Nyugat · / · 1935 · / · 1935. 1. szám · / · CS. SZABÓ LÁSZLÓ: HÉT NAP PÁRIZSBAN
CS. SZABÓ LÁSZLÓ: HÉT NAP PÁRIZSBAN
Úti kalauz felnőttek részére
MÁSODIK DÉLELŐTT
Quartier Latin.
Szent Genovéva hegytől a Szajnáig elterülő egyetemi városrészt az évszázados latin oktatásról latin negyednek hívják. Nyolcszáz éve forrong itt a műveltség, új medreket ás, mint a Hoang-Ho, vagy mint a Szajna, folyása egyenlőtlen, torkolata szellemi tengereket változtat. A középkori keresztény bölcselet, amelyet a Szalma utcában «angyali» és «szeráfikus» doktorok tanítottak, két évszázad mulva elsorvad a kollégiumok szűk, tetves odvaiban. De már ég a College de France újpogány oltárán a görög tudomány megifjodott lángja: a negyed ismét elemében van. Az ellenreformáció alatt szolgai főtisztviselőket és udvari jogászokat nevel s az igazi műveltség lassan kivándorol a szalonokba, de a romantikus kor költő-tudósai harmadszor is visszahódítják a latin negyednek. Tündökölt s nyomorgott, kutatott s elnyomott, föllázadt és megalázkodott, felvilágosított és félrevezetett. Aquinoi Tamás idején Európa élén jár, Erasmus korában annyira elbutul, hogy a tisztafejű holland Angliába szökik tanulni, a hellenista Budé alatt ismét fénylik, Richelieu után lehanyatlik, de Comte, Michelet és Arago még egyszer visszahozzák a fényt.
Lakói rosszul öltöznek, a gazdagok megtartják inkognitójukat s az azsiai trónörökös két ujjal sodorja a cigarettát a diákkávéház terraszán. Vannak emberek, akik tíz évi sikeres pénzcsinálás után egy kicsit visszaszöknek ide, tűrik a házmester idegengyűlölő kitöréseit, összeverekednek a királyrikkancsokkal s alkonyatkor elbűvölten nézik az eget a Racine utca sarkán. Szajnamenti legősibb része alig változott a középkor óta, Villon talán ráismerne egy-két utcára, ahol az Ördögpurcantáshoz címzett sarokkövet diák-körmenetben végighordozták. A negyedben ma pár száz diákhotel van s a városszéli egyetemi telepen, pázsitos angol rét közepén, a különböző nemzetiségű diákok hideg-melegvizes alapítványi palotákban laknak. Nyolcszáz év előtt a tanulók tanáraikkal együtt templomkapukban, pincékben, vagy könyörületes embereknél háltak. Érdemes volt elkezdeni a tanulást!
Panthéon.
A negyed fölött emelkedik a Panthéon. Eredetileg templom volt, de a nagy forradalom híres emberek emlékének szentelte. Később visszaadták az egyháznak, mígnem a mult század végén egy költő nemzeti temetése végleg visszaszerezte a nagy embereknek. Kevés halottja van, mert a halhatatlan franciák szívesebben temetkeznek azokba a rongyos falvakba, ahol apjuk tanító, vagy kisbirtokos volt. Pincéjében fekszik Voltaire, a rossz katolikus és még rosszabb hazafi, de hamvai fölött, a csarnok falképei Szent Genovévát, a katolikus pásztorlánykát ábrázolják. Zola, a defetista polgár és Carnot, a népfelkelő sereg megteremtője közeli kriptaszomszédok. Ilyen ellentmondó, össze-vissza s mégis mélységesen közös gyökerű a francia nemzeti egység. Mert ahogy a francia keverék nép, (a földjén már a kőkor óta csak keverék népek laknak), úgy a nemzeti egység is egymást keresztező egyéni áldozatkészségből és személyes kockázatból áll, nem pedig tömegmozgalomból. Franciaország egyszerre mindig csak egy-két fiára számíthat: néha az igazság démoni megszállottjára, máskor a hazaszeretet szinte földöntúli szentjeire. Ezek se mind született franciák. De hát nem elég-e egy országnak egyszerre tíz igaz ember? Hacsak egy van, mint volt Szent Johanna, az is elég.
École Normale.
A Panthéon mögötti Ulm utcában van a legfontosabb köztársasági intézmény, a tanárképző intézet. Franciaország ugyanis a szabadság, testvériség (vagy testvérgyűlölet?) és teljes egyenlőtlenség hazája. A nép szavaz, a parlament züllik, de az országot a versenypályázatokon átszűrt elit vezeti teljhatalommal. Ifjúkori fészkükből: a tanárképző intézetből jezsuiták. dalszerzők, egyetemi tanárok és nagyvállalkozók indulnak világgá; Jaurčs, a szocialista a növendéke volt, de a hitbuzgó Brunetičre is normalien volt. Az iskolát a tanárok köztársaságának hívják, holott tanárai és tanítványai nem is mind köztársaságiak. De a név mégis találó, mert a köztársaságon kívül más államformában nem volna főiskolának ilyen befolyása. Képzeljünk el egy magyar országgyűlést, amelyen a szónok első lélekzetvétele elárulná az egykori Eötvös-kollégistát! Herriot egy csöndes órájában kis könyvet szentelt egykori intézetének: kár, hogy magyar miniszter nem írhat ehhez hasonló könyvet.
Val de Grâce.
Az idő délre jár. Az Ulm utca levisz a «Kegyelem Völgyébe». A forrongás lecsillapul, az utcák csöndesek, a levegő tiszta. Ez a városrész kolostorkertekre épült; most is elragadó, de mennyivel szebb lehetett, amikor még álltak a százados zárdai fák! Ide jártak délutánonként vígasztalódni a megcsömörlött előkelő szerelmes asszonyok. Az apátnő rendszerint rokonuk. Nagyvilági szelídséggel vígasztalja a romjaiban is gyönyörű kuzint s együtt emlékeznek a fiatalon elesett hercegre, akit a maguk módján, - egyik buzgó testével, a másik buzgó imáiban, - egyformán szerettek. Rájuk sötétedik; a meszelt, alacsony társalgó falán nehéz testtel csüng le Krisztus a feszületről. A megkönnyebbült szép asszony feláll, megcsókolja az apátnő fehér arcát, Isten vele, édes rokon, mondja s a homálybavesző másik látogatóhoz fordul: «Pascal úr kérem, ha akarja, elviszem a kocsimmal».
Szívem, ez egyszer nőknek való helyre hoztam.