbus politicus akut fertőzöttjei. Hiányzik belőlük a munkásból lett forradalmár fegyelmezettsége és higgadtsága. A jelenetek, amikben velük való dolgait elénk állítja, lehangolók. Az olvasó szemére vethetné a szerzőnek, hogy egyikük-másikuk csak egyetlen egyszer szerepel s hogy az a plaszticitás, mellyel a szituációt megrögzíti, annál igaztalanabb, minél életigazabb, mert szimbolikus jelentőségűvé fokoz fel egy véletlen eseményt. Vagy talán nincsenek is véletlen szituációk és minden emberi megnyilatkozás szimbolikus?

Egyébként pedig az önéletrajz írója époly tárgyilagos kíméletlenséggel számol be saját tevékenységéről, mint a másokéról. Nyilvánvalóan lelkiismeretbeli kérdésnek tekinti a kíméletlen önkritikát. A Ma csoportja külön forradalmi álláspontot képvisel, nem fogad el fentről utasításokat, zavaros proklamációkkal nyugtalanítja a közvéleményt, nyilt levelet intéz Kun Bélához s addig okvetetlenkedik, amíg a lapot a kormány betiltja.

Ami elkerülhetetlennek látszott, bekövetkezik. S ezzel felenged az ábrázoláson elömlő fanyar hangulat. Lehetséges, hogy dokumentáris szempontból a megelőző fejezetek értékesebbek, de az olvasók nagy tömegét alighanem mélyebben fogja meg a befejező rész. Ezek a lapok az emberi szolidaritást ünneplik. «Látom a társaimon» írja a börtönben összezsufolt szerencsétlenekről «hogy nagyon jól éreznék magukat, ha a hatalom urai néhány dorgáló szóval visszaengednék őket a satupadhoz, a csirizestálhoz, a vakolókanálhoz, a rosszul fizetett mesterségükhöz és rosszul világított, nyomoruságszagú lakásaikba. Ha életben maradnak, egyszer majd szerencsésebb kézzel nyúlnak hozzá a dologhoz, mint ahogyan azt most tették. Ugy érzem, egyelőre az a feladatom, hogy az eszükbe lassan felszivárgó sötét képzelgéseket eloszlassam, tartsam bennük az energiát és életkedvet.» Más helyütt: «Sose volt előttem világosabb, mint most, hogy annak, aki szocialista, egyszerre kétfelé kell harcolnia az emberiség boldogulásáért. Azok ellen, akik rosszindulatu gőggel fölül és azok ellen, akik buta gyámoltalansággal alul vannak.» Konkréten és elvontan a könyv minden lapján magatartásetikára nevel, mely nem egy teória mechanikus alkalmazása; szépségét és objektív értékét a gyakorlat fedi fel.

Az azóta ide s tova elmúlt tizenöt esztendő távlatát és tapasztalatait, a szerző mai antiromantikus álláspontját a mű stílusa tükrözi vissza. Ez a próza kendőzetlenül egyszerű, higgadt, tárgyilagos, nincsenek félhangjai, még csak ligaturái sincsenek. De szívósan és makacsul ostromolja a valóságot, lehánt minden illuziót, kérlelhetetlenül kritikus, de nem reménytelen. Nem a rombolás kajánságával szedi széjjel a dolgokat, hanem felfedi szerkezetüket, s értelmes akarattal újjá formálja őket.