Nyugat · / · 1935 · / · 1935. 1. szám · / · CS. SZABÓ LÁSZLÓ: HÉT NAP PÁRIZSBAN

CS. SZABÓ LÁSZLÓ: HÉT NAP PÁRIZSBAN
Úti kalauz felnőttek részére
ELSŐ DÉLELŐTT

A Saint Germain des Prčs-negyed.

A papnevelő Saint-Sulpice tér, a Szent Atyák utcája, s az Akadémia között terül el az a csöndes városrész, amely a francia műveltség befejezett formáit őrzi. Desmoulin, a fiatal forradalmár író a Saint-Sulpice templomban esküdött meg a feleségével, Robespierre volt a tanujuk. Négy év mulva mind a kettőt lefejeztette. Szemközt a katolikus papnöveldével nyílik a roppant erkölcsös Bonaparte utca, amely a legkevésbé katonás utca Párizsban. Jóhírű szállodáiban nem hallszik át az ajtórésen nyugtalanító női sóhaj s vízcsorgás; ablakuk egy könyvkötőműhelyre nyílik. Szeretik is a vidéki papok, akik lágy lakkbőrtáskával érkeznek a Bretagneból s mélabúsan keresztet vetnek volt földijük, Renan hallatára, aki a közeli szemináriumban vesztette el a hitét.

Az utca a Saint Germain des Prčs apátsági templomra nyílik. A templomtér s a környékbeli utcák helyén valamikor kiterjedt apátsági major volt, a templom tornyából lesték a norman kalózok közeledését a Szajnán s a papi jobbágyok kemencéje a mai Kemence-utcában állt. Ezen a csöndes benedekrendi környéken laknak a kényes gyomrú, se szegény se gazdag polgári írók, akik nagy számukkal s okos átlagtehetségükkel arra hivatottak, hogy a szürkés színezetű francia irodalmat megőrizzék a titáni tehetségek betörésétől. (Mint ahogy a körülkerített apátsági major védte a megriadt lakókat a szilaj északi rablók elől.) A franciáknak is van magános géniuszuk, s Pascal szorongása úgy vívódik, mint Milton magárahagyott protestáns szomorúsága. De ahogy a francia nem jó hegymászó, úgy saját szellemi csúcsain sem szeret bolyongani. Jobban szereti a planérozott irodalmi életet, ezt a városias köztársaságot, amely a királyság idejében megalakult. Az akadémia minden más országban rideg dísz a nemzeti homlokzaton? Franciaországban szimbolum, amely negyven közepes tehetségű emberen keresztül tükrözi a francia társadalom állandó hőfokú irodalmiságát. Nemzedékről-nemzedékre huszonöt-harminc név is elavul a negyven közül, de az elfelejtett halhatatlanok a maguk korában feszült irodalmi érdeklődést jelképeztek: irodalmilag művelt papok, katonák, arisztokraták és írók voltak, s hogy századok óta mindig akadt negyven udvarias, művelt halhatatlan: mutatja, hogy a könyvolvasók heve évszázadok óta nem lankadt.

Pár lépésre az Akadémiától szálltak meg a háború alatt a menekült csehek. A prágai köztársaságot szellemi munkások alapították s a tanárból lett politikusokat szívük és előrelátásuk egyaránt erre a könyvbarát vidékre húzta. Naponta idejárt Masaryk is s a járókelők valószínűleg francia társadalombölcsésznek nézték. Az Akadémia bolthajtása a szajnaparti régiségkereskedők és könyvesboltok sorára vezet ki, - (Anatole France apjának is valahol a közelben volt a könyvesboltja), - a boltok drágák, de jók: a cirádás régi bútorok a kirakatban aranymetszésű könyvekhez hasonlítanak s a könyvek bőrkötését diófafurnérrá nemesítette az idő. Háttal a folyónak végigpillantunk a parti házsoron: amott, a pirostéglás házban székelt a száműzött Rákóczi játékbankja, közeli szomszédságában halt meg Voltaire. A házsor régi metszethez hasonlít, egy perc s a sarkon felbukkan a copfos, pecsétes ruhájú Caylus báró, a bolhaszínházak nagy amatőrje, hogy meglátogassa a Törött Fazékhoz címzett könyvesboltot. Százötven éve áll az idő az utcák fölött.

Faubourg St. Germain.

Lesétálunk a parton s a Becsületrend Palotája mellett visszafordulunk a városba. Ezúttal a legzárkózottabb negyedbe valóságos tiltott vadászterületre érünk. (Egyik utcáját hetykén és jellemzőn a «szép vadászat»-ról nevezték el.) Itt lakik a francia arisztokrácia. A francia főnemesség száz éve visszavonult a szerepléstől s halálos sértődését nagy vagyonára támaszkodva megközelíthetetlenül ápolja. Stílusosak, rangjukat nagyon becsülik, nincs köztük «dolgozó arisztokrata». Asszonyaik jótékonysági mozgalmakat vezetnek, ruhát gyűjtenek a szegény gyerekeknek, jelképesen folytatják egykori várúrnői teendőiket s egyik se érzi magát született ujságírónőnek.

Még a leghíresebb írók is rosszul ismerték ezt a szociális hévízi flórát. Bourget sokat tudott róluk, Vogüé báró közülük származott, de nem volt nagy író. Igazi epikusuk az a dúsgazdag, köhögős párizsi fiú, aki orvos apja révén közéjük férkőzve húsz évi sznob semmitevés után megírta remekművét Guermantes hercegnő köréről. Drága Proust! Sokszor gondoltam rá, hogy vajjon amikor a «kis Marcel» a század végén bejáratos lett a saint-germaini szalonokba, nem beszéltek-e még néha arról a törékeny idegenről, bizonyos Justh Zsigmond nevű remek magyar úrról, aki benfentes vendégük volt s jól ismerte őket, mint ahogy ez a Páris Elemei-ben olvasható? Talán megesett, hogy hallott a nevéről.