Nyugat · / · 1935 · / · 1935. 1. szám

HEVESI ANDRÁS: A FRANCIA IZLÉS UJ KORSZAKA

A Nyugat külföldi novellagyüjteményeinek sorozatát a most megjelent Mai Francia Dekameron vezeti be; reméljük, hogy ez nem a véletlen műve, hanem jelkép és hitvallás. Nem mintha eldöntött dolog volna, hogy e pillanatban a francia írók legjobbak Európában; nehezen parírozható érveket lehet felhozni az angolok mellett, - de a lakomákon a hölgyeket nem a szépségük, az urakat nem a szellemességük sorrendjében ültetik asztalhoz, hanem a rangjuk szerint és a francia irodalom rangelső a világon. Nem bizonyos, hogy a királyi udvarban van a legjobb konyha, hogy ott gyűlnek össze a legragyogóbb szépségű asszonyok a legkábítóbb toilette-ekben, sőt könnyű adomákat mesélni az udvari bálok íztelen pástétomairól, az udvarhölgyek ódivatú estélyi ruháiról és hervadt nyakáról, de a királyi udvar mégis az ország legelőkelőbb háza abból az egyszerű és megtámadhatatlan okból, hogy ott lakik a király. A betűk országában mi, a szellem lázadó parasztjai vagy kócos bohémjei kalaplevéve, a felségnek kijáró tisztelettel állunk a francia irodalom előtt, csak akkor nevetjük el magunkat, ha nem lát senki, mint a diákok. Hiszen bizonyára vannak területei az irodalomnak, ahol felvesszük a versenyt, talán felül is muljuk a franciákat, de fölényünknek ne örüljünk a kelleténél jobban, - része van benne a fiatal borjú melegének, a látás konvenciótlan frisseségének, a hagyomány nem mindig használ a tehetségnek, néha, mi tagadás, - árt és aki először fog kardot a kezébe, akárhányszor megvágja a versenyasszó tudósait. Lehet, hogy nyers tehetségünk van annyi, mint a franciáknak, de nincs ellenszenvesebb látvány, mint az önmagától megrészegedett nyers tehetség és egy fiatal nemzet számára nincs kártékonyabb nevelési elv, mint ha fiatalos erejét, nyers tehetségét tömjénezik. Hadd motozzon eszméletünk legmélyén, hogy vagyunk olyan legények, mint a franciák, nyilvánosan és hivatalosan vágjuk össze előttük a bokánkat.

Vágjuk össze, annak ellenére, hogy nem hozzák számunkra most születő világok üzenetét, nem hírnökök már és nem is apostolok, nem verbuválnak katonákat semmilyen eszmei hadseregbe. A Nyugat igazán kitünő dekameronjából kitetszik, hogy a francia irodalom ma befelé fordul, érte kell menni, a helyszínen kell felkeresni és kibetűzni a szövegeit. A franciák leszoktak arról, hogy az emberiség helyett érezzenek és gondolkozzanak, eszük ágában sincs példát mutatni, - elég bajuk van saját magukkal. Valószínűnek tartom, hogy akik csak nagy adagokban; Gargantua-i étvággyal tudnak lelkesedni, akik az írásműtől olyan elementáris hatást követelnek, mint egy népgyűléstől vagy akasztástól, nem fogják szeretni a Mai Francia Dekameront. A régi szabadságeszmék öreg carbonaroi és az osztályharc fiatal bajnokai bosszúsan fognak ellene tiltakozni, hiszen nem ostoroz kollektív bűnöket, nem lázít semmiféle zsarnokság ellen. Akik párizsi hotelszobák papirfalán áthallatszó nyögéseket és lihegéseket remélnek, szintén csalódni fognak: a Mai Francia Dekameron igazán nem szolgál perverz kéjekkel. Szép bizonyítéka a Nyugat hajlékonyságának és megújuló képességének, hogy ebben a dekameronban nyoma sincs az 1910-es nyugatosságnak, bár némi erőszakkal a mai francia irodalomra is rá lehetett volna disputálni. Magyarországon az utóbbi harminc-negyven évben kétféle franciabarátság virágzott: a kissé üzleti színezetű, csattanókra kihegyezett, fecsegő és anekdotázó boulevard-szellem, afféle Robert de Flers-sel kevert Renan és Lemaitre és a másik, a tragikus, a sejtelmesen perverz, véresen misztikus, csupa ópium és abszint, aminek az irodalmi forrásai visszavezethetők egy tucat Baudelaire-, ugyanannyi Verlaine-, két-három Rimbaud-versre és egy-két kötet Samainra, Huysmansra meg Maeterlinckre. Ami a harminc év előtti franciabarátságban mai szemmel oly kiábrándítóan barbárnak látszik, hogy külön vonzóerőkre, csábokra volt szüksége: szalonok légkörére, erotikára vagy a rothadás romantikájára. Veregessük meg a saját vállunkat és jelentsük ki, hogy mi izgatószerek nélkül is szeretni tudjuk a franciákat, véres és ködös szimbólumok közvetítése nélkül is kapcsolatot találunk velük. Még Párist is nélkülözni tudja a mai olvasó és gáncsoló szándék nélkül teszem szóvá, hogy a dekameron tíz novellája közül csak kettő játszódik Párisban és a kettő közül is csak az egyiknek van párisi hangulata. Mit szeretünk bennük?

Azt a sokkal finomabb, sokkal rejtettebben ható mérget, azt az édes rögeszmét, amit irodalomnak neveznek, egyik professzorom kissé tudákos, de precíz szavával élve az irodalmiságot. Az európai vulgáris nyelvek közt a francia vívmánya az, ami bennük szigorúan irodalmi és amit az irodalom ellenségei nem is bocsátanak meg a franciáknak: a nyelvi kifejezés személytelen eleganciája, a köntös, amely egyszerre védelmezi és díszíti az érzelmet és a gondolatot, a semleges vászon, amelyre a legszemélyesebb mondanivalót vetítik. Franciák vívmánya, hogy az író mindent el tud árulni és mindent titokban tud tartani, amit jónak lát; el tudja árulni élete legkínosabb titkait, de titokban tudja tartani a rendet, amelyben született, a vidéket, ahol nevelkedett. Franciák dicsősége és szegénysége, hogy az írás csak a tudatosan vállalt, önmaga elé tűzött mondanivalóra szorítkozik, nem cipel magával, mint a nagy folyók, rengeteg hordalékot, egész vegetációt, pályafutása számtalan öntudatlan emlékét. Franciaországban születtek először olyan nem is nagyon kiváló írók, akik mindenekelőtt franciák voltak és csak annyiban lotharingiaiak vagy poitouiak, amennyiben jónak látták: Franciaországban született először olyan egyáltalán nem zseniális író, aki hiba nélkül játszotta a szerepét, sohasem szólta el magát, nagyvilági csevegése nem kezdett váratlanul szalonnázni, nem gyujtott pipára, nem köpött a padlóra egy-egy hebehurgyán leírt paraszti szó nyomában. Franciaországban született meg a modern nyelvek eleganciája, amely a szándék könnyűvé és magától érthetődővé vált győzelme a kényelmesen elterpeszkedő természeten. Míg a legjobb olaszok mögött az ember néha egy őrült borbélyt szimatol, míg a spanyol irodalom klasszikus remekei úgy hatnak, mintha Don Quijote írta volna valamennyit, a francia irodalomnak nincsenek körvonalai, nincs jellege, a beszélő egyénisége eltünik amögött, amit elbeszél. A francia szellemben legmélyebben francia az erőfeszítés, hogy az ember felülkerekedjék önmagán, birtokába vegye önmagát és lefordítsa egy olyan nyelvre, amely nem egy városé, nem egy vidéké, talán nem is egy országé, hanem magáé az emberi értelemé.

*

Franciaország királynővé koronázta, majd megfosztotta trónjától az észt, amely ma, úgy tetszik, megint uralkodik. A Mai Francia Dekameronban hiába keres az ember impresszionista ködöket és hangulatokat. Aki a tíz író közül legszeszélyesebbnek látszik, Giraudoux, talán a leglogikusabb. De ebben az új klasszicizmusban, Gide szavával élve, sok a romantisme dompté - a megfékezett romantika. A mai franciák fegyelmezettsége nagy tivornyák emlékét őrzi. Ma sem bíznak semmit a véletlenre, ma is uralkodni akarnak a mondanivalójukon, de ezt a mondanivalót szélesebbre fogják, mint a régi «klasszikusok». A régi klasszicizmus úgy hitt a jellemben, mint a víz képletében; ami nem fért el egy észszerű képletben, annak a létezését is tagadta. A mai nyugtalanítóan vegyes, sokrétű lelkeket ábrázol.

Erről az értékes gyüjteményről képet adni Gyergyai Albert kifogástalan bevezetése és arcképei után majdnem fölösleges; nem sokat tudnék hozzátenni az ő szavaihoz. A Mai Francia Dekameron első kötetében közölt írók, az egy Duvernois kivételével, közös éghajlat alatt nőttek nagyra: valamennyien a Nouvelle Revue Française írói. Ez a folyóirat nagyjában ugyanazt a szerepet tölti be Franciaországban, amit nálunk a Nyugat, azzal a különbséggel, hogy a Nyugat két fronton harcol, az üzleti és a hivatalos irodalommal áll szemben, míg Franciaországban úgyszólván mindenféle irodalom egyformán hivatalos és a Nouvelle Revue Française egyetlen ellensége a boulevard üzleti szeretetreméltósága, híg «esprit»-je és émelyítő «józan esze». Az ellenszegülés és elszigetelődés kezdeti attitüdje ma, pályafutása tetőpontján is nyomot hagy rajta; írói nagy részében ma is felismerhető némi rideg választékosság, protestáns vagy janzénista tartózkodás, önsanyargató tépelődés, ami ugyanoly mélyen francia jellemvonás mint a rabelais-i humor.

Mauriac novellája a verejtékes lelki tépelődés remekműve a szomorúság alapszínére festve. Julien Green ködös angolszász protestantizmusa megtalálta az utat a francia protestantizmus komor szépségébe. A nálunk tipikusnak tartott francia tulajdonságokat, a párisi életművészetet és elegáns szkepszist csak két író képviseli ebben a könyvben: Duvernois és Maurois; jellemző, hogy mindkettő zsidó eredetű. Roger Martin du Gard novellája gyönyörű példája a klasszikus francia novellának, amely az érzelmek és érzékek szertelen dáridóját nemes fegyelmezettséggel és bölcs realizmussal tudja ábrázolni. Duhamel kedves története egy nálunk ugyancsak mellőzött francia típus képviselője, az átlagfranciáé, csupa töprengő intellektualitás és csupa paraszti nyerseség. De azért félénken kifejezést merek adni annak a gyanunak, hogy a szegény emberek közé keveredett milliomos témáját magyarul Kosztolányi jobban írta meg több ötlettel és több árnyalattal. Ebben a részben transzcendesen zord, részben polgárian bölcs társaságban Cocteau és Giraudoux képviselik a szeszélyt. Cocteau szeszélye kissé fagyos és eltökélt, Giraudoux-é bőven ömlő, napfényes, illatos, világirodalmi színvonalú, a modern francia próza legnagyobb diadala, amely egyúttal legtöbb hagyományt gyüjt magába. Eleven cáfolata annak a közkeletű bölcsességnek, hogy a stílus elválasztható a mondanivalótól, hogy valaki írhat rosszul sok mondanivalóval és írhat jól mondanivaló nélkül. Giraudouxnál egész univerzum születik a stílusból, egész természet és egész lélektan, sőt sugárzóan optimista világnézet is, mert egy tökéletes hasonlat nem tagadhatja az életet. Jouhandeaut és Superviellet eddig megvallom, csak hírből ismertem és egy-egy novella után nem tudok képet alkotni róluk. A hírük alapján mindenesetre megérdemlik, hogy helyet kapjanak e gyüjteményben, amelynek összeállítása kifogástalannak látszik. El tudok képzelni ennél szórakoztatóbb francia novellagyüjteményt, magasabb színvonalút és jellemzőbbet nem. Gyergyai Albert szabadon fordít és bölcs mérséklettel él a szabadságával. Nem hajszolja a fordítási bravurokat, de ha kell, szembenéz velük és Giraudoux-fordítása olyan teljesítménye a magyar prózának, amely előtt kalapot kell emelni. A Mai Francia Dekameron úgy amint van, mindenesetre fordulatot jelent a francia szellem magyarországi történetében.