Nyugat · / · 1935 · / ·
s panaszlom, a kisértet, ki mindig nyomomban járt,
a rémület elért! mint zuhatag tűz áradt utánam,
már futó ruhámba felkapott,
s most két karomon kuszik reám
és vonagló arcom keresi...
Kedvesem, akkor meleg szemekkel nevetsz
és szenvedélyes szép szavakkal
dicséred mulhatatlan ifjuságomat
és csókkal csititsz, mint rossz álomból
ébredt gyermeket.
árnyéka kuszál arcomon - de meddig? meddig?
hány év? hány nap? És egyszer gyanutlan
állok előtted, nevetve, mint ki nem tud semmiről. -
Te nézel némán, s egy éles villanásban hirtelen
elismered, hogy itt a perc!
Jel nélkül, jaj nélkül, egyik pillanatból
könnyedén ömlött a másik pillanatba
s engem közömbösen testemből kicserélt.
Te tudod majd, hogy lárva lettem és üres jelmez
és ellenkezője lettem enmagamnak.
De én még nem tudom, még nem tudom!
s illetlen vigsággal viselem szennyes gyászomat.
Még hetykén nevetek, s vidám szemekkel hiszem,
egész ember vagyok - s nem tudom, hogy alázatos
szégyen vaksága illik reám, mint diszeitől
megfosztott katonára, szégyen! mint kitől
elvettek rangot és becsületet...
Én kedvesem! Sajnálni fogsz-e? s gyengéd bánattal
megőrzöd-e a titkot? amitől rettegni is csak
távoból merek, s ha megérint -
halálos iszonyomban
fekete nevét elfelejtem...