Nyugat · / · 1935 · / · 1935. 1. szám

BABITS MIHÁLY: TÓ A HEGYEK KÖZÖTT
Novella, egy napihír nyomán

Mikor Benedek László tanító megérkezett Várújhelyre, még nyár volt és forróság, talán a legfülledtebb napjai az évnek, de éppen ebben a túlságban lehetett érezni valami ősziest. Párás hőség volt ez, aminthogy egyáltalában az egész környék alig ismerte a száraz-meleget; a levegő mindig tele volt kigőzölgésekkel. Reggelente ködök lapultak a földre, s lassan szakadoztak a fák között; a nap ereje nehezen bírt velük, de végre is megolvasztotta s mintegy megemésztette őket: maga is nehéz és nedves lett tőlük. A tanító sohasem látott még napfényt, amely úgy hasonlított volna a ködhöz. Eleinte valósággal szédült a belélegzéstől; izzadt és kábult, mint aki fülledt szobában valami gyulladás ellen «inhalál». Később megszokta és szerette ezt a szédületet. Nagy sétákat tett, s lábai szinte öntudatlanul odavonták, ahol a levegő legsűrűbb, a föld legpárásabb, az ég legsúlyosabb, a napfény legkegyetlenebb volt. Az erdő hatalmas tisztásokat fogott körül, s ezek fölött szinte megtorlódott a forró párolgás, fojtva és égetve hatott a tüdőre, mint a római fürdő gőzkamrája, ahol nem soká bírja ki, aki először lép be oda. De vannak a gőznek edzettjei és makacs trénerei, akik órákig nyújtják a nehéz kábulatot, mint egy különös gyönyört, mellyel egyszersmind maguk előtt akarják bizonyítani kitartásukat és avatottságukat.

Benedek tanító főleg azt a tisztást látogatta amelynek közepén az ugynevezett Pici-tó nyujtózkodott: meglehetősen elhanyagolt és magányos hely. A nagy tavat, mely mintegy ötven méterrel alacsonyabban is feküdt, mindenki ismerte; az utolsó években még a strandéletnek némi csírája is kezdett ott kifejlődni, amennyiben néhány gazdagabb várujhelyi család öltözőhelyeket keritett el magának, s olykor egy-egy szenvedélyes turista, szokatlanabb turákra áhitozva, messzebbről is elvetődött ide. De a Pici-tó magányos maradt, eldugva a világ elől: senkisem kapaszkodott föl oda, hacsak dolga nem volt, s kinek lett volna dolga odafönn? Benedek sokat tünődött e különös elhagyatottságon; s magyarázatát a Várujhelyi grófok közömbösségében találta, akik szinte szándékosan látszottak távoltartani minden életet és forgalmat a környékről. Talán féltették a nyugalmukat? mert a várujhelyi visszavonulás az volt a grófi család modern tagjainak, ami középkori őseiknek lehetett a kolostor. De méginkább anyagi okokra kellett itt gondolni. Bizonyára bőven volt itt természeti szépség és üzleti lehetőség is kiaknázni való: de ehhez tőke kellett volna és modern közlekedési eszközök, ami mind hiányzott Várujhelyről. A grófi család különben is nehézségekkel küzdött. Igy hát a hatalmas erdők kitermeletlenül maradtak, a tavak árván hevertek a völgyekben, a hegyek szellemét nem zavarta senki, s a várujhelyi birtok alig jövedelmezett gazdáinak.

Sehol oly tökéletesen nem fejeződött ki, magának a tájnak arculatán, az elhagyatottságnak és messzemaradottságnak ez a karaktere, mint a Pici-tó körül. Mikor a tanító bolyongásai közt először kibukkant ide, egészen véletlenül, s a lejtős uttól még lihegve megállt a sürüség előtt, megpillantva a hegy ráncában rejtözködő tavat: csodálatos érzése támadt, amilyent ekkora erővel még soha és seholsem érzett. Ugy tűnt föl neki, mintha hirtelen visszatért volna egy helyre amit már réges régtől fogva ismer; sőt, még pontosabban: mintha igazi otthonába érkezett volna meg, a melegség és meghittség legmélyebb fészkébe, ahol valamikor hosszu boldog évszakokat töltött, de ez már időtlen idők előtt elmerült emlékezetében, s váratlan megpillantása most homályos boldogságot s egyuttal valami megmagyarázhatatlan borzongást kelt benne. Igen! boldogságot és határozott ráismerést, de ugyanakkor és épenazért legyőzhetetlen szorongást és rémületet is... Már maga a titkos, megszorult meleg amely ebben a völgyben fogadta, vonzotta s visszataszította egyszerre; szédült, s ami néha, nagyobb izgalmakban, szokott vele megtörténi, a gyomrában valami émelygést érzett; azt hitte, nem bírja itt ki egy pillanatig sem, de ugyanakkor semmi nagyobb vágyat nem érzett, mint hogy közelebb nyomuljon és leheveredjen a tó szélén, vágyott erre mint valami tilosra, s közben azt gondolta hogy futnia kellene innen, teljes sebességgel, és hátra sem nézni... A legcsodálatosabb az volt az egészben hogy jóllehet a tó körül tisztás terült el, s a nap szabadon égett és ragyogott, a tanító mégis mindig ugy emlékezett erre a helyre mint ahol sötétség vagy legalábbis félhomály van és semmitsem lehet pontosan megfigyelni. Talán a párás hó fülledt telitettsége okozta ezt az érzést; talán a vadon sürüség emléke amelyen keresztül kellett törni hogy az ember odajusson; talán maga a szédület mely ezen a helyen mindig elfogta.

S lehet hogy ez kergette őt vissza másodszor, harmadszor, s azután már majdnem mindennap e helyre: az emlékeknek ez a határozatlansága, a varázs izgató oktalansága, s maga a titkos borzalom amit nem értett, aminek az értelmét kereste. De ez olyan volt számára, mint az ópium, s a titkos borzalom mögött még titkosabb gyönyör vonta. Olykor, a tisztás felé közeledve, megmagyarázhatatlan félelem töltötte el, szinte szerette volna ha nincsen egyedül: de aztán megszégyellte magát ezért az érzésért. Szégyenében valami más is lappangott: mintha tökéletesen lehetetlen, valóságos szemérmetlenség volna a Pici-tóhoz társaságban menni. Most már elhitette magával hogy csak önfegyelmezés kedvéért jár oda. Le kell győznie különös érzését, s rájönni titkára! Megállt a vízparton, sárga nádbotjára támaszkodva, s átnézett a tulsó oldalra. Sohasem látott ott senkit, egyetlen esetet kivéve, amikor néhány meztelen alakot pillantott meg: a meleg, délutáni tónak párázó vizében valami paraszt suhancok fürödtek. A tanító rosszkedvüen forditotta el szemét az illetlen látványtól, noha érezte hogy maga is szeretne meztelenre vetkőzni és beugrani a vad, sötét vízbe. Közben eszébe jutott a mendemonda hogy ez a tó szokatlanul mélyvizü s örvénylő, s évenkint megkivánja a maga áldozatát... Ekkor ötlött föl benne először egy természetes magyarázat arra a rejtélyre, miért vonzza őt ily különös erővel ez az Istentől elhagyott tisztás a magas hegyek közt. Magyarázata az volt hogy a víz vonzza, az emberölő hullám amelyhez egy halálos emléke kapcsolódik, életének legborzasztóbb emléke, mert (amint Várujhelyen is mindenki tudja már) menyasszonya mintegy félévvel ezelőtt csónakkatasztrófa következtében vesztette életét.

Csakhogy ez a Dunán történt, s maga a katasztrófa nem is volt személyes emlék, csak levelekből és leirásokból tudott róla, még nem is élőszóbeli hallomásból, mert nemcsak maga nem volt jelen, hanem nem is beszélt szemtől-szembe erről egyetlen tanuval sem. Azok is kímélték fájdalmát s nem hozták elő a kényes tárgyat, ő pedig sohasem tett effelől kérdést, sőt talán épazért hagyta el irígyelt pesti állását, s jött el ide az Isten háta mögé tanítónak, hogy ne kelljen érintkeznie szerencsétlen menyasszonya ismerőseivel akik a tragikus eseményről tudtak... Mert volt neki Pesten is állása, ami manapság ritka szerencse, noha persze nősülésre kevés alap lett volna az, s teljesen érthető hogy Benedek nem mert ebbe a házasságba beugrani, s addig habozott míg a végzet váratlanul gyászos módon oldotta meg a helyzetet.

Csodálatos módon most ráébredt hogy a szörnyü esemény melynek körülményeiről a legkisebb szót is irtózott hallani, nemhogy visszariasztaná emlékével, igazában még vonzza; hirtelen az volt az érzése mintha a veszélyes tó látása inkább valami nagy örömre és megkönnyebbülésre emlékeztetné. S egyszerre megértette hogy épen ezért került mindenkit aki a szerencsétlenségről beszélhetett neki. Bűntudat volt benne, rossz lelkiismeret, nem mert volna a beszélőnek szemébe nézni... Mert érezte titkosan s tudat alatt hogy kétségbeesett gyászának legmélyén ez a szörnyü öröm s megkönnyebbülés lappang; ezt pedig nem lehetett senkinek bevallani, még önmagának is félt megvallani. De most itt a tó előtt mintha minden félelmen tuljutott volna - mintha nem volna már értelme semmi félelemnek. Itt állt a szerencsétlenség színhelyén: mert ezt a helyet már az első gondolatnál és ellenállhatatlanul azonositotta a szerencsétlenség színhelyével. Alig birta elhinni hogy az nem ott történt. Holott nagyon jól tudta hogy nem ott történt... De a táj hangulata, a megszorult lég, sürü lomb, sötét víz szinte rejtélyesen sugallta ezt az azonositást, s kész keretet és háttért adott a katasztrófa elképzelésének, annál könnyebben minthogy az igazi színhelyet nem ismerte. Ez a hangulat kizárt minden félreértést és önámítást: igen, itt állt a katasztrófa színhelyén, mint valaki aki mindenen tuljutott... irtózott és - örült...

Hogyan lehet megmagyarázni ezt a különös örömet, ezt a megkönnyebbülő érzést, ily rettenetes eseménnyel kapcsolatban? Annak a halálával aki hosszu időn át minden gondolatát betöltötte? Akinek alakja köré minden vágya, reménysége, bevallott és bevallhatatlan álmai fonódtak? Hisz Sári a tanító eseménytelen életének nagy szerelme volt, azt lehet mondani, egyetlen szerelme, mert Benedek szigoru küzdelemben és magányban töltötte fiatal éveit, sohasem engedhette meg magának hogy nőre gondoljon... Állitólag ép az ilyenek fogékonyak a nagy szerelemre. Le sem próbálom írni azt a feszültséget, azt a rögeszmeszerü önkivületet, amiben Benedek élt, mióta Sárit megismerte a tanfelügyelőségen, ahol az gépírónői munkát végzett. Élt? Igazában nem is élt: gondolatlan gép volt, egyetlen célra beállítva, a ritka vasárnapok várásában, amikor a leánnyal együttlehet, visszakérőzve a leány szavait, elképzelve annak életét; féltékenyen és félve hogy a sors irígyen és kiszámithatatlan módon megakadályozhatja a találkozást...

Talán már föllélekzés volt az is hogy ez a feszültség föloldódott, akármilyen tragikusan végleges módon... Hiszen nem volt boldog, épen nem volt boldog! Azok az órák amiket a leánnyal töltött, azok sem adtak boldogságot, inkább csalódást mindig s uj gyötrődést. Sári olyan volt, mint a többi leány. Az esze folyton szórakozáson járt, már ami szórakozást az ilyen szegény leány meg tud szerezni, mozin, kiránduláson, némi sporton, de leginkább a sí és az evező csábították, Benedek viszont nem született a sportra. A hólécet és evezőt vetélytársainak érezte akik elvonják tőle a leány figyelmét, s másokhoz hozzák őt közelebb; különösen a csolnakázásért haragudott, mert saját csónakjuk nem lévén, kényszerültek egy ismerős fiu szívességét elfogadni akivel Sári régebben egy hivatalban dolgozott s aki szívesen vitte őket magával modern, gurulóüléses «hajóján». Evvel a hajóval történt a katasztrófa is. A csolnakázás problémája állandó idegességet okozott közöttük; Benedek csak egyedül szeretett volna lenni a leánnyal, leheveredve például a Hüvösvölgy fái alatt, meghitt kettesben, de Sári unta ezt s inkább a vadevezősök «isteni» életére áhitozott.

- Még nem vagyok a feleséged, - mondta, ha a férfi keresztül próbálta vinni kívánságát, - azt teszem amit én akarok. - Evvel a kíméletlen vágással teljesen lefegyverezte Benedeket; aki ilyenkor ugy érezte mintha az egyetlen vágyott ajándék amit adhatna a lánynak, csak a házasság lehetne, az asszonyi cím, s ő még ezt sem tudja megadni... Bűntudatot érzett, mintha az ő hibája volna, hogy nem tud oly helyzetre vergődni amely az egybekelést lehetővé tenné. Vagy mintha ő nem akarná ezt a házasságot. Holott a lány igényei jobban nehezítették azt mint akármi más. Hosszu, ideges jelenetek voltak közöttük ezen is. Sári csak «rendes» házasságot tudott elképzelni, aminthogy egyáltalában nagyon rendes lány volt; fesztelenül és viharosan csókolózott ugyan, akárki jelenlétében, de ezenkívül semmitsem engedett meg; az igaz hogy Benedek nem is volt nagyon tolakodó. Benedek határozottan félénk volt a lányokkal szemben, s megelégedett ha együtt lehet Sárival s nézheti. Soha, sohase mert egy lányhoz közeledni; és Sári volt az első lány aki közeledett hozzá. Igazában még nézni sem tudta avval a gyönyörüséggel és elfogulatlansággal amivel más férfi nézi a lányokat. Mindig zavarbajött például és szinte elvakult, ha Sári a csónakban fürdőruhára vetkezett: alig mert a combjaira pillantani. Titkos lázongással gondolt arra is hogy a lány ilyen toalettben, azaz majdnem meztelenül evez együtt közös barátukkal, a csónaktulajdanossal akkor is ha ő nincsen velük; noha tulajdonképi féltékenységről nem lehetett itt szó, hisz a «hajógazda» mindig magával hozott egy nőt, Sári régi hivatalbeli barátnőjét, akibe szerelmes volt, s ahogy mondani szokták, «főzte». A nő nem akart vele egyedül menni, ezért volt szükség Sárira. Aki különben szintén nem ment volna vele egyedül, bár egy csöppet sem bánta hogy Benedek gyötrődik, amiért egyáltalában elmegy nélküle valakivel...

A valóság az hogy Benedeknek Sári gyötrelem volt - és nemcsak gyötrelem: félelem is. A szerelemmel ő nem állt olyan egyszerü viszonyban mint mások. Elfojtott, nagy vágyakozás volt benne, de alig bevallható, különös félelem is. Mennél jobban vágyott a leányra, annál kevésbbé mert volna hozzányulni és maga előtt is tagadott, de annál mélyebb rettegéssel - igen, valóságos rettegéssel - gondolt a napra amikor ez az élő és meleg test végre az övé lesz. Félt a szerelemtől, s talán ez okozta titkos bűntudatát a házasság halasztásával szemben: valahogy, tudat alatt, ő csakugyan a házasság halasztását kívánta, és alig tudta elképzelni hogy ez a házasság egyszer valóban megtörténjék. A szerelem olyasminek tűnt föl előtte, mint a halál: valami végső dolognak, ami nem kezdet, hanem befejezés. Az élet is gyötrődés és feszültség, és mégis félünk a végétől... Félt a szerelemtől, mint a haláltól, amellyel szemben a legerősebb sem tudhatja előre, hogyan fog megállni.

A katasztrófa híre nem érintette váratlanul. Alapjában mindig tudta hogy valami ilyenfélének kell jönnie, máskép nem oldódhatik meg ez a helyzet. Mindazt amit akkor tudat alatt érzett, most fedezte föl egyszerre magában: leült a tóparton, a hosszu és kissé mindig nedves fűben, és egy csöppet sem törődött avval hagy megfázik vagy hogy zöld foltokat kap a ruhája, annyira elfoglalta minden gondolatát a különös fölfedezés! Igen, hazudott, mikor «váratlan szerencsétlenségről», «tragikus véletlenről», «fájdalmas csapásról» s «reményeinek összeomlásáról» beszélt! kezdettől fogva sorsszerünek, rendjénvalónak érezte ezt az eseményt. Igen, öröm és megkönnyebbülés volt ez számára, fölszabadulás és föloldódás; s most egészen világos volt előtte az is hogy valami titokzatos módon magát is cinkosnak érezte abban ami történt, és azért nem akart, azért nem mert róla beszélni másokkal, azért menekült mint a bűnös, ide a hegyek közé, nem mert a szemébe nézni senkinek aki tudott a dologról. De magában nem érzett lelkifurdalást, mert tudta hogy mindennek így kellett történnie... Ugy nézett vissza mindenre, mintha valami tulvilágról nézne; nem sajnálta Sárit époly kevéssé mintha tényleg ő ölte volna meg, vagy mintha ő is meghalt volna vele, vagy mintha csak szeretőjévé tette volna... Most itt a veszélyes tó partján, amelynek vize szinte a halál vizének látszott, a vad és nedves fűben mely maga volt a bujaság, végkép ellenmondásnélkülinek látta a régi igazságot hogy szerelem és halál rejtélyesen egyek vagy testvérek... Szerelem és halál, öröm és gyász, fölszabadulás és katasztrófa, kéj és irtózat: ez a völgy mintha egyszerre mindezt jelentette volna; a tanító kábultan ült a mélyén, mint aki az élet rejtegetett titkára bukkant rá, vagy mint akinek testén át omlottak volna egymásba valami ismeretlen mitológia legellenségesebb hatalmai.

Az idő mintha megállt volna, ha a tónál volt: egyszer csak azt vette észre hogy sötét lett, s neki a fák között botladozva kell keresztültapogatóznia hazafelé a félelmes erdő meredekén. Ilyenkor csupa rettegés volt, noha már egy kis zseblámpát is szerzett be; gyakran eltévedt, elcsigázva, fölizgatva, fölkavart lélekkel ért haza, s az idegességtől egész éjjel nem tudott aludni. A tavi séta valóban olyan volt már számára mint egy ártalmas drog, s olyan hatása is mutatkozott, mint a méregnek. Benedek megsoványodott, szemei furcsán csillogtak, vagy szórakozottan meredtek, egy kicsit mindig álmosnak látszott, étvágya elhagyta. Olykar hirtelen fölugrott, mintha halaszthatatlan dolga lenne; mint egy hipnotizált, támolygó léptekkel indult neki a Pici-tó utjának. Amint áttört a bozóton, s elébe tárult az ismert, már nagyon jól ismert kép, levetette magát a földre és könyvet vett elő - akármi kófic regényt amit fillérekért lehetett vásárolni. De nem olvasott; tekintete a tulsó parton csüggött, meredten és makacsul, mígnem látása káprázni kezdett és szinte kísértetes tisztasággal rajzolódott ki előtte, ott valahol a tulsó part közelében, a bokros, bokrétás nádak hátterén, a karcsu csónak barna orra, látta a vízbenyuló hosszu evezőket, s noha a távolságban s a kúsza nádas előtt kissé összefolytak a vonalak, tisztán villant egyébként nagyon rövidlátó szemébe a halvány nőtest is, a meztelen lábak és karok, s a piros fürdőtrikó élénk színfoltja. Még több testet is látott, vagy sejtett, de azonnal tudta, melyik az övé, sokáig próbálgatta hogy pontosabban kivegye körvonalait, végre elfutotta a könny a nagy erőltetéstől, vagy jött egy szélroham, a csónak megingott s eltűnt a gyászos hullámban. Szél mintha csak így jelentkezett volna ezen a helyen, rohamszerüen, mint egy-egy borzongás; egyébként a nádak és buzogányok mozdulatlanul álltak, noha mindig mélyen meghajolva, lecsüggesztve bokrétáikat és bunkóikat. Amint e mozdulatlanság helyreállt, a csónak vonalai ujból kirajzolódtak, s Benedek ismét elképzelte a katasztrófa lefolyását, apró részletekig, ahogy valami kéjes képet képzelhet el az akit a vágy nem hagy nyugodni.

Egy késő délután, amint így erőltette myops látását, képzeletbeli csónakja mellett váratlanul egy valóságos csónakot pillantott meg, amelyet semmiféle szélroham és nádlengés sem tüntethetett el: ott nyúlott tagadhatatlan és pontosan különválva nemcsak a mindig zöld és nedves nádaktól, hanem a barna partvonaltól s a rőtszin avartól is, mely valami örök tavalyból látszott ily pirosan ittmaradtnak, annyira nem lehetett elhinni hogy igazán ősz van... Egy valóságos csónak amellyel egy megfeszült nőalak bibelődött, nem fürdőruhában, hanem teljesen fölöltözve; ugy látszott mintha sehogysem tudna kikötni, különösen forgott, mintha a tóban csakugyan örvények volnának, ahogy a szóbeszéd tartotta. Benedek futva megkerülte a tót, s fölajánlotta segítségét. Olyan volt, mintha álomban futna; s mintha az álomhoz tartozott volna az is, hogy most mindjárt le kell vetkőznie s belábolni a tóba, hogy kisegítse a csónakban vergődő, barnaruhás leányt. De a leány figyelmeztette hogy ez veszedelmes, mert a víz itt hirtelen mélyül és forgót csinál. Benedek tanácstalanul nézett körül; végreis egy horgasvégü faággal kapta el a csónak peremét, s ámbár majdnem bezuhant a vízbe, amint nekihuzalkodott, sikerült mégis partravonni. A leány minden fölösleges áradozás nélkül mondott köszönetet, s aztán együtt kerestek alkalmas helyet, ahol a csónakot leláncolják.

- Sohasem láttam még ezen a tavon csónakot, - mondta a tanító.

- A grófnő csináltatta, - felelt a lány. - A grófnőnek az a szeszélye támadt hogy a Pici-tavon akar csónakázni... Én a grófnő komornája vagyok, - tette hozzá.

A tanító is bemutatkozott. Együtt mentek lefelé, a meredek úton, a sürűben, s hogy már lassan besötétedett, a tanító karja és zseblámpája vezette a hölgyet. Ez az út is tökéletesen álomszerü volt; olykor egy kő gurult le a lábuk alatt; egy-egy állat surrant a sötétben; majd egyszerre kiragyogott a hold; a lámpa visszakerült a kabátzsebbe; a lány a grófnő szeszélyeiről beszélt, kifogyhatatlanul.

- Egyetlenegyszer volt kinn csak a tavon, - magyarázta, - és többet nem is akar kijönni, már megbánta az egészet. Azt mondja, hogy amilyen szép a környék, olyan halálos a hangulata. Azt mondja, még a levegő is fojtja ott. Pedig igazán gyönyörü, és nagy élvezet itt evezni. Én szeretem a szomoruságot, - toldotta regényesen. - Most csak azért jöttem ki, hogy utánanézzek a csónaknak, de elhatároztam hogy máskor is kijövök, élek az alkalommal és gyakorlom az evezést benne, amíg a grófnő el nem viteti. Délután többnyire szabad vagyok...

Csakugyan kijött máskor is, s rögtön szokássá vált, hogy együtt menjenek le a hegyen; a leány mindig későn jutott ki, s válhatatlanul rásötétedett. Amikor a faluhoz értek, a leány elbucsuzott Benedektől: nem akarta hagy férfivel lássák.

- Pletykáznának, - mondta. Benedek ugy érezte hogy valami gálánsat kellene felelnie: «Legfeljebb azt mondanák hogy egy udvarlójával több», vagy ilyesmit; de a leányt annyira körüllengte a tó különös hangulata, hogy lehetetlen volt ily könnyü hangon beszélni vele; különbenis, mint grófi komorna, inkább társalgónő, művelt, léhaságnélküli s magára tartó hölgynek tűnt föl a tanító előtt. A leány azonban a kimondatlan szavakra is felelt, és csöndesen megjegyezte hogy neki nincs és nem is lesz udvarlója.

- Az én vőlegényem meghalt. Öngyilkos lett. - Egy kicsit megállt, s aztán hozzátette: - Főbelőtte magát, mert a szüleim nem egyeztek bele a házasságunkba. Elvesztettem volna az állást a gróféknál...

A tanítóra különös hatással voltak szavai; egyszerre átengedte lelkét a vonzásnak; a leány és a tó majdnem egy volt; a halálos tó mely «időnként megkívánja a maga áldozatát». Bizonnyal a leány is tudja már őróla, hogyan vesztette el a menyasszonyát; jó családból való, gondolta, és «szereti a szomoruságot». Egész éjjel ezen tünődött; elképzelte a komornát az előkelő termekben, vagy a kastély terraszán, finom porcellánok és ezüstneműek között; aztán egyszerre ugy érezte, meg kell halnia a vágytól hogy egyszer meztelenül lássa, fürdőtrikóban mint a Sárit, vagy inkább trikó nélkül, egészen meztelenül; s eszébejutottak a suhancok akiket ilyen illetlen meztelenségben látott egyszer fürödni a tóban, s akkor ugy tűnt föl neki hogy ez a tó tulajdonképen a meztelenséget kívánja, a teljes meztelenséget, s mégis mily különös hogy sohasem próbált levetkőzni és megfürödni benne! Valami belső ellenkezés tartotta ettől vissza, valami félelem, mintha minden fürdés ebben a tóban halálos volna... És talán ugyanilyen érzés tartotta vissza attól is, hogy a csónakba üljön a komornával, hagyta őt egyedül evezni, megelégedve avval hogy a kikötésnél segédkezzen, mint első izben... Nem lehetett tudni, a tótól fél-e, vagy a nőtől? Csak a partról nézte; ez valóságos ügyetlen és udvariatlan dolog volt, de a lány nem látszott haragudni érte.

Most azonban elhatározta Benedek hogy beszáll a csónakba és ő is evezni fog. Másnap csodálatos idő volt; mindenki megegyezik benne hogy a levegő még a szokottnál is párásabbnak, a nap vadabbnak és a köd forróbbnak mutatkozott ezen a reggelen. Mire délutánig ért az idő, a nádak puháknak látszottak, mint a megfőtt esőtészta, s a kókadó fű meglappadt, mint a lehevert párnák. Mi történt ezen a délutánon, azt pontosan senki sem fogja megtudni. A tanító és a komorna holttestét másnap találták meg; a fölborult csónak a nád között fennakadt.