Nyugat · / · 1935 · / · 1935. 1. szám

KOMLÓS ALADÁR: MÁRAI

Mi magyarázza e tüntetően magános író egyre növekvő népszerűségét oly korban, mikor csak azt a művészt akarják szóhoz engedni, aki egy kollektivitás nevében beszél? Márai fittyethány a kordivatnak s a proletariátustól épp oly finnyásan távoltartja magát, mint ahogy a polgárságért sem lelkesedik. «Nincs olyan emberi közösség, céh, osztály - írja maga is az Egy polgár vallomásaiban, - amelyben el tudok helyezkedni, szemléletemben, életmódomban, lelki magatartásomban polgár vagyok s mindenütt hamarább érzem otthon magam, mint polgárok között, anarchiában élek, melyet erkölcstelennek érzek, s nehezen bírom ezt az állapotot.» De ez negatív leírás, s tudok valakit, aki tökéletes pozitív jellemzést is adott Márairól. Legalább, amit Baudelaire a dandy-ről mond, az véleményem szerint a legmélyebb és legtalálóbb kép, amit erről az íróról adni lehet. A dandy-n természetesen nem szabad piperkőcöt értenünk. A külső elegancia - mint a francia költő kifejti - a «tökéletes dandy számára nem egyéb, mint szelleme arisztokratikus fensőségének jelképe... Lényege az a forró szükségérzet, hogy az illendőség külső korlátain belül eredeti legyen. Az önmagunk kultuszának egy fajtája ez, s túlélheti a másban, például a nőben található boldogság keresését, sőt túlélheti összes illuziónkat is. A csodálatkeltés öröme ez s a sosem-csodálkozásban való büszke kielégülés... Azt képviselik, ami legjobb az emberi büszkeségben, a kortársainknál oly ritka szükségérzetet: pusztító harcot vívni az útszéliség ellen.» Baudelaire kísérletet tesz a dandyzmus társadalmi hátterének meghatározására is. E jelenség szerinte olyankor tűnik fel, mikor a demokrácia kezdi elönteni az arisztokráciát. Ilyenkor «néhány henye, megcsömörlött, lecsúszott emberben, akik azonban duzzadnak a tehetségtől, megfoganhat a terv, hogy újfajta arisztokráciát alapítanak, amelyet annál nehezebb lesz ledönteni, mert a legbecsesebb, legelpusztíthatatlanabb tehetségekre és égi adományokra fog támaszkodni, amik sem munkával, sem pénzzel nem szerezhetők meg.» Cs. Szabó László megállapítása, hogy Márai önéletrajza egy dezertálás története, teljesen igaz tehát, de csak fele a teljes igazságnak: Márai otthagyja a maga patricius polgári rétegét, de csak azért, hogy egy osztályonkívüli arisztokratikus rangot teremtsen magának.

Azonban a dandy nemcsak azért fordít hátat az osztálynak, amelyben született, mert azt a demokrácia ingatag lakássá teszi, hanem mert amúgy sem tud s nem is akar az osztályában megmaradni. A dandyben mindig van valami dekadens, valami sérülés és ennek következményeképpen több-kevesebb világfájdalom. Márai maga gyermekkori megrázkódtatásokból vezeti le, hogy mindig hűtlen, örök zendülő lett belőle. Első könyvei (Emberi hang, Panaszkönyv) abból a háború utáni forradalmi lelkiállapotból születtek, amelynek számára társadalmunk minden ténye kérdésessé vált. Lelke mélyén gyakran szólal meg a talaj és irányvesztettség imbolygó érzése: «... kezem mohón a levegőbe nyúlt, pilóta nyúl Magassági kormány után ilyen Halálos rémülettel, ha a táj ismeretlen neki, melyre lelát az úttalan világból.» (Souvenir.) Egy regényének, a Zendülőknek egyik hőse, Ábel azt mondja: «Nem akarok velük élni, az ételükből sem akarok enni. Azért vagyok itt, mert itt meg tudom sérteni azt, ami az ő törvényük.» De a regény többi diákhőse is azért szökik meg a szabályos életből, mert gyűlölik és lenézik a zsarnoki, gonosz és ostoba felnőtteket. De ez csak látszólagos találkozás a forradalommal. Nem annyira politikai, mint inkább metafizikai nyugtalanság ez. Márai nem a munkabért kevesli a polgári világban, hanem az élet értelmét. «Miért nem jó az embernek a földön?» kérdi már gyermekkorában s ez teszi kétessé előtte a patriciusi lét értékét, a polgári világberendezés üdvözítő voltát s ez emeli őt a világfájdalom osztályfölötti magasára. De nyilván a kommunizmust sem nézné másképp, mint a háborúutáni Európát. Keleti útjából azt a tanulságot vonja le: «Nincs nagyobb titok a földön, mint az emberek vágya az Isten után; nincs szomorúbb vágy és nincs reménytelenebb.»

Márai írásainak mélyén végső kérdések állnak. Azok a forradalmárok, akik renegátságot vetnek Márai szemére, félreértik tehát e különben tagadhatatlanul hűtlen természet viselkedését. Márai valóban forradalmár: a háborúutáni gyökérlazulásnak és értékmegingásnak legszámottevőbb képviselője nálunk. De ez a forradalmiság nem a társadalomért van, hanem a társadalom ellen s következménye sem egy politikai párthoz csatlakozás, hanem esetleg egy bizarr nyakkendő, egy merész egyéni vélemény vagy szeszély követése. A dandy független ember, majdnem mindentől szabad, nemcsak emberektől, hanem bárminő világnézeti tételtől is, csak önmagához hű. Irtózik attól, hogy hozzátapadjon valamihez. Csak az nyugtatja meg, hogy «Holnap is - indul vonat valahová, sem ágy, - sem asztal nem köt». (Mikó-utca.) Nem lepne meg, ha holnap otthagyná a szerkesztőséget, otthagyná sikereit s elmenne remetének. Ebben a homokra épített ijesztően független életben egyetlen szilárd pont van: a művészet. Nem a kész mű, hanem a művészi kifejezésért való küzdelem megszállottsága. Nem mintha hinne az írás értékében, de ennek ki van szolgáltatva, mint egy mániának. Tudja, hogy élet és művészet közt választani kell, s végzete úgy akarta, hogy ő az utóbbit válassza. Azonban érzi ennek a szívbehasító céltalanságát is. A zsokékhoz s a cirkuszi ekvilibristákhoz érzi hasonlónak magát, akik épp oly önfegyelemmel áldozzák fel életüket egy értelmetlen illuziónak: «kockákat dobál, kettőt, ötöt, nyolcat egyszerre és sorra elkapja őket. Óriási tér közepén áll egy magányos férfi és hihetetlen erőfeszítés fölösleges mozdulataival valami fölöslegeset és céltalant csinál, ami elmúlik a pillanattal. A tér siket és hideg, a porond felett a kerek mennyezet, a jeges égbolt és a fagyott csillagok. A művész fejebúbjára áll a csillagok alatt, lábaival labdázik.» (Cirkusz, - lásd még: Zsoké, Mikó-utca, Vidali módszere.) A tér siket és hideg, a porond felett a kerek mennyezet... a legjobb Mára-írásoknak ez a hátterük.

*

Aki kivülről nézi a társadalmat, természetesen szerfölött értelmetlennek és groteszknek fogja találni. Márai szemlélete épp oly joggal nevezhető humorosnak, mint világfájdalmasnak. De míg a humor tartalma másoknál rendszerint az, hogy az író megbocsájt a fájdalomnak, békét köt vele s végül mosolyog rajta, Márai humorának legfőbb eleme a csodálkozás, a szinte hitetlen fejetrázás, hogy ilyen bizarr és fájdalmas értelmetlenség van a földön, mint az emberi élet. Kaján, vad humora azonban, mely néha nem más, mint heves undor (senki sincs oly állandó készenlétben az utálkozásra, mint ő), idővel enyhén kesernyés mulatsággá szelídül. Persze alighanem mély kiábrándulás és lemondás van e mögött a megszelídülés mögött. Mintha az író már arra sem tartaná érdemesnek a világot, hogy a szívét fájassa érte. «Mindig csak a részletek fájnak» - írja Vonatablak című karcolatában. - «A költőnek sem a világmindenség fáj, hanem a gyomra, vagy a hasa. A többi jelszó és teória.» Ebből a mérsékélt és diszkrét sajgású humorból születik A szegénység iskolája, amelynek egy harmada a france-i szociális gúny ismétlése, hogy a gazdagoknak épp úgy tilos a hidak alatt hálni, mint a koldusoknak, másik kétharmada pedig életbölcseleti tanácsok oly «szegények» részére - a «szegény ember» jelképül választásában némi irónia van a folyton szociologizáló korszellem ellen - akiknek havi jövedelme legalább hét-nyolcszáz pengő. De e könyvénél talán többet érnek azok a cikkei, amelyekben humorát a természetre is kiterjeszti (Reggel négy, A tavasz, Egy perccel szezon előtt, Kihalt temetők stb.). Nem tudom párját ennek a szemléletnek, mely intimitásában odáig megy, hogy, mint eleven személyeken tud mulatni a természet jelenségein. Márai legsajátabb és legbájosabb írásai ezek az «ujjgyakorlatok», csupa szellem és poézis.

Akinek világfájdalmas humora előtt azonban semmivé törpülnek a dolgok, annak alig marad egyebe, mint az élet, a puszta, szinte elvont lét érzésének áhitata, a lét barbár elfogadása, amely hirtelen egyszerűséget hoz a művelt lélek kínos bonyolultságába. Márai ezt a megoldást lelkendezi már többnyire az Emberi hang kissé alaktalan expresszionista verseiben is:

Ki vagyok én? Isten ölében féreg és megcsuklik a térdem:
kiáltom, szent a gazdag is, százszor szent, boldog minden élet.
(Vox humana.)

Ez zárja le újabb verseskönyvét is, mikor a boldogság könnyével nézi a hat frissen született egérkölyköt:

A fiókák lassan nekimentek az anyának és szopni kezdtek. A nap eleredt
a decemberi felhőkön át s furcsa aranyzengésű zene indult a felhők megett
és minden csillogott s a költő szivébe különös béke költözött,
mert ott állhatott ő is a kirakat, az aszfalt, a felhő, Isten s az egerek között.
(Hősköltemény a fehér egerekről.)

Érthető ezekután hogy dandysége gőgjével, de féltéssel is ragaszkodik az érzéseihez. Márainak olykor szemére vetik, hogy nincs világnézete. Hálistennek nincs. Megszünne Márai lenni, ha volna. De van valamije, ami művésznek többet ér: egyéni magatartása. Igaz, a legtöbb ember azért nem köti le magát semmiféle világnézethez, mert óvakodik vállalni ennek következményeit. De egy pontosan körülnemírt, tételekbe nem-foglalt magatartás egyensúlyhelyzetét esetről-esetre újból megtalálni sokkal nehezebb, mint egy egyszersmindenkorra kész tétel követése. Szabadnak maradni és mégis következetesnek: a legnehezebb, de legméltóbb és legizgatóbb feladat. Művész számára meg annál értékesebb ez a szabadság, mert csak ez teszi lehetővé a világ elfogulatlan szemléletét. Márai állandó művészi készenlétben van, lelki halmazállapota az örök folyékonyság, az állandó lírai éberség. Ezért tud oly termékeny lenni, ez teszi őt alkalmassá a fínom zsurnalisztikára s ezért nem vállalhatja a világnézet kötöttségét. De Márai nem kerüli el a helyzet veszedelmét. A megállapodott körvonalaknélküli ember könnyen enged külső hatásoknak, s valóban meglepő, hogy ez az egyéniségére büszke író mily kevés ellenállást tanusít témák, érzésmódok átvételében. (Werfel, Thomas Mann hatása.)

*

De az olvasót a legérdekesebb egyéniség is csak annyiban érdekli, amennyiben irodalommá tud válni. Mi teszi Márait íróvá? Elsősorban a rendkívüli kifejezőképessége, stílusának sodró folyékonysága, frissesége és folttalansága. Néha mintha a «szalonspicc» boldog kábulatában születne ez a stílus, néha a gombolyagot hempergető kiscica játékos könnyedségére emlékeztet. De ha szellemes is, ne képzeljük, hogy epigrammákból van összerakva. Inkább ellentéte a bölcs vagy elmés szentenciákat mozaikoló stílusnak. Minden írásának forrása egyetlen érzelmi lendület, amely aztán bő hullámokban terül szét. Igen, Márai lírikus, akinek lírája azonban nem verseiben, hanem prózájában fejeződik ki legtökéletesebben. Állandóan éber érzékenysége oly frissen fog fel mindent s benyomásait Márai oly teljesen akarja visszaadni, hogy a nyelvet a maga kopott jelvényeivel néha szinte hasznavehetetlennek érzi. Askenázi azt mondja A sziget-ben - ahol az író elkeseredett nyelvi versenye a dolgokkal tetőpontját éri: - «A nyelv is idegen anyag (az élettől), csak jelzés, útmutatás, mint a képírás. Ahhoz, hogy megmondjanak valamit, előbb le kellene fordítani a nyelvet.»

Regényeinek is mindig lírai magva van. A Bébi agglegény tanárában nyilván a magány problémája izgatta (s bámulatos, mennyit tud erről mondani), a Zendülők a társadalomból való kiszabadulást ábrázolja, az Idegen emberek-ben, bár utóbb elejti a témát, a gyökereit elengedő, szabad ember útjait akarja végigkísérni, a Csutorá-ban a világot folytonos friss szenvedéllyel felfedező s a maga szabadságához vadul ragaszkodó kutya s önmaga párhuzamai foglalkoztatják, A sziget a kéj értékének próbál végérejárni, s csak természetes, hogy ez az önmagából soha ki nem lépő író rászánta magát önéletrajza megírására. Főképp a líra izgat és ragad is meg bennünket Márai minden írásában, még regényeit is inkább az író magatartása teszi érdekessé, mint hőseié. Sikerül-e igazi regénnyé válni a lírai magnak? Bizonyos, hogy társadalmi regényeket nem szabad várnunk Máraitól. Sosem fog ilyent írni. Legjobb írásainak háttere, említettem, az ür meg a csillagos ég. Ez nem baj. De Márai sokkal inkább konferál a hőseiről, mintsem megrajzolja őket. A konferálásban kifogyhatatlanul okos és szellemes, az alakok naiv és komoly talpraállítása már nem kenyere. Jellemző, hogy a figurák nemigen szólalnak meg képzeletében. Összes műveiből alig lehetne egy ívnyi párbeszédet összeállítani. Leírásaiban, e statisztikai remekművekben, ragyogóan találó jelzők és mondatok szikráznak, de ezekből is hiányzik a testiség meggyőző ereje, amely olykor hozzá képest tenyeres-talpas stilisztáknál is megvan; a dolgok testisége nála lírai reflexekben párázik el. De a regények olykor szervi hibákban is szenvednek. A Bébi-ben, részletei gazdagsága és gyakran kitünősége ellenére, a két magányos ember beállításának némi hamis regényessége csökkenti élvezetünket: az Idegen emberek-ben az alaptéma észrevétlenül kicserélődik a kezében, nem beszélve arról, hogy kissé szegényes az illusztrálása is; A sziget, melynek tropikus hevű stílusa egyébként minden ízében elárulja, hogy kitünő íróval állunk szemben, a világ epikai ábrázolása helyett monológszerű lírai fejtegetésekben veti fel s oldja meg a problémát (s talán jobb lett volna, ha Márai drámai költeménynek írja meg, ötödfeles jambusokban); a Csutora, ez a hosszú, finom novella, érzésem szerint, nem megy eléggé mélyére az állatokhoz való viszonyunk titkainak; az Egy polgár vallomásai kitünő arcképek csarnoka, de hiányzik belőle, ami az önéletrajzok igazi indokoltságát és jelentőségét megadja, az a magasabb álláspont ahonnan nézve az író életének fordulatai, mint ez állásponthoz vivő lépcsők, fontosakká válnak, egész élete pedig jelképessé; legjobb műve eddig a Zendülők, ez az erős, egyéni lírájú s eredeti kompoziciójú regény, amelynek merész tervét Márai képzelete ki tudja tölteni jellemző részletekkel. Csak kár, hogy kamasz hőseit erőszakos külső körülmények hozzák vissza a társadalomba. A valóságban a zendülések saját gyengéik miatt buknak meg s ez sokkal szomorúbb. A mások árulása ritkán halálos, abba pusztulunk bele, ha magunk áruljuk el magunkat. Márai boldog ember, hogy nem tudja ezt; regényének befejezése igazabb, fájdalmasabb és szebb lett volna, ha tudná.

*

S bármennyi s bármily kitünőt nyujtott eddig is, Márai még mindig csak igéret. Úgy érezzük, hogy még mindig több lehetőség feszül benne, mint amennyit megvalósított s hogy ez a született formaművész még nem találta meg a formáját. Amilyen becsvágy hajtja s ahogy fejlődik, bizonyára fog még kitünő regényeket írni, de, ha lehet jósolni eddigi művei alapján, valószínű, hogy legkülönb műveit mindig a hosszabb-rövidebb lírai novella terén alkotja meg, olyanokban, mint a Baleset (Bolhapiac), ez a megrendítő és remek vallomás arról, hogy a szerelmi kapcsolat sem szünteti meg az ember magánosságát, komiszságát és a jóvátételben gyámoltalanságát. A lírai lendület; amely Márai tollát fűti, nehezen futhatja tovább a novellánál. Igen, a Márai-szerű íróknak megvannak a veszedelmei. Ami legjobb benne, az önmagakereső, gyönyörű, izgalmas élet: ujságcikkekben vibrál előttünk, de a dolog természeténél fogva többé-kevésbé napi értékű írásokban...

Hogy maradhat meg a dandy az ujságírásban? Közönye s fölényessége az, amely a redakciókban szalonképessé teszi és amelyet utánzói majmolnak. Ha blazirtsága és írnitudása nem imponálna kartársainak, alkalmasint már rég széjjeltépték volna... Anarchikus természet, de ne higyjük, hogy széthulló vagy laza. A társadalom törvényét ereje tudatából utasítja vissza, nem fogyatékosságból. Ez a belsőleg oly szabad ember, azt hiszem, igazában roppant kemény. De lehet-e máskép? Lehet-e szabad ember, aki nem tudja, ha kell, összeszedni magát s elszántan megvédeni a szabadságát? A puha megalkuszik s szabályos polgár lesz belőle; semmihez sem kell több erő, mint állhatatosan megvédeni önmagunkat.

Vannak kérdések, amelyekkel minden ember találkozik, s egy ember semmivel sem határozható meg jobban, mint ha megmondjuk, milyenek a válaszai azokra: a hősiességet vállalta-e, vagy a megalkuvást, megtanulta-e a lemondást, ízlik-e neki a beilleszkedés s így tovább. Szeretem Márait, mert a hősiességet s a be nem illeszkedést választotta. «Hanyatló korokban - hogy mégegyszer Baudelairet idézzem - a dandyzmus a hősiesség utolsó felcsillanása.» Márai félelmetlen uri dölyfe, uri és, ha tetszik, szegénylegényes szabadsága felébreszt szunnyadásunkból. Kétes, kívánatos volna-e teljesen átvenni magatartását, de belekóstolni e kemény és független lélekbe, melyet jóformán csak a megismerés és kifejezés szenvedélye fűt, izgalmas és élvezetes. Márai s a dandyzmus szelleme talán méreg. De aki egy csöppet szív fel belőle, annak frissebben kering a vére utána. Kap egy lélekzetnyi fölényes okosságot, amely megóvja attól, hogy túlságosan tisztelje a megszokásait. Öntudata rugalmasabb és szabadabb lesz, látva, hogy máskép is lehet. Ma meg, mikor a közösségi szellem bódulatában fetreng a világ, a dandy egyenesen nélkülözhetetlen, nagyszerű ellenméreg. Márai népszerűsége részben talán nem is más, mint öntudatlan hódolat a «bukott» individualizmus előtt. Minden igen annyit ér, amennyi az általa kiszorított nemnek a súlya. Amit Márai mond, gyakran tagadás; de hogy ki meri mondani, az heroizmus, a legerősebb állítás.